VideóA Napút videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Kiss Noémi Fotó: Szilágyi Lenke / Magvető Kiadó Tél van. Írok. Évek óta, pontosan tíz éve egy faluban dolgozom. Ez a falu egy dunai szigeten van, kevesen járnak erre télen, nyáron többen. A Duna vad, örvénylik, mozog. Bárkit elsodor, ezért inkább a hódok és a kárókatonák élőhelye az ártér, kevésbé a vaddisznóé vagy az emberé. A házam közel van a parthoz, az írás reggel kezdődik. Befűtök: hozok kintről fát, jó szárazat a farakásunkból, a gyújtóst hetente egyszer szedem össze a parton, vagy a hasogatott fából gyűjtöm ki. Ha meleg még az előző napi parázstól a cserépkályha, hamar bemelegszik, szellőztetek, kicsit mindig füstös lesz a konyha és a szoba. Kávét főzök… Leülök írni. Ilyenkor hétköznap a családom a városban van, általában három napig vagyok egyedül. Folytatom a történeteket, aztán elmegyek futni, gyalogolni, néha a lovardába – a mozgás az írás része. Különben megfájdul a hátam, a nyakam. A történetek nagy részét különféle sportok végzése közben találom ki. Tovább a kulter.hu cikkére >>> Ha van valami érdekes Guy Ritchie új filmjében, az a főhősök motivációinak kétértelműsége. A hosszú és fárasztó hollywoodi kitérő után a 2019-es Úriemberekkel újból a saját (film)nyelvét beszélő Ritchie látszólag kemény tempót diktál – legutóbbi filmje idén januárban került a mozikba, és lám, máris nézhető az új opusz –, holott valószínűleg csak azért késett az előző filmje bemutatója szinte egy évet, mert a forgalmazó problémásnak gondolta az ukrajnai háború kontextusában, hogy a filmbéli rosszfiúk ukránok. Ilyen aggályok nem kísérik az új Ricsi-opusz, a Guy Ritchie’s The Covenant (valószínűleg nem auterködésből, hanem csak azért került a rendező neve birtokosragostól a főcímbe, hogy megkülönböztethető legyen a torrentezők számára a 2006-os, azonos című filmtől) bemutatóját: ez nem vígjáték, hanem kőkemény háborús akció-dráma (és helyenként túlélőthriller), amiben a tálib terroristák a rosszfiúk. Ez pedig 2023-ban is szomorú valóság, csak hát most a nemzetközi közönség a szemeit éppen az európai NATO-határokhoz sokkal közelebbi konfliktusra veti. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
A kilencvenes években újra felfedezett alkotók művei szeptember végéig lesznek láthatók. A másik Nyolcak – Festőnők a magyar képzőművészetben (1916-1936) címmel rendeznek kiállítást május 25-től Pécsen – tájékoztatta a tárlat szervezője, a Janus Pannonius Múzeum (JPM) hétfőn az MTI-t. A pécsi Papnövelde utcai Modern Magyar Képtárban május 25-én könyvbemutató beszélgetéssel megnyíló és szeptember végéig látogatható tárlaton Bartók Mária, Bartoniek Anna, Dullien Edith, Endresz Alice, Futásfalvi Márton Piroska, Hranitzky Ilona, Járitz Józsa, Kiss Vilma, Muzslai Kampis Margit, Lóránt Erzsébet, Perényi Lenke, Szirmai Ili, Sztehlo Lili, Szuly Angéla, illetve Wabrosch Berta munkái lesznek láthatók. Ezek a nők az elsők között voltak a hazai modernizmus történetében, – olvasható a közleményben – akik vállaltan egy szűk, modern művészetet képviselő, professzionális művésznőkből álló csoportot hoztak létre 1931 januárjában. A Képzőművésznők Új Csoportja végül egyetlen önálló kiállítást ért meg: ezt a budapesti Nemzeti Szalonban tartották ugyanez év októberében. Bolognában, a nemzetközileg egyik legismertebb szakmai gyerekkönyvvásáron díjazták 2023-ban Rofusz Kinga Otthon című kötetét. Mit nyújthatnak a szavak nélküli képeskönyvek a digitalizáció által felgyorsult befogadás korában? Az otthonra találásról, a képek szöveg nélküli olvasásáról mesél az Otthon. A BolognaRagazzi CrossMedia Awardot olyan innovatív irodalmi kezdeményezések, könyvkiadói projektek kaphatják meg két kategóriában (Crossmedia Projects és Digital Libraries), amelyek a hagyományos könyvkiadás keretein túllépve más platformokra, médiumokra is terjeszkedtek. A digitális könyvtárak kategória jelöltjei között olyan különösen izgalmas webalapú platformokat találunk, ahol a gyerekek előre elkészített, vizuális elemek felhasználásával saját mesét alkothatnak, míg egy másik felületen a felhasználó más gyerekeknek írhat és illusztrálhat meséket, amelyeket aztán önkéntesek fordítanak le több mint hetven nyelvre. A Crossmedia Projects kategória jelöltjei általában videójátékkal, kisfilmmel, podcasttal kiegészült narratívák, de ennek az ellenkezője, az audiovizuális termékekből készült könyvek is előfordulnak. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Tíz év telt el mióta először bemutatták a Budapest Bábszínházban Jane Teller, dán írónő, Semmi című regényének adaptációját, ami akkora sikerrel fut azóta is töretlenül, hogy a nagyérdeműnek hónapokkal előtte kell lecsapnia a jegyekre, ha szeretné megtekinteni az előadást. A darab sikerét hűen illusztrálja, hogy immár “film” formájában is megnézhető a Puskin moziban. Igaz a film szót csak zárójelesen lehet használni, hiszen mégiscsak egy remekül levideózott színpadi műről van szó. A film – létezése óta – a legtöbb művészeti ágat tömörítő alkotási forma. Már a színház is sokat magába emelt: irodalom, zene, képzőművészet (jelmez, díszlet) és persze a színészi játék, melyek a filmben ugyanúgy felsorakoznak, amihez pluszban hozzáadódik az 1820-as években feltalált innováció: a fényképészetet. Az első fénykép megszületése után mindössze hét évtizeddel a Lumière testvérek nagyközönség előtt mutatták be a párizsi Grand Café-ban első filmjüket. Na persze itt is lehetne a film szót zárójelesen használni, hiszen a kép perces videóban mindössze annyi történik, hogy a munkások elhagyják a Lumière gyárat, mely felvétel persze óriási szenzációnak számított akkoriban.
Mintegy kétszáz művet mutat be a Magyar Nemzeti Galéria áprilisban nyílt új kiállítása: Gulácsy soha nem látott alkotásai mellett olyan klasszikusnak számító festmények is helyet kaptak, mint a szürrealizmus előfutárának tekinthető Az ópiumszívó álma, amely 1914-ig az egykori Rococo Concerto című, 180x300 centiméteres kép része volt. Gulácsy Lajossal az első találkozásom ötévesen történt: a Nagyinál nézegettem Szabadi Judit Gulácsy-albumát, és már akkor megfogott az a különös képi világ, amit a művész megteremtett. A könyvben két nagy kedvencem volt, A varázsló kertje és a borítón látható Női arckép című alkotás. Különös volt élőben látni a festményt, amely az MNG kiállításán a Visszaemlékezés egy fiatalasszonyra címet viseli. Kislányként úgy képzeltem, a képen szereplő nő egy tündér, aki éppen varázsol, valójában azonban semmi nem derül ki arról, ki volt: a szignó szerint csupán annyit tudhatunk, a velencei Lidón készült a habkönnyű, álomszerű pasztellrajz. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Palojtay János alig több mint egy évtizede rendkívüli jelensége a hazai koncertéletnek. Szokták őt az új zongorista generáció egyik legjelentősebb tagjának is nevezni. Különleges improvizációs készsége, a lenézett zenei műfajok irányába forduló érdeklődése még a kortársai közt is egyedivé teszi. Május 18-án hallgattam meg a Zeneakadémia Solti Györgyről elnevezett termében, telt házban. A doktoráló zongoraművész Schubert - Otto Erich Deutsch által készített - műjegyzékében a D. 946 számú Három zongoradarabbal kezdett. A darab Schubert utolsó műveinek egyike, halála előtt fél évvel, 1828 májusában komponálta. Egy időben a kései zongoraszonátákkal, a Schwanengesanggal és az Esz-dúr misével. A mű első kiadása negyven évet váratott magára, tehát nem a túl gyakran játszott művek közé tartozik. Ránézve a mű kottájára, tiszta zárt szerkezetű monódikus faktúrát látni, amit elvétve szakít meg egy romantikus futam. Gyakori az akkordfűzés, az Alberti-basszus, amihez a folyamatos modulációk nyújtanak levitációs élményt. A mű nem közvetíti korának empirizmusát, hanem inkább belesimul egy igen magas bécsies átlagba. Emiatt kicsit érthetetlen is a műválasztás, főleg olyan frekventált helyzetben, mint egy doktori koncert.
Wolsky András: Random Surface NO’10, 2023, fa, akril, vászon, 100 x 100 cm, a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából A Molnár Ani Galériában július 1-ig látható Wolsky András és a belga Albert Rubens 'Concrete Constellation' című közös kiállítása. A tárlatot Szöllősi-Nagy András nyitotta meg; az alábbiakban beszédének általa szerkesztett változatát közöljük. Egy kiállítás címe akkor jó, ha pontosan fedi a kiállított művek összességének tartalmát és minimum kétértelmű. Vagy több… A belga Albert Rubens és a magyar Wolsky András közös tárlatuknak a Concrete constellation címet adták, így az a többértelműség céljának tökéletesen megfelel. A konstelláció voltaképpen két bolygó együttállását, ill. egymáshoz viszonyított helyzetét jelenti, így a választott cím csakugyan jól fedi a kiállító két konkrét művész ugyan eltérő alapállású, ám mégis hasonló vizuális együttállású művészetét. Egységesek alkotói gondolkodásmódjukban, ám különböznek módszerükben és alkalmazott technikájukban. Tovább az artportal.hu cikkére >>> „(Hát igen, lelkes vagyok; sőt, bevallom, némiképpen meghatott. Ugyanis először fordul elő velem kritikusi gyakorlatomban, hogy élő szerző újonnan született írásáról meggyőződéssel mondhatom és írhatom le: remekmű. A magyar próza legnagyobb teljesítményei közül való. Jó ezt érezni, jó ezt leírni. S legyen ennyi elég »értékelésnek«.)”[1] A priori lehetségesség Az egész modern ismeretelmélet és esztétikai kultúra voltaképpen abból a kanti inverziós (vagy szubverziós) gesztusból nő ki, miszerint nem a megismerő igazodik a megismerendő fenoménhoz (legyen az tárgy vagy valamely műalkotás), hanem éppenséggel a fenoménoknak, a tárgyaknak, a műalkotásoknak kell „ismereteinkhez igazodniok”, ahogyan Kant fogalmaz, „ami – írja – jobban megfelel a követelménynek, hogy a priori tudással rendelkezhessünk róluk, mely azt megelőzően állapítana meg valamit a tárgyakról, hogy ezek adva lennének nekünk”.[2] E helyt legfőképpen a dolgok megragadhatóságának fogalmi, azaz végső soron nyelvi megformálása bontakozik ki a szemünk előtt, pontosabban e formálódás koncentrátuma, a transzcendentális idea. Merthogy a Kant által oly sokszor emlegetett „a priori tudás” nem vagy jóval kevésbé apodiktikus alakzat, sokkal inkább önnön formáját folytonosan kereső performatív elevenség (ha ezt Kant ily módon nyilván nem mondja is), mely performatív elevenséget nyugodtan tekinthetjük ama transzcendentalitás színtiszta szinonimájának, a kritika mozgalmasságát önmagában hordozó és permanensen színre vivő aktivitás analogonjának, melyet egy másik ismert szöveghelyen így találunk Kantnál: „Transzcendentálisnak nevezek minden ismeretet, mely nem magukkal a tárgyakkal foglalatoskodik, hanem a tárgyakra irányuló megismerésünk módjával, amennyiben ez a megismerés a priori lehetséges.”[3] Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
A Capitoliumi Múzeumok látványosságáról, a történelmi helyszínekre tervezett koncertekről, az új olasz nyelvtörvényről, az Örök Város utcazenészeiről, Armiliato fellépéséről, egy fotókiállításról és a 2025-ös szentév előkészületeiről írt a Jelenkor itáliai tudósítója, Sz. Koncz István. Az első rendelkezésünkre álló adatoktól napjainkig igaz, hogy az emberiség megtermelt javainak nyolc százalékát fordítja szórakozásra – olvashatjuk a néhai pécsi élettanprofesszor, Grastyán Endre egyik kötetében. A magas számot hamar értelmezni tudjuk, ha Rómába látogatunk, és a Capitoliumi Múzeumok felé vetődünk. A múzeum kurátorai ugyanis közszemlére tettek egy igen különös járművet. A versenykocsikra emlékeztető szerkezetet kétezer esztendeje gyönyörű bronzlemezekkel díszítették. A lemezeket nyilván hosszú évek munkáival készítették egynémely ötvösmesterek. Az ember szinte látja is, ahogy Judah Ben-Hur győzelemre vezeti a fogatot Messala ellen. Ami azonban zavarba ejtő, az a négy kerék. Persze, kiderül, hogy nem versenykocsiról van szó, hanem úgynevezett pillentumról. Ilyen gazdag díszítésű, guruló emelvényekre általában istenszobrokat helyeztek nagy, ünnepi menetek idején. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Üzleti családfaállítás, erős nők története és egy kultúrtörténeti road movie – mindez egyben Iglódi Csaba családregénye, amely a Dreher család négy generációjának sorsát meséli el. A könyv bemutatóján Nyáry Krisztián kérdezte a szerzőt, egyebek közt arról, hogyan lavírozott fikció és tények között, valamint mi lehet a mai ember számára is tanulságos a Dreherek történetéből. Olvasson bele ön is a kötetbe! Május 17-én mutatták be Iglódi Csaba Dreher-szimfónia című családregényét, amelyben a Dreher család négy generációjának sorsát meséli el. A mintegy kétszáz évet felölelő tényalapú, mégis fiktív mű az Atheneaum Kiadónál jelent meg. Az eseményen a szerzőt, valamint Török Róbertet, a Dreher Sörgyár muzeológusát Nyáry Krisztián irodalomtörténész kérdezte, elsősorban arról, hogyan merült fel a regény ötlete. Iglódi Csaba – aki kommunikációs szakemberként dolgozik – elmondta, egy üzletnek köszönhetően került kapcsolatba a Dreherek történetével, és elsősorban az ragadta meg, hogy a család a történelem megannyi viszontagsága ellenére is képes volt fenntartani a vállalkozást. Azzal kapcsolatban, hogy a könyvben hogyan határozták meg a tények és a fikció szerepét, Török Róbert azt felelte, a család történetéről szóló valamennyi forrást Iglódi Csaba rendelkezésére bocsátotta, és folyamatosan konzultált vele, fejezetről fejezetre, de a cselekményszövésbe nem szólt bele. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Megjelent az új Kispál és a Borz-lemez, a Beszorult mondat, a zenekar pedig két teltházas koncertet adott a Budapest Parkban. A másodikon, szombat este ott voltunk. Ezek a számok szoktak a végén lenni! – mondja Balla István kolléga, miután elhangzik a koncert első három dala, a Húsrágó hídverő, a Zsákmányállat és 0 óra 2 perc – pontosabban az első négy, mert a műsor az Egy az egybe (csak maga) című dallal, vagyis a Fehéreket forgatok meg… kezdetűvel indul, amit egy népviseletbe öltözött énekkar, egy ütőgardonos és fafurulyás adott elő még az előtt, hogy a zenekar feljött volna a színpadra – és igaza is van, Lovasiék kapásból ötösbe kapcsolnak, nem lacafacáznak, nincs óvatos rávezetés, ravaszul megkonstruált ív. Villámrajt van. Egy az egybe csak maga, így indult. És aztán így is folytatódott – az első kilenc szám egészen biztosan minden Kispál-rajongó kéjes álma. A már említettek után jött a Nem fáj, az Autók a tenger felé, a Forradalmár, a Lefekszem a hóba és A következő buszon. A Kispál és a Borz dalparkjából – és akkor jöjjön egy erős állítás ide: valószínűleg a magyar könnyűzene teljes egészének legerősebb életműve – tetszőleges számú hatásos számsorrendet lehet összeállítani, amiből végül jó koncert kerekedhet. Lovasi Andrásék ezen az estén azonban semennyire nem bízták a véletlenre. És helyesen tették. Egy ilyen koncertnek ez a dolga.
A Budapest Galéria középkori terei remek alkalmat kínálnak a „dobozolásra”, a színpad- vagy szentélyszerű komponálásra, a fokozó adagolásra, a termenkénti „meglepetésekre”, vagy például (hogy a kiállítás címére utaljak) a labirintusmetafora kiteljesítésére. Hopp-Halász Károly és Dallos Ádám közös kiállítása izgalmas dramaturgiát követ (a kurátor Kollár Dalma Eszter): előbb váltakozva hagyja szóhoz jutni a két művészt, majd fokozatosan egybeereszti őket. Szerencsére, hogy ismét a címre utaljak, ez nem Minótaurosz (azaz Aszterión) és Thészeusz végzetes találkozása. Itt legfeljebb Thészeusz a maga belső, intimizált bikaszörnyével találkozik. A kialakított dramaturgia csúcspontja nemcsak arra szolgál, hogy a látogató megbizonyosodjék arról, hogy vajon jól észlelte-e a közös vonásokat, érti-e a párbeszédet, hanem arra is, hogy a folytathatóságot demonstrálja, hogy a mester–tanítvány viszonyon felülemelkedve megmutassa egy máig kivételesen szubverzív beszédmód, a permanens másság energiatartalékait. Tovább a balkon.art cikkére >>>
Marczinka Csaba – minden él nélkül írom ezt – ismert jelenség. Mintha egyszerre több lenne belőle. Mindenhol ott van. Jelen van. A mai magyar irodalomban. És persze az eseményeken. Sőt, a saját verseiben is. Mint maga fogalmaz, a kötet fülszövegében: „Új kötetemben az emlékversek s emlékbeszédek – retorikailag sajna nagyon elkopott műfaji eszköztárát igyekszem megújítani, átformálni. E kísérlethez hívom segítségül gyakran a mítoszokat s kultikus rítusokat…” Hogy ez a merész kísérlete a költőnek mennyire sikerülhetett, illetve mennyire sikerült, az nyilvánvalóan később fog majd kiderülni. Mindenesetre nagyon sajátos a hang, és a szófűzés a szövegekben. És egyedi a versek tördelése is. Habókos kötet, valóban, mint amilyen – kedvesen enyhe és finom jelző – a világ, amelyben élünk, küzdünk, szenvedünk és – azért ne legyünk őszíntétlenek – ahol örömök is érnek minket. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>> Jelena Asztaszjeva: Érzelmek szótára háború idején, Andrij Bondarenko: Túlélő-szindróma, Oleszja Morhunec-Iszajenko: Hosszú séta Az itt bemutatott három szerző egyaránt annak a reneszánsznak a példaértékű képviselője, amely az ukrán kultúrában a háború kezdete óta kibontakozott. Andrij Bondarenko filozófus és újságíró, de igazi hivatása a drámaírás. Oleszja Morhunec-Iszajenko díjnyertes filmrendező, producer, emellett író. Jelena Asztaszjeva korábban könyvesbolti eladóként és olvasószerkesztőként dolgozott, az utóbbi időben azonban szerzőként is letette a névjegyét prózai és drámai műfajokban egyaránt. Hármuk egyedi és különleges hangja együtt számol be a traumáról, amelyet Ukrajna 2022. február 24. óta átél. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Csurka Eszter „összművész”, fest, fotókat és videókat készít, sokféle médiumban és műfajban alkot, mégis mindig ugyanaz mozgatja: a változást szeretné tetten érni. Ő is benne van az Országútnak abban a csapatában, amelyik Madách nagy drámájához, Az ember tragédiájához készít illusztrációkat – ennek kapcsán kérdeztük. Melyik szín a tiéd, és hogyan álltál neki a munkának? Az első három szín lett az enyém, velem kezdődik a történet. Szerencsémre ezek összefüggenek, és ilyenformán egy ívet tudtam megfesteni. Az almafát és az ördög fáját jelképes kis fává alakítottam, és szimbólumként minden képbe belecsempésztem. Emellett, rám jellemzően, idézőjelbe tettem az egészet. Nem pusztán illusztráció, amit csinálok, a saját megfogalmazásomban hozzáteszem a gondolataimat. Maga a szöveg nagyon tömény, de rétegzett, izgalmas filozófiai példabeszéd, amelynek minden mondata hat az emberre. Nem véletlen, hogy Arany János azt a talányos latin felkiáltást jegyezte fel a kézirat utolsó lapjára, hogy „Ex Leone, leonem!”, ami a „Körméről ismerni meg az oroszlánt” mondásra utal. Tovább az orszagut.com cikkére >>> Andrij Jurkevicset eddig kizárólag operakarmesterként ismertem, Eri Nakamura szopránját, úgy hiszem, még soha nem hallottam, sőt önhibámból ez idáig nem találkoztam a pécsi zenekar Mahler-produkcióival sem. A szubjektív felütést talán menti, hogy ezzel aligha csak én lehettem így május 5-e estéjén. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA. A koncertprogramoknak vannak kézreeső, már-már öröknek tetsző párosításai: Debussy és Ravel, Beethoven és Brahms, vagy épp zongoraesten Liszt és Schumann… Már első pillantásra éppily két összeillő embernek tűnik Richard Strauss és Gustav Mahler párosa is, hiszen ők kortársak, egymással kollegiális, sőt már-már baráti viszonyban álló riválisok voltak, és mindketten kellően nagyszabású és nagyhatású művekkel gyarapították a szimfonikus alaprepertoárt. Ám azért Strauss és Mahler találkozása a koncertműsoron így is delikát választásnak bizonyulhat, amennyiben például a hosszabb életű mestertől egy hazai hangversenyen vajmi ritkán megszólaltatott vokális kompozíció kerül párba Mahler egyik legismertebb-legnépszerűbb szimfóniájával. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
2022 év végéhez közeledve jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában Lovas Ildikó Szép Amáliák című cselédregénye, a kötet egyik recenzensének, Bordás Győzőnek a méltatásából kiindulva: „a vajdasági tényirodalom nagyregénye”. Nagyregényről beszélünk tehát, e fontos körülményt is szem előtt tartva – egy interjú keretében – meglehetősen nehéz lenne a könyv valamennyi síkjával foglalkozni. Hovatovább megemlíteném Tóth Eszter Zsófiának, a kötet másik recenzensének a gondolatait, amelyek utalnak arra, hogy közel száz évet tart össze a mű: „A regény alapvető célja a mélységes emberi humánum ábrázolása, mely korokon, történelmi traumákon átível. Mindemellett az emberi sors küzdelmes volta, a földi lét értelmének megtalálása – akár sejtetve és csavaros megoldásokkal is – bontakozik ki.” Mindezek fényében igyekszem úgy alakítani a beszélgetést, hogy az Olvasó képet kapjon az írói szándék motívumairól, sarkalatos pontjairól, tudva, hogy nem lesz egyszerű, de vágjunk bele! Tovább a helyorseg.ma cikkére >>>
A szomszéd országban zajló népirtás híreinek özöne alatt most, 2023 tavaszán, különös aktualitással és szégyenérzetet fakasztó csendes ráébresztéssel ketyeg az Ahogy az óra jár. Nemigen gondolunk rá, nem vagyunk ezügyben érzékenyítve, nincs politikai és társadalmi kézzelfogható haszna annak, hogy az erdélyi kisvárosok, szűkebb merítéssel a székely városok elpusztított zsidóságára, a magyar és benne a székely holokausztra emlékezzünk. Mert miért is tennénk? – szól az együgyű kérdés. Hiszen alig voltak pár százan, vagy pár ezren, a második világháború bolygónagy víg vérfürdőjében elenyésznek – szól az együgyű válasz. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Rejtett szemek – In Memoriam Almási Anikó című kiállítás 2023. május 4. és május 18. között tekinthető meg az Aranytíz Kultúrházban. Almási Anikó kerámiáit a legapróbb részletekig kidolgozott, harmonikus, érzékeny formák és színek, a lehunyt szemű nők, nőies, csipkés formák és belső világot tükröző mélység teszik különlegessé. Ezeket a munkákat mutatja be a Rejtett szemek – In Memoriam Almási Anikó című kiállítás, amely 2023. május 4. és május 18. között tekinthető meg az Aranytíz Kultúrházban. Almási Anikó a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett diplomát filmvágó szakon, majd a Magyar Televízió Zenei Főosztályán dolgozott 1992-ig. Maradandó zenés- és portréfilmek sokasága kötődik a nevéhez. Lánya születése után megvalósíthatta gyermekkori álmát, amely egy másik művészeti ághoz, a képzőművészethez kötődött: az agyag megmunkálásába fogott. Tovább a librarius.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
