VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
poszáta, íme: pontos, egyetlen dal csak, s okos tekintet (Keiseki, kb. XVII-XVIII sz)
Vállamat mesterek veregették, s lám, mire vittem, magam magam, az aki vagyok, jobb, rosszabb, ki tudja, nem lehet az, aki nemrég még voltam, vagy aki leszek siratva, kiterítve, holtan, búcsúztatva, meghatottan, ezért is hát nagyon kell lenni most, maradéktalan, tövig vágni a nádat, ne maradjon ürítetlen pohár utánad.
DÖNTÉS
Elhagytam mind, kinek tekintetében szabadságvágy lángolt szenvedély helyett.
Nagyanyám konyhája kincsekkel volt tele, de ezt csak én láttam, nem kérkedett vele.
A ház aprajának, ha reszelt a torka, mindig akadt pár szem mentolos cukorka.
csomóan vagyunk,
Kozmikus porból lettünk Kozmikus porrá leszünk, Közösek bennünk az alkatrészek, Bár néhol vannak hézagok rések,
De ott az űrkitöltő: csillagmalter, Ősrobbanás, a teremtő valcer, Vonzás-taszítás az ósdi habarcs, Mely lelket-testet egybekavart.
Őszülő fák közt jár a szél,
Kíváncsi lett, hát leballagott a vers, kíváncsi füllel, kíváncsi szemmel, kitárt szívvel, mosollyal az emberek közé, szép arcokat, kedves tekinteteket keresve, a Parnasszus visszhangtalan csöndjéből pajkos gyermekkacagásra vágyott, emberi szóra, találkozásokra, párás ölelésekre, kockás abroszos asztalokra, könyöklő nótázásra, imbolygó léptű Szindbádok történeteire, borosdugók penészespince-illatára,
Levél Alanyából XX.
Tenger által határolt hajlékom hűvösében csendes a hajnal, a balkonon ücsörgök, az asztalon gyűrött könyv, kávé, könnyű szellő babrál ezüstbe fordult hajjal.
A Toros hegység felett hajnalpír színezi az eget, odalent az üres utcán hártyás lábakon vánszorog az idő, ahogy ő, úgy én sem sietek.
Hová is mehetnék e hajnali órán, és minek? A kihalt parton pár girhes kutya kószál, ők sem hiányoznak senkinek.
(Háttal a világnak c. kötetből)
Ismétlődés
mélyében mutatja helyed; ismétlődik az ezerszer elhallgatott magának jogot követel.
Hatalmas hegyek mögül akárha vér, zúdul alá vöröslő lavina.
Ebben a szédülékeny őszi délutánban elmosódó arcod lebegteti asszociációk kígyózó sora.
leírom, kitörlöm. most ez van.
leírom. kitölt. most ez van. egy kerge fecske körbeszáll
Most augusztus van, a nyár utolsó napja, nem Balaton, A Római part, gyűrött hullámokon nyöszörgő halhatatlanság, keserű léttelenség, nincs panasz mégse felizzik a délután,
ugrik a pisztráng a kis patakmederben úsznak a felhők (Uejima Onitsura 1661-1738)
Legyetek rosszak, muszájból! Aki mást mond: ámít! Legyetek otromba móka! Aki mást mond: ámít!
istenem
istenem ez a hideg hold milyen súlytalan februárban
istenem ez a súlyos február hideg és milyen holdtalan
istenem ez a súlyos hold milyen hideg és milyen februártalan
éjfél után a holdra nyíló ablak mintha háború sem lenne tiszta ég szüli a selymes sötétséget éjjel
gondolattól részeg rímbokrot nyesne
erre az útra nagy örömmel, társként pillangót vinnék (Masaoka Shiki 1867-1902)
Huzat
Mintha tudatosan tenné, valami gonosz huzat faltól-falig sodor.
Micsoda panoráma ez, miért csak most miért a nagy távolodáskor látom és ismerem fel a nagyívű szép történéseket melyekkel merülök örökre netán pokolra szállok…
Minden nap és minden percben megigézem arcodat, lehet friss reményű hajnal, lehet csöndes alkonyat.
Látod, most a tengert nézem, s a szerelmes gondolat lágy hullámból téged formáz, s régen vágyott álmokat.
Te a tenger, én az égbolt, látod, eggyé olvadunk, s könnyed szellő hátán lebeg, szép szerelmes sóhajunk.
|
