Szemle

Az úgynevezett első generációs emberi alapjogok kartális deklarációjának a korszaka, majd a szociális és egészségügyi dekrétumok fénykora után a civilizált emberiség olyan módon érte el a XX. század globális alapproblémáinak a kihívását, mely által a szellem- és a természettudományok soha nem látott mértékű szünergetikus aktivitásra kényszerültek. Ennek a szintézisnek az alkalmazhatósági képlete sem a régi görög polihisztorok, sem a római sztoikus gondolkodók tudatában nem fogalmazódhatott volna meg egykönnyen. Ez a gyanú jóval nagyobb jelentőségű, mint azt első olvasatra hinnénk, miszerint a maga korához kötötten sem Parmenidész, sem Püthagorasz, de ugyanúgy a kitóni Zénón, vagy éppenséggel Seneca sem lett volna képes  kiemelkedő képességeivel, akkori tudásával akadálymentesen eligazodni abban a szélsőségesen pluralista, a maga multidiszciplináris rendszerében a legősibb természeti, empirikus vizsgálati metódusokat a legmodernebb bölcseleti és ismeretelméleti kategóriákkal ötvöző halmazmetszetben, amelyet a leginkább szimplifikált terminológiával, még napjaink általános ökoetikai traktátusai szerint is csak úgy nevezünk: a fenntartható fejlődés problémája.

Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>

Z generációs pandémia paradigma
Egy bezárt nemzedék, amely a felnőtté válás küszöbén ad hangot épp aktuális lelki nyomorának. S vele a világmegváltás kényszerének, amely e szélsőséges kihívásokkal teli korban is kitörölhetetlenül beléjük rögzült.

Járvány, pandémia, pánik, pánikbetegség (nem ugyanaz)… Bezártság, suliszünet, szorongás, alkohol… Párkeresés, bénító magány és félelem… Óvatos barátság, túlhajtott szabadságvágy… Szégyen, gyávaság, mesterségesen előállított öröm… Jeges kiábrándultság, abból föltörő lázas, vakmerő őrület… Kiharcolt és természet adta valódi öröm… Egy bezárt nemzedék, amely a felnőtté válás küszöbén ad hangot épp aktuális lelki nyomorának, s vele a világmegváltás generációs penzumként rájuk nehezedő kényszerének, amely e szélsőséges kihívásokkal teli korban is kitörölhetetlenül beléjük rögzült.

Mi a különbség?

Tovább az art7.hu cikkére >>>

A Cezanne-tól Malevicsig című tárlat a Szépművészeti Múzeumban sokkal többre vállalkozik annál, mint hogy egyszerűen megmutassa, milyen szép képeket is festettek ezek az alkotók. Érdemes jó pár órát rászánni erre a szellemi utazásra.

A festőben két dolog munkál: a szem és az agy.

Paul Cezanne szavai talán nem tűnnek forradalminak és világmegváltónak, de a budapesti Szépművészeti Múzeum Cezanne-tól Malevicsig című tárlata után az ember hajlamos már-már akként tekinteni rájuk. Mert a legtöbb kiállításlátogató leginkább a szeme miatt jár festményeket nézni, meg azért, hogy jó esetben az érzéseit is stimulálják egy kicsit a művészet drogjával, és persze a Szépművészeti tárlata is tökéletesen megfelel ennek a célnak. Ezúttal viszont mégis sokkal fontosabb mindaz, amit az agy kap. A Cezanne-tól Malevicsig ugyanis nem pusztán azt mutatja meg, milyen nagyszerűek az itt kiállított festők;

ennél jóval többet állít. Azt, hogy a művészet élő, lélegző organizmus.

Tovább a hvg.hu cikkére >>>

Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítvány című verseskötetét finom irónia szövi át. Provokatív beszédmód, rendszerkritikus hangütés, popkulturális és klasszikus irodalmi kódok egymásra írása jellemzi ezt a költészetet. Vida Kamilla első kötetében a gyerek- és fiatal felnőttkor pillanatai mellett a huszonegyedik század első két évtizedének politikatörténetére és a kortárs irodalmi életre irányuló (ön)ironikus reflexiók is fontos szerepet kapnak. Az irónia ezekben a versekben — ahogy erre Lapis József is rámutatott[1] — kevésbé a beszélői személyre (az „egóra”), mint inkább az irodalmi rendszer működésére és társadalmi beágyazottságára irányul: „Hogyne lennék boldog, / hát itt vagyok, magvetős szerző vagyok, / a versek fontosak, én is fontos vagyok, / társadalmi szerepet vállalok.” (Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal,) Az irónia mellett a melankólia is tetten érhető, különösen a József Attila Kör megszűnéséről szóló gyászversben, a kötet egyik legemlékezetesebb írásában.

Tovább a muut.hu cikkére >>>

 
Kontha Dora: Soulscapes

"Kontha Dora TOBE Galériában megrendezett kiállításának nem csupán címe – Soulscapes/Lélekképek – vetít előre egy, a shoegaze műfaji hitvallásához nagyon hasonló, belső tájakban elmerülő, önelemző és romantikus, introspektív anyagot. A tárlat gerincét adó azonos című sorozat és az azt kiegészítő Wish you the best képei is rokon hozzáállások mentén létrehozott munkák. A „lélekképek” vagy „-tájak” alkotásai a nosztalgia és a roncsolás eszközeivel élnek: a Polaroid-képekbe fecskendezett vegyszerek[1] hosszú idő alatt roncsolják a fényképek felületeit. Ilyen módon lezáratlan folyamatként kerülnek bemutatásra, másfelől a képek feloldódásának egyes állomásai le- vagy megégett bőrként hártyásodnak és megváltozott színükkel keltenek hanyatló és önmegszüntető látszatot. Csak ezen szétmálló, elmosódó, „éppen felejtésbe merülő” minőségek mögött tűnnek fel alig felismerhetően az önarcképek, csillámló tájak és más elabsztrahálódott, felismerhetetlen, de emocionálisan túltöltött részletek."

Tovább a punkt.hu cikkére >>>

Orbók Ildikó: Félbemarad(t)

Anya maga mellé ültet egy székre, betolja alattam, a konyhás fiókhoz lép és kihúzza. A fiókból előszed három tálkát, rongyokat, vastag papírt, ecseteket, festéket, abból is legalább háromfélét. Elém pakolja, egyesével megmutatja, nem jegyzem meg. A kezembe ad egy ecsetet, azt mondja, kezdjem. Megkérdem, mit. Mit, mit, te csacsi, mindig így hív, hát a festést. Bámulom a fehér lapot. Tökéletesen fehér. Nem akarom elrontani.

Belemártom az ecsetet a fekete temperába, és vízszintesen csíkokat húzok a lapra. Próbálom leutánozni anyát, de nem figyel. A csuklója, az ujjai, a víz, amibe belemártja az ecsetet, tökéletes, nézem egy darabig, a hosszú haját, a fényt, ahogy megcsillan és a keze alá dolgozik, dúdolni kezdek, mint ő.

Ambiciózus vállalkozásnak indult, majd ígéretes kezdés után döcögősen zárult az Alapítvány első évada. A sorozat helyenként érdekes kérdéseket boncolgat, ám a fő cselekmény mindezt beárnyékolja. BOZÓ ANTAL ÍRÁSA.

Isaac Asimov klasszikus regénysorozatát okkal nem kísérelték meg teljes valójában filmre adaptálni, ugyanis a legtöbbek szerint az képtelenség lenne. A történet hagyományos filmes narratívák felől nézve kevésbé mozgalmas, cselekménye pedig évszázadokat ölel fel. Az Alapítvány ugyanis az ellentétek regénye, nagyrészt cserélődő karaktereinek párbeszédein és elmélkedésein keresztül formálódó epikus történet, mely talán kisköltségvetésű filmdráma formájában tudna leghitelesebben vászonra kerülni – a science-fiction világ viszont megköveteli a stúdiófilmes bánásmódot. Az Apple sorozatának készítői, David S. Goyer és Josh Friedman végül a könnyebb utat választották, és megtartva a könyv alapfelvetését az első részt követően szinte minden téren elszakadtak a mű lényegi vonatkozásaitól. Történetükben az Asimovra jellemző értékek és társadalmi-filozófiai kérdések ritkán jelennek meg, helyette a könyvek lapjain is felbukkanó, de soha nem meghatározó fontosságú háborúk válnak hangsúlyossá.

Tovább a revizoronline.com cikkére >>>

Az ezredfordulót követő években, egy nagyszabású vállalkozás munkatársaként, a magyar művészek munkásságát dokumentálván a német Saur Kiadó kézikönyvének, az Allgemeines Künstlerlexikon munkálataiban vettem részt: a gigantikus vállalkozás a világ összes országa összes művészének a kezdetektől napjainkig kifejtett tevékenységét igyekezett feldolgozni. A német szerkesztőség által kimunkált metódus szerint hallatlanul pontos adatsorokat kellett rögzítenem a művészek tanulmányairól, kiállításairól, törekvéseiről és szakirodalmi fogadtatásáról. Vaskos, súlyos nyomtatott kötetek hosszú sora jelent meg az A-tól a H kezdőbetűig terjedő szakaszban, mígnem a 2010-es évek kezdetén a digitális kultúra válságba, majd a megszűnésbe kényszerítette, illetve az internetre száműzte a fantasztikus vállalkozást. E munka során, a G kezdőbetűs művészek sorában kaptam feladatul Görgényi Tamás festőművész életművének dokumentálását, amelyet a magyar és a német szerkesztőkkel, valamint az alkotóval együttműködve, a közlendőket egyeztetve sikerült megoldani, így valahol a sorozat hetvenedik kötete körül megjelenhetett az œuvre összegzése. 

Tovább a barkaonline.hu cikkére >>> 

A regény nem a megszokott lineáris módon vezeti fel a szálakat, a jelenből gyakran visszaugrunk a múltba, Vera gyermekkorába, a gimibe, vagy házassága kezdeteire, de sokszor előfordul, hogy valamiféle hallucinációban találjuk magunkat, Vera képzeletében. Először tátott szájjal bámulunk, most mégis mi a fene történik, miért van nála egy dobócsillag, és mit keres a táskájában egy nuncsaku, majd újra jelen, újra a valóság, és már minden tiszta. Vagy nem. – Halász Rita Mély levegő című regényéről Vallyon Zsófia írt recenziót.

Biztosan te is csináltad azt gyermekkorodban, hogy másokkal versenyeztél, ki bírja legtovább a víz alatt egy levegővel. Nyerni akartál, ezért lent maradtál, ameddig lehet, és hangosan levegő után kapkodva jöttél fel, miután már teljesen kiürült a tüdőd. Talán olyan emléked is van, amikor viccből lenyomták a fejedet a víz alá, de már túl sok, túl rég vagy lent a víz alatt, elfogyott a levegőd, és kapálózol, mert ez már nem vicces, és fulladozol. Halász Rita első regénye, a mély levegő az utóbbi emlékre hasonlít. Csapkodsz és üvöltesz a víz alatt, küzdesz akkor is, amikor már lilul az arcod. („…a két gyereken kívül nincs semmi, nem vagyok senki, eltűntem...Csak mint anya vagyok jelen…”)

Tovább a prae.hu cikkére >>>

„A valóság végső természete éppen abban áll, hogy szüntelen építkezésben van, s nem abban, hogy teljesen kész struktúrákat halmoz fel” – Alapi Tóth Zoltán ezt a Piaget idézetet tekinti mottójának és ennek szellemében végzi munkáját a kultúráért, és azért, hogy az minél több embert elérjen.

A szerteágazó tevékenységű Apolló Kulturális Egyesület megalapításáig és vezetéséig egy Fejér megyei faluból vezetett az út. „Falusi gyerek vagyok, a szülőfalum Alap, innen is van a plusz nevem, az Alapi. Meghatározó volt számomra, hogy ott nőttem fel. Onnan mentem Sárbogárdra egy olyan gimnáziumba, ahol a dráma fontos volt, a színjáték szeretete pedig később is megmaradt. Amikor Pécsre jöttem egyetemre, kapcsolatba kerültem a Janus Egyetemi Színházzal és a Bóbita Bábszínházzal. Később megalapítottuk az Apolló Kulturális Egyesületet és mondhatni, jött minden magától. A színház mindvégig része volt a pályámnak, ez adta mindig a lelki, érzelmi feltöltődést. Az első előadás, amit rendeztem egyetemistaként, A helység kalapácsa volt, amikor pedig végzett tanárként dolgozni kezdtem a Kodály Zoltán Gimnáziumban, ott is felkértek, hogy csináljak előadást. Az első színjátszó csoportomból aztán nagyon sokan színészek és drámatanárok lettek”.

Tovább a madeinpecs.hu cikkére >>>

Amadarak tapsolnak, amikor felszállnak egy különleges könyv, melynek előzménye a szerzők, Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián és Zalavári András azonos címmel megrendezett kiállítása a Paksi Képtárban. A könyv megjelenésével egy időben látható volt egy kisebb válogatás a kiadásért felelős Kisterem Galériában is. A kiállítás – „rögeszmés vizuális szokások archívum” – a művészek ismerőseivel készített videóbeszélgetésekből és az azokat szemléltető, magyarázó művekből állt. Az interjúkban a „külvilág emlékezetükben megmaradt apróságairól” beszélgettek, olyasmikről, amikről máskor nincsen alkalom. Az egyik ilyen észrevétel lett a kiállítás és a könyv címe is: a madarak tapsolnak, amikor felszállnak.

Tovább a dunszt.sk cikkére >>>

Hemingway elveszett nemzedékének van egy tagja, aki mára a magyar olvasó számára is csaknem elveszett: Sherwood Andersont most fordítója, Hamerli Nikolett próbálja visszaszerezni a magyar olvasó számára. 

Az 1920-as ’30-as években kevés ismertebb amerikai író akadt Sherwood Andersonnál (1876–1941), és ez nem csupán országa határain belül volt igaz – Gertrude Stein kora legjobb stilisztájának tartotta őt. Termékeny író volt, szinte minden műfajban alkotott, írt regényt, novellát, verset és drámát. Nem csupán a korabeli kritika, de az utókor szerint is vele indult útjára a minden ízében amerikai próza. Olyannyira, hogy formabontó, közvetlen és élő hangon megszólaló, mélyen lírai stílusával egész nemzedékeknek kövezte ki az utat, amelyen később nem kisebb írók jártak, mint Hemingway, Steinbeck vagy Faulkner. Anderson, a számtalan szakmát megjárt, nem éppen klasszikusokon nevelkedett szerző az utókor számára maga is klasszikussá vált. Életének egy Charles Bukowski által is megverselt fogpiszkáló vetett nem várt véget 1941-ben. („Látom, amint Sherwood Anderson lenyeli / azt a fogpiszkálót, mely végzett vele”[1])

Tovább a 1749.hu cikkére >>>

 
Jelenet a „33 változat Haydn-koponyára” című előadásból
Fotó: Horváth Judit

Az Örkény Színház előadása, amelyben egy koponyához beszélnek, simogatják, dobálják, akár egy modern feldolgozású Hamlet is lehetne, ám itt Haydnt és korát idézik meg, valamint egy Esterházyt a múltból, jelenből, jövőből.

Kétféle néző érkezik egy színházi előadásra: aki ismeri a megtekintendő drámát, és aki nem. Utóbbi nem feltétlenül vesz el az élményből, sőt egy jó színpadra állított műnek előismeretek nélkül is célja, hogy érthető és élvezhető legyen. Az Örkény Színház 33 változat Haydn-koponyára című előadása bőven tartogat meglepetéseket, ha nem elég jól tájékozott az ember. Viszont „nincs tombolacukorka a jó válaszokért”, fogalmaz maga Esterházy Péter, így mindenki nyugodt maradhat: nem elsődleges szerepe az utalásoknak és finoman beágyazott vendékszövegeknek, hogy azonnal beazonosítsa őket a néző. Erre egyébként a hömpölygő folyam nem is nagyon enged időt – mindenki kicsemegézheti, amit épp elkap.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

„Hétvári Andrea vagyok. Meseországban hét mesebeli váram van, és mindegyikben lakik valaki” – sokáig így mutatkozott be a gyerekeknek az első magyar nyelven született óvodásoknak szóló imádságoskönyv szerzője. Súlyos betegsége megváltoztatta az életét, de a költő, meseíró ezután kezdte csak igazán kamatoztatni Istentől kapott talentumait. 

Már gyermekként a mesék szerelmese volt – meséli Hétvári Andrea. Amikor bemutatkozott Radnóti Miklósné Gyarmati Fanninak, Fifi néni meg is jegyezte: a neve Jókai-regénybe illő. Valóban, mintha mesei alak lenne, be is vallja: a gyermekek világa, látásmódja közelebb áll hozzá, mint a felnőtteké. „Ha elindul bennem egy mese, egy idő után mindig azt veszem észre, hogy ott vagyok a szereplőkkel, ott ülök mellettük, hallgatom, ahogy beszélgetnek, és nekem csak le kell jegyeznem az egészet.” 

Tovább a parokia.hu cikkére >>>

Szerelmi és bűnügyi történet különös elegye a Titkok a kertben, üdítően – bár egy idő után fárasztóan – önreflexív vizuális stílussal és nagyszerű alakításokkal.

„Ez egy igaz történet” – jelenik meg a felirat a Titkok a kertben (Landscapers) című, a múlt év végén az HBO platformjain debütált minisorozat elején, majd az „igaz” szó eltűnik, hűlt helyét hagyva maga után, és ennyi marad: „Ez egy történet”. Az elsőre egyszerű gegnek tűnő mozzanat nagyon is jelentőségteljessé válik a négy epizódból áll széria megtekintése során, annál is inkább, hogy egy olyan képsorba ágyazódik, amely ugyanerre az önreflexív, „önleleplező” üzenetre erősít rá. El sem kezdődik a cselekmény, máris nyilvánvalóvá válnak a forgatási körülmények: a csapó elhangzása után az ügyfeléhez siető ügyvéd műesőben vág át a londoni tereken, utcákon. Az ügyfél pedig nem más, mint – erről is szűkszavú feliratban értesülünk – Susan Edwards, akit azzal vádoltak meg 2014-ben, hogy férjével, Christopherrel együtt aljas indokokból eltették láb alól a nő szüleit: a Wycherley-házaspárt lelőtték, majd azok vidéki házának kertjében elásták, hogy közel másfél évtizeden át hazudjanak az öregek hollétéről. Nem lényegtelen adalék, hogy eközben felélték áldozataik összes pénztartalékát, lényegében ez vezetett a lebukásukhoz is. Dióhéjban ez volt az a bűntény, amely annak idején, ahogy mondani szokás, megrázta Angliát: az Edwards-házaspárt 25 évnyi börtönre ítélték, a különös az, hogy mindmáig fenntartják ártatlanságukat, holott a bizonyítékok egyértelműen ellenük szólnak. A sorozat alkotói, Ed Sinclair és Will Sharpe épp ebből indul(hat)tak ki – az ártatlanság fölöttébb bonyolult kérdéséből.

 Tovább a filmtett.ro cikkére >>> 

Meghitt légkör fogadja az érdeklődöket Molnár C. Pál egykori, Ménesi úti otthonában, ahol a festő ötven éven át élt és alkotott. Az egykori műteremlakás 1984 óta családi magánmúzeumként üzemel, ahol eredeti helyükön tekinthetők meg az alkotások. A Molnár C. Pál Műterem-Múzeum már számtalan tárlaton mutatta be a névadó munkásságát. Az „Ami szép, az igaz is” című legújabb kiállításuk az alkotó egyházművészeti képei mellett páratlanul gazdag életművének legjavát szemlélteti.

Molnár C. Pál (1894–1981) a XX. századi magyar festészet egyik nagy egyénisége, aki kiváló egyházi és dísztőfestő volt, de a rajznak és a grafikának is éppen olyan briliáns mestere. A délkelet-magyarországi Battonya-Tompapusztán született, gyermekkorát ebben a bukolikus tájjal körülvett városkában töltötte. A fiút leginkább a gépek érdekelték, rajzokat készített a szerkezetekről, később maga is tervezett modelleket. Kivételes kézügyessége már korán megmutatkozott, 1913-ban az aradi főreáliskola diákjaként országos rajzpályázaton első díjat nyert. „Már abban az időben mindent, amit jól megnéztem, igyekeztem fejből lerajzolni…, fejlesztettem formamemóriámat, amelynek később felbecsülhetetlen hasznát vettem” – írja önéletrajzában. Nem csoda, hogy 1915-ben felvételt nyert a budapesti Képzőművészeti Főiskola rajztanár szakára. Tanulmányi ideje alatt mélyem tisztelte az intézmény igazgatóját, Szinyei Merse Pált, aki a nyári szünidőben magával vitte Fonyódra unokáira vigyázni. Hallgatói évei alatt mutatkozott meg igazán páratlan rajztudása, fennmaradt vázlatkönyve bizonyítja, hogy milyen jól bánt a ceruzával, milyen biztos kézzel skiccelte a mozdulatokat és figurákat.

Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>

Fotó: Horváth László

A fotóművészek többsége a pandémia hónapjaiban is dolgozott, de sokszor nem ott és nem úgy, ahogy ezt a megszokott körülmények között tette volna. Ezúttal külföldön élő magyar fotográfusok „karantén-műveit” bemutató könyvekről és kiállításokról számolunk be.

Confinement. Horváth László kiállítása,
Párizs, Galerie Berthet-Aittouarès, 2022. január 4-ig

Az alkotó ember, legyen képzőművész, író, költő, zeneszerző, gyakran maga állít fel olyan szabályokat, amelyek korlátok közé szorítják, gondoljunk csak a múlt század második felében alakult irodalmi mozgalomra, az Oulipo-ra, amit azután más műfajok is átvettek, mint például a zenében az OuMuPo, vagy a fotográfiában a Ouphopo. Megszabott kereteken belül dolgozni természetesen sokkal nehezebb, egyúttal azonban sokkal több elmélyültséget is igényel, és ez az elmélyedés olyan gondolatokhoz, megfigyelésekhez, újfajta látásmódhoz vezet, ahova a művész egyébként talán nem jutna el. A korlátokat azonban a szabad választáson kívül a kényszer is meghatározhatja. Napjainkban a COVID19 sokakat kényszerített hosszabb-rövidebb bezárkózásra, és ebben a szükséghelyzetben két magyar származású fotográfusnak is olyan fotósorozatai születtek, amelyek a karantén nélkül valószínűleg nem jöttek volna létre.

Tovább az artportal.hu cikkére >>>

12 évvel legutóbbi nagyjátékfilmje után Jane Campion visszatért, és nem is akárhogy: Ezüst Oroszlán-díjas remekműve ismét bizonyítja, hogy miért tartják az új-zélandi rendezőt a női perspektíva egyik avatott ismerőjének.

Campion első egész estése, a Sweetie könnyed romantikus vígjátékként rajtolt, majd az elmebetegség torokszorító ábrázolásán keresztül csapott át szeretethimnuszba. A következő, Angyal az asztalomnál című mű szintén mentális hanyatlásra és alkotói nehézségekre összpontosított Janet Frame életrajzi portréján keresztül. Campion ezek után mintha akadémikus vizekre evezett volna. Ugyan a Zongoralecke és a Fényes csillag méltatott darabok, hiányzik belőlük a debütfilm átütő ereje – tematikai hálójuk viszont jól felrajzolható.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

Sorban a sokadik csúcsokat döntögető Made in Pécs Fesztivál jön január 8-án, szombaton: minden eddiginél több, szám szerint 156 pécsi együttest láthatunk (ebből 3 újvidéki és 3 debreceni zenekar) a belváros szórakozóhelyein, ismét 7 helyszínen.

A járvány miatt ugyan a tavalyi Made in Pécs Fesztivál rendhagyó módon nem télen, hanem nyáron mozgatta meg a várost, idén viszont az ország egyik legsajátosabb koncertsorozata már a hagyománynak megfelelően újra télen, január 8-án várja az érdeklődőket. Pécs tehát megint a húrokba csap, most szombaton összesen 7 belvárosi szórakozóhelyen ünnepelhetjük újra együtt a pécsi könnyűzenét.

Tovább a pecsma.hu cikkére >>>

A Ferencesek utcája Pécs belvárosának ikonikus sétálóutcája. Cseri László fotóesszéje az itt található templomot, a török fürdő romjait, klasszicista, romantikus és eklektikus lakóházakat, kapualjakat, lépcsőházakat mutatja be.

A pécsi Ferencesek utcája az Apáca utcától a Jókai téren át az Alkotmány utcáig húzódik. Ebben az utcában áll az 1700-as években épült Szent Ferenc-templom, amely falaiban őrzi a török idők előtti kolostor templomának maradványait. A 18. században a homlokzatokat többször átalakították. A keleti oldalon eredetileg két tornya volt, de a délit később elbontották, az északira pedig – mely ekkor még csak az épület magasságáig terjedt – haranglábat állítottak. A mai barokkos sisakot 1807-ben alakították ki, és 1828-ban szerelték fel az órát. 1926 októberében, Szent Ferenc halálának 700. évfordulója alkalmából kezdte el Gebauer Ernő a keleti homlokzaton található félkörív alakú mezőbe festeni freskóját.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>