Szépirodalom – Versek és slam poetry

Régi tollad, az vagyok,
nyárutón a záporod,
elfogyó remény vagyok,
szűk folyókra zátonyod.

Alszol...
...és az milyen jó.
Nincs melletted patak, vagy folyó,
nem nyüzsög egy szakasz tűzoltó
és persze nyugi van szépen,
nem áll úgy a házban, mint a réten
a víz.

Előttem műanyag pohár
a roppanás így akár kézzelfogható

árnyéktalanok a testek
nem keresztezi semmi
szándékom

nincs mozgás
az utolsó ítélet sem lehetne csendesebb

Köröket rajzolok
talán hogy valami közrefogjon
körbeérjen
persze ez csak illúzió
a határokat
nehezen húzom
kicsorbul kezemben a ceruza
kifogy a toll
vagy szétfolyik papíromon a tinta
és maszatos leszek saját képzeletemtől

Keze helyett a lábát
arca helyett a szemöldökét
térde helyett
mezopotámiát az atlaszból
megtanulta használni
így korszerű
végre stabilan mozog
a betonkeverők között
a járdák bukkanóin
szemeit abronccsal helyettesíti

A napok egyre szűkebbek
hurokra gondolok
ami már kézfejem is elszorítja

árnyékom az állólámpával keveredik
egy gombnyomás szétválasztana
de nem kerülöm meg az asztalt
hogy villanyt kapcsoljak

Nem gyűjtöttem. Fázom, s riadtan kotrom, ha
tudom is, ujjaim, karom csak otromba,
alkalmatlan eszköz összefonni téged
egy képpé énbennem, bárhogy szeretnélek.

Ön volt a csend. Úgy, mint senki más 
ölelt ott bent, nyers bordaíveken 
feszítve fel egy néma vallomás: 
nem érdekel, csak Ön kell énnekem. 

Tehozzád úgy értem, mint a csendhez, 
hittel, hogy minden, minden itt van 
ahogy kitöltesz, s visszareszketsz 
ébren is vágyott álmaimban, 

Hagyjuk ezt Angyal. Fáradt a szárnyalásod,
határozatlanul topogsz a küszöbön,
kócos hajaddal, szemeddel minden álmot
elmondtál már nekem, én újra költözöm.

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.

Amott zacskót, ázott papírlapot rugdal az esti szél
ahogy bejárja szürkülő utcáink zegzugát,
halkan fütyül, felnyögve padra ül, s egy elkorhadt levél
lapul, ne hágjon féktelen kedvében rajta át.

Bealkonyul, az oszlopon kigyúl a bágyadt sárga láng
alatta bokrok árnyékába gyűlik a sötét,
remegve fél, nehogy a kósza szél az elhagyott palánk
alá söpörje rongyait, kibomló köpenyét.

Kicsit pihen a távozó jelen, a fénykörben megáll
múltnak hajítva mindent mit hajnalban elhozott,
a csend a tér szívébe visszatér, az éj talán halál,
s a szél csak önmagának fúj egy régi dallamot.

Ott voltam újra nálad, kinn a téren,
a sárga lángú lámpafény alatt
egymagamban, s mégis vert a vérem
ahogy néztem a ködszínű falat.
alán a vágy, hogy újra lássalak...

Pór vagyok és homou,
görbe hátú, homorú,
tetvek horgadt grádicsa,
az vagyok én, az, isa...

Felvéstelek egy fára egyszer
egy szívbe téged, és önmagam,
nem mossa azt le semmi vegyszer,
örök időkre benne van,

most kínban hordja sebét a kéreg,
fa nem nő az égig, jól tudom,
mégis ahányszor visszatérek
nevem szívedbe álmodom,

s ha fatolvaj hordák jönnek érte,
és apróra vágják azt a fát,
s lángol, elhamvad törzse, kérge,
akkor mondom, hogy nincs tovább.

Ha majd a csöndek végleg megszakadnak,
és felnyögnek a messzi, vad hegyek,
s te félni fogsz, és úgy akarsz magadnak,
sikolts vagy súgj a szélbe; én megyek.

Úgy ébredni fel reggelente,
hogy nincs szikra a jégpáncél alatt,
s a visszaidézett naplemente
sem süt már boldog arcokat,

Ott állsz az úton, így idéz
belül a balga képzelet,
szivárványhídon menni kész
lidérc, és mennék én veled,

Tanácsot ültek a majmok
a banánligetben,
hogy elejét vegyék a bajnak.
Én alul figyeltem,
és hallottam szavát az 
éppen fő majomnak:
– Ha három banánt kapsz,
kettőt adsz adónak,
visszaadok egyet, 
ha nem terem a fán
se levél se rügy,
se újabb friss banán.

Szótlannak hagysz, meztelennek,
felhőfáim messze mennek,
kékemléked visszajár a
távoltükrű víz partjára,
ott várlak egy cseppnyi csendben,
láthatatlan, érthetetlen
önmagamtól távol, messze,
kétségekben, jössz-e, lesz-e 
két csepp csendből egy csepp lélek.
Elcsodállak, elreméllek,
hull az eső, cseppek hullnak,
önmagadtól eltanullak,
átitattál, véges űröm 
esőtűkké összegyűröm,
csepp a cseppben. Rámhajoltam.
Magzatpóz egy cseppnyi jóban.
Szivárványom így képzelem.
Itt voltál csak, 
és nem velem.