Keresés a honlapon:

Birtalan Ferenc: Az ötödik Tanda – Kiss Judit Ágnes: A Halál milongát táncol című kötetéről

 

 

 

Az ötödik Tanda

 

Tanda: azonos jellegű táncok (tangó, vals vagy milonga), amelyeket ugyanazzal a partnerrel szoktak táncolni.

Tanda:  jel.

 

Mostani könyvélményeimről (ha hinnék az előre elrendelésben), azt kellene mondanom, előkészítői az eljövendőnek, annak az eljövendőnek amitől félek, amit nem szeretnék megélni. Félreértések elkerülése végett leszögezem: erős bennem az élni akarás korom, nyavalyáim ellenére. Világvégi víziók, apokalipszis. Isten, istenek képei és torzképei. Kérdések válasznélküli sora életünk céltalanságáról. De tényleg azok?

 

Kiss Judit Ágnes könyvének első szereplője azzal kezdi a történetet, hogy „A nagy büdös francokat!”, bár „A rossz nyelvek szerint valójában azt mondta: a nagy büdös lófaszt”, és széttépte a gyászjelentést. A 132 éves Lucia Pérez nem szándékozott meghalni. Minden este elment milongára a Tangó Neonba, vagy máshová Buenos Airesben, hogy táncoljon és ne vegyen tudomást az időről, az időről aminek semmi jelentősége nincs, amit csak mi halandók találtunk ki azért, hogy metronómja legyen az elmúlásnak. A minden addiginál nagyobb Tangófesztiválra özönlenek az emberek. A regénybe egyre több szálon kapcsolódva ismerkedhetünk meg a szereplőkkel, s válik egyre természetesebbé az egyre szűrreálisabb világ amiről kiderül, hogy a végéhez közeledik, miközben kis táskákban viszik a szereplők a tánccipőket a fülledt bárokba, tánchelyekre, a milongákra szerelmet, alkalmi partnert keresve. Én az olvasó, nagyon hamar veszem természetesnek a Dél amerikai (márquezi) környezetet, vagyis elfogadom az írótól, hogy minden a helyén van, és minden úgy jó ahogy van. A tangó, a tánc eltörli a földrészek közötti távolságokat, mindenki a fesztiválról beszél, abban, annak él. Észre sem vesszük, miként csúszunk át más dimenziókba ahol az ember ráfekszik a levegőre és repül, ahogy az olajos padlóról fölemelkedik a Mesternő és körberöpüli a termet. Van egy kis riadalom, de igazi katarzis nincs. Az emberek csak a fesztiválra, nem a világvégére készülnek.

 

A Halál is elegánsan jelenik meg, nem elrettenteni akar; teszi a dolgát. Egyre inkább szembesülünk a kikerülhetetlennel, s vesszük természetesnek ahogy Laura Marínt a két kapuban, jövésnél, elmenésnél.

 

Könyvekről, ha írok, mindig úgy, hogy a látszatát is kerüljem az elemző kritikának. Egyrészt mert nem áll jól nekem, másrészt mert nem értek hozzá. Persze a pozíció ahonnan véleményt mondok, elég jelentős: egy olvasóé akit megérint, s néha felkavar egy-egy történet, vízió. Ez a könyv is olyan hatással volt rám, hogy úgy gondoltam, beszélek róla. Arról, hogy a világunk szép, hogy a világunk jó, s hogy megismételhetetlen, hogy itt élünk angyalainkkal, démonainkkal, akár észrevesszük a jelenlétüket, akár nem, hogy a szeretet pótolhatatlan, az éltben tartó, a szexualitás is a szerelemben képes kiteljesedni, túlnőni a kémián-biológián. Hitünk a másikban, hitünk magunkban, különben mi értelme? És egy paradoxon: a Halál nem mindenkit hív táncba; akkor neki is vége lenne, munka nélkül maradna. A mi dolgunk az, hogy az életünk élet legyen, ha tökéletlen is, törekvés a teljességre, hogy az Örökké/Valónak megfeleljünk, s ha hozzánk lép a Halál, hagyjuk, hogy vezessen minket.

 

 

Kiss Judit Ágnes: A Halál milongát táncol, Európa Könyvkiadó, 2017

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-02-23 16:53:35

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.