VideóAz Írók Boltja videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Camille Henrot A number of Things, Hauser and Wirth. (Forrás: artmagazin.hu) Egy éves kihagyás után újra jelentkezik az Artmagazin Online 2019-ben indított toplistája, amelyben mi, a szerkesztőség tagjai szedtük össze, hogy milyen kulturális produktumok, élmények és termékek határozták meg az adott évünket. Idén is megosztjuk veletek azokat a kiállításokat, könyveket, filmeket, előadásokat, performanszokat, koncertek vagy eseményeket, amelyek nagy hatással voltak ránk. Íme tehát Tóth Lili Rebeka 2025-ös kedvencei. Idén áprilisban költöztem vissza Budapestre New Yorkból. Közben rengeteget utaztam, így csak az utolsó néhány hónapban sikerült ráéreznem arra, melyek azok a meghatározó helyek, csoportosulások, eseménysorozatok, személyek, akik és amik valami igazán egyedit tudnak mutatnak számomra egy globális(abb) perspektívában. Ennek a feltérképezésében sokat segített az Ezt nézd! heti programajánló szerkesztése is, és – bár egy jól átgondolt kiállítás-kritikát vagy ajánlót hazatértem után még nem sikerült publikálni az Artmagazinon – örülök, hogy az év személyes legjei között hazai vonatkozású elemeket is tudhatok. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>>
Miljenko Jergović boszniai–hercegovinai és horvát író, újságíró. Regényeket, novellákat, drámákat, verseket és publicisztikát ír. A nemzetközi hírnevet Szarajevói Marlboro című elbeszéléskötete hozta meg számára. Műveit mintegy húsz nyelvre fordították le, a kortárs regionális könyvkiadás legelismertebb, legnépszerűbb szerzői között tartják számon. 2025 őszén a PesText Fesztivál vendége volt. Orovec Krisztina beszélgetett vele. 1749: Személyesen élte át a délszláv háborút, amely műveinek gyakori témája. Milyen mértékben vannak jelen valós elemek a regényeiben, és hogyan alakítja át ezeket a fikció szolgálatában? Miljenko Jergović: Erre a kérdésre nincs egyértelmű és egyetlen helyes válasz. A háború valószínűleg életem legintenzívebb élménye. Nem arról van szó, hogy a valóságot alakítanám át fikcióvá, hanem arról, hogy megpróbálom a fikció segítségével megérteni a valóságot. Ugyanabban a mondatban néha együtt jelenik meg a tényként rögzíthető, kétségtelenül valóságból származó igazság, és az, amit fikciónak nevezhetnénk.
Dzsafar Panahi ismét titokban forgatott: Csak egy baleset című filmjével bűn és megbocsátás tematikában, a kínvallatók okozta mély traumákról, és az indokolatlan bebörtönzésekről kíván tudósítani - az iráni rezsim egy év börtönnel, a cannes-i filmfesztivál Arany Pálmával jutalmazta erőfeszítéseit. A perzsa állam persona non gratája és az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb humanistája egy feszültséggel teli, finom humorral átszőtt, morális útvesztőkben bővelkedő alkotással folytatja gerillaharcát. Dzsafar Panahi politikai nézetei és a szólásszabadság mellett következetesen kiálló filmjei miatt hosszú ideje az iráni rezsim célkeresztjében áll. 2010-ben hat év börtönbüntetésre ítélték, emellett húsz évre eltiltották a filmkészítéstől. Az ítéletet végül nem hajtották végre: két hónappal később óvadék ellenében szabadlábra került. 2022-ben azonban a hatóságok ismét léptek, és megpróbálták vele letöltetni a fennmaradó büntetést. Hét hónap elteltével szabadult, miután a börtönben éhségsztrájkba kezdett. A cannes-i filmfesztivál 2010 óta minden évben szimbolikusan üresen hagyott számára egy széket – akkor is, amikor alkotása nem szerepelt a hivatalos programban. Idén azonban újra személyesen is jelen lehetett, ráadásul a lehető legemblematikusabb pillanatban: filmje elnyerte az Arany Pálmát. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Jancsik Károly képei nem azt a szigorú geometriát használják, amit a konstruktivizmus javasol vagy amit a konstruktivizmus utódai használnak; nem a szó szoros értelmében vett geometrikus absztrakciót, hanem a mikrostruktúrák asszociációját. nagy halat akartam megfogni: a világ legmélyebb algebrai tételét megcsinálni, többször megcsillant, egy-egy pillanatra megláttam, de annyira síkos volt, hogy mindig kicsúszott a kezemből. Ha még egyszer születnék megfognám. A hal is akkor tudja meg, hogy milyen jó a vízben, ha kiveszik belőle. Egy tudással gazdagabb, de már késő… – Varecza László kesernyés szavai ezek, aki 1970-ben publikálta Konkrét és absztrakt struktúrák című, mondhatni, botránykönyvét, amit a matematikai közélet – finoman szólva – megosztó érdeklődéssel fogadott. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Ha egy másik Wagner-opera, A nürnbergi mesterdalnokok Hans Sachsának útmutatását követjük, és nem saját mércénk szerint értékelünk egy produkciót, hanem annak törvényszerűségeit, célkitűzését vesszük figyelembe, egészen elégedettek lehetünk a Magyar Állami Operaház idei első premierjével. A Lohengrin a közkedvelt steampunk stílusban került színre, két nagyon különböző, egy nemzetközi és egy magyar szereposztásban. Mostanában divatosak lettek azok a művészi kivitelezésű, elképesztően gazdagon illusztrált, különösen látványos borítóval ellátott könyvek, amelyek általában meséket vagy fantasy történeteket tartalmaznak. Ezek a szinte képzőművészeti alkotás számba menő kiadványok azok körében is nagy népszerűségnek örvendenek, akik az eredeti művet valószínűleg szerényebb kivitelezésben ismerték és kedvelték meg, sőt az sem biztos, hogy a mutatós példányt olvasni, nem pedig csodálni / polcra kiállítani veszik. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Málik Roland 50 – Az ámuló vágáns címmel tartanak emlékestet és könyvbemutatót a fiatalon elhunyt költő tiszteletére január 16-án Budapesten. Málik Roland 1976-ban született Miskolcon, a kétezres évek pályakezdői között ugyan kései, de példátlan lendületű indulás volt az övé. Első kötete 2006-ban jelent meg a József Attila Kör és a L’Harmattan Kiadó gondozásában Ördögcímen. „Egyszerre két irányban őrködik: kifelé és befelé. Az ámítás nélküli ámulat érdekli. Igyekszik csalás nélkül végigjátszani játszmáit, legyen szó ördögről, alkoholról, költészetről” – írta róla akkor Nyilas Attila. Tovább a litera.hu cikkére >>>
…mást vár a nő, mást vár a férfi. Máshogy szeretnek, máshogy szeretnék. Vasas Erika és Rónai Attila Zárt ajtók című táncbemutatója betekintést enged egy nő és egy férfi szerelmi kapcsolatába, „héjanászába”. Ahogy azt a koreográfia címe is jelzi, olyan jeleneteknek lehetünk tanúi, melyek a nyilvánosság számára általában láthatatlanok. A kívánlak, a kellesz, a fájdalmat okoztál, a tartsd magad távol, az enyém vagy, a gyere közelebb, a próbáljuk meg stációit és variációit járjuk végig a táncosokkal 40 percben. Láttunk már a témában táncműveket, a kérdés, mit és hogyan mond el egy táncalkotó a kliséken túl, mitől tud másról is szólni, rétegződni a munka. Ami engem leginkább megfog ebben a táncban, az a sebezhetőség és az erő párbeszéde-viadala. Vasas Erika törékeny alakját egy bő ing teszi kontúrtalanná, rebbenő, madárszerű jelenséggé. Alvadtvér-színű nadrág és zokni ismétli a hullámos hajzuhatag vörösét. Rónai Attila mintha egyetlen tömbből lenne kifaragva; a színpadi megvilágításban szürkés-kékes árnyalatúnak tetsző öltözék szinte egybeolvad viselőjével, nem jellemez, nem mond el többet a karakterről. Az első percekben egy stilizált birkózásban kapcsolódnak össze ők ketten, a szerelmi aktus horizontális táncában, zökkenéstelen mozgásívekkel. Pozícióból újabb pozícióba folynak, kavarodnak, míg az önfeledtség legfelső fokán szétválva, külön-külön, monoton mozognak tovább a testek. A férfi energiái középről kifelé feszülnek, a tomboló rángatózás hatótávolsága túlnő teste körvonalain. A nő befelé küzd, egy, a végtelenben rejtőző, sejtett középpont irányába. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Idén is a monumentális boltívek alatt tartották a fotográfia ünneplésére szánt eseményt, a Paris Photót: 2025-ben a Grand Palais adott otthont a nemzetközi fotográfiai vásárnak a francia fővárosban. A 90-es évek végén a Louvre piramisának két terméből indult e kezdeményezés és nőtte ki magát a ma már grandiózus, a fotográfia kétszáz évét felölelő, nemzetközi alkotásokat felsorakoztató, mondhatni, a világ legfontosabb fotográfiai eseményévé. Ez az ötnapos rendezvény a fotográfia művészi elismerése – kurátorok, gyűjtők, múzeumok képviselői és a nagyközönség jelenlétében zajlik minden év novemberében Párizsban. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Archívumunkban elérhetővé vált lapunk októberi száma, melyből Szálinger Balázs és Melhardt Gergő beszélgetését ajánljuk Térey Jánosról. Melhardt Gergő: – Ismerted Térey írásait, mielőtt személyesen megismerkedtetek? Szálinger Balázs: – Igen, de csak kevéssel, talán egy évvel előtte olvastam először. Én ugye az Előretolt Helyőrség bandájában indultam, ahol Jánost nagyjából félistenként kezelték. Térey meg Parti Nagy, ők ketten. És hát joghallgató voltam, hozzám csak rajtuk keresztül jutott el a kortárs irodalom. – Melyik szövegre vagy kötetre emlékszel elsőként? – A természetes arrogancia. Az volt nekem az abszolút csúcs. Orbán János Dénes adta a kezembe, nála szoktam ugyanis aludni Kolozsváron, és egyszer azt mondta, Balázs, most csukd be az ajtót, és olvasd el ezt a könyvet. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Az újraolvasás jelentősen árnyalja és alakítja az értelmezés(eke)t. A befogadói tudatban az előző olvasás(ok) hagyta nyomok visszaköszönnek. A befogadás labirintusában az előzmények jelei Ariadné fonalaként segítik az értelmezőt. Az előbbieket tapasztalta jelen sorok írója Ingmar Bergman Hűtlenek címmel írt filmnovellája esetében. A Bergman által partitúra képmédiumra műfajúnak keresztelt szöveg majd negyedszázada jelent meg itthon Kúnos László fordításában. Első alkalommal a szerelmi háromszög ábrázolásának őszintesége, a lemeztelenített lelkek, valamint a szereplők szókimondása tette a legnagyobb hatást az olvasóra. A több mint egy évtizeddel későbbi, második közelítési kísérlet inkább a kérdéseké, semmint az érzelmi belehelyezkedésé.
Hajdu Tamás képei Kelet-Európa csendes abszurditását ragadják meg – azt a különös kettősséget, ahol a lepusztultság és a humor, a melankólia és a groteszk kéz a kézben jár. A nagybányai állatorvosként dolgozó, autodidakta fotográfus nem a nagy drámákat keresi, hanem azokat a hétköznapi pillanatokat, amikor a valóság váratlanul metaforává válik. Munkái egyszerre dokumentarista és személyes kommentárok, finom humorral és empátiával átszőve. Fotóit többek közt a New York-i Photoville és a hágai Spotlight Romania is bemutatta, 2024-ben elnyerte a Romanian Visual Awards legjobb streetfotográfusnak járó díját, korábban pedig a Sony Photography Awards és a LensCulture finalistája volt. A Mai Manó Ház PaperLab Galériájában 2026 februárjában találkozhatunk majd fotóival, ennek apropóján kérdeztük munkamódszeréről és a világlátásáról, az abszurdhoz fűződő viszonyáról, valamint arról, hogyan találja meg a rendkívülit a hétköznapiban. S.R Hogyan írnád le azt a kelet-európai valóságot, amelyet a képeiden mutatsz meg? Milyen pillanatok vonzanak a leginkább? H.T. Azt hiszem, Kelet-Európa mindennapjaiban van valami sajátos kettősség: egyszerre lehangoló és nevetséges, lepusztult és gyönyörű. Engem azok a pillanatok vonzanak, ahol ez a kettő összeér. Amikor a hétköznap egy banális gesztusban vagy furcsa tárgyban hirtelen metaforává válik. Nem keresem a nagy drámákat – inkább azt a csendes abszurditást, amely bennünk él, a járdaszélen, egy kocsma udvarán, vagy a panelházak között. Kelet-Európa egy különös színpad, ahol a valóság sokszor túl közel van a fikcióhoz. Azok a pillanatok érdekelnek, amikor ez a határ elmosódik. Amikor a mindennapi életből valami váratlanul szimbolikussá válik. Szeretem azokat a helyzeteket, ahol az élet „kicsúszik” a racionalitásból, ahol a banális mozdulat vagy tárgy egyszerre nevetséges és megrendítő. Talán ez a kettősség a legkelet-európaibb érzés, amit ismerek.
Ma este megérkeztem Brnóba. A város német neve Brünn, ezt a magyar hagyomány is átvette; nálam a továbbiakban cseh városként Brno – magyar toldalékkal ellátva természetesen Brnót írunk. A regényeim cseh kiadója itt működik; szóval most egy hónap Brno – írórezidens program. Január 2. Sötétben érkeztem, a levegő hidegebb, mint otthon, de nem sokkal, itt-ott hófoltok, a szállás a dallamos nevű Vlhká utcában van, a környék kellemesen lepukkant, olyasfajta vidék, amiből bármikor bármi lehet: üres gyárépületek, szupermodern irodaházak, elhagyott raktárak, ócskavas, hightech apartmanház, ami kizárólag kódokkal és applikációkkal, személyzet nélkül működik (itt lakunk), vasút, nehezen megállapítható rendeltetésű javítóműhelyek, melegedőhely hajléktalan alkoholistáknak.
Az idei év júniusában a német Joscho Stephan Trio immár második alkalommal lépett fel Mikepércsen, a templomkert festői környezetében, a Towerful Events színpadán. Idén is bátran kijelenthetjük: világszínvonalú formáció játszott nekünk egy családias hangulatú rendezvényen. Az idáig és innen tovább vezető útról Joscho Stephan gitárost, a trió vezetőjét kérdeztük. Karap Zoltán: A májusi naptáratok szerint Róma és Berlin után az amerikai turnétok felénél jártok, hiszen júliusban még teltházas koncertekkel vár benneteket Boston, New Jersey, New York és Las Vegas – hogy csak néhányat említsek. Augusztusban pedig felkészül Ausztria, Svájc, Franciaország, Lengyelország, és Olaszország. Milyen személyes kapcsolat fűz téged Magyarországhoz – és különösen Mikepércshez? Joscho Stephan: A nagyapám roma volt, magyar gyökerekkel, de már Németországban született, így valójában nem alakult ki élő kapcsolat Magyarországgal. Ugyanakkor azt nagyon szeretem Magyarországban – ahogyan például Lengyelországban is, ahol szintén gyakran játszom –, hogy megvan benne egyfajta őserő, természetesség. Egy kicsit rusztikusabb, földközelibb, családiasabb minden, és ez Mikepércs hangulatában is érezhető. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Munkácsy-díjas képzőművész, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense. Mayer Éva művészetében főként olyan, nőket érintő társadalmi és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik, amelyek mögött sokszor a „miért” kérdése húzódik. Alkotásaiban a személyes tapasztalat kollektív élménnyé alakul át, rámutatva arra, hogy történetei jóval többeket érintenek, mint azt első ránézésre hinnénk. Művei a remény, az isteni gondviselés, az elfogadás és az elengedés motívumai köré szerveződnek. Ha igaz lenne az a feltevés, miszerint a világ működése szimpla akciók és reakciók végtelen láncolatából épül fel, akkor talán az emberi lét súlya is könnyebb lenne. Ebben a logikusan működő egyenletben így az „a” típusú kérdéshez „b” típusú válasz tartozna. Egyszerű és érthető. Csakhogy a világ berendezkedése korántsem vezethető le ilyen logikus képlettel.
Az elmúlt évtized hazai könyvsikerei közül Totth Benedek Holtversenye és Halász Rita Mély levegő című könyve után Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye is monodrámaként találta meg a színpadot. Az említett három műben az is közös, hogy a lélegzetvétel mindegyiknek hangsúlyos motívuma. Aligha véletlen, hogy épp a szocializmus haláltusájából gyerekként a kilencvenes évek légüres terébe érkező nemzedék tematizálja a levegővel kapcsolatos hiánytapasztalatot. Egy levegővel nemigen lehet végigérni a Krusovszky-köteten, ám adaptálása nemcsak a terjedelem, hanem a szöveg időkezelése, a cselekményébe épített ugrások és hiátusok, az előre- és visszautalások, valamint az elbeszélés sebességváltásai miatt sem kis feladat.
Tölgyfa Gergely számára a színház nem esztétikai kérdés, hanem közösségi tapasztalat: biztonságos tér a kérdezésre, az együtt gondolkodásra és a felelősség megosztására. Az interjú egy alkotó–pedagógus útját követi végig, aki a drámapedagógiát nem módszernek, hanem szemléletnek tekinti – olyannak, amely a jelen társadalmi feszültségeire is képes érzékenyen reagálni. Milyen élmények formálták a színházhoz való viszonyodat? - A színházhoz való viszonyomat két meghatározó irány formálta. Egyrészt a gyermekkori élményeim, másrészt az az önismereti folyamat, amely az évek során egyre tudatosabbá vált bennem. Első színházi élményem, az Aranyember előadása hetedik osztályban, kezdetben csalódást jelentett: nem tudtam követni a történetet, nem kötött le a darab. Idővel azonban felfedeztem, hogy a közönség reakciói, a társaim figyelme és viszonya az előadáshoz sokkal izgalmasabb számomra, mint maga a mű. Ez az élmény később meghatározta a gondolkodásomat: mindig törekedtem arra, hogy az előadásom megfelelő kontextusba kerüljön, és a közönség számára valóban befogadható legyen. Fontos számomra, hogy hol, mikor és kiknek játszunk, hogyan ragadjuk meg a figyelmüket, és miként tudjuk valódi élménnyé formálni a találkozást. Másik visszatérő motívum az életemben a hatalom kérdésköre. Már gyerekként érzékenyen reagáltam az igazságtalan helyzetekre, sokszor kerültem szembe erősebb társakkal, ami mély nyomot hagyott bennem. Ez az érdeklődés a színházi munkámban is megjelenik: az elnyomó és az elnyomott viszonya, a hatalmi egyensúly és annak következményei újra és újra előkerülnek. Nem bírálatként, hanem vizsgálati szempontként tekintek rájuk, hiszen ezek a helyzetek rendkívül gazdagok érzelmi, kapcsolati és döntési dimenzióikban. Számomra a színház így nemcsak művészi kifejezés, hanem az emberi viszonyok mélyebb megértésének terepe is. Tovább a mecsek24.blog.hu cikkére >>>
Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
A Kortárs folyóirat gyerekirodalmi kritikapályázatára érkezett írások közül kiválasztottunk néhányat, amelyek díjban ugyan nem részesültek, de izgalmas, egyedi szempontrendszerük okán érdemesnek éreztük őket a megjelenésre. Ezek közé tartozik Halmai Tamás alább olvasható szövege is. (1. Közelítés) Miklya Zsolt gyerekverskötete már lírai címével elgondolkodtatja – és megnyeri az olvasót. A szószerkezet első tagja a napszél kozmoszi fenyegetését kicsinyíti otthonos bűvöletté; a második elem az éjszakába burkolódzó alvót, az átmeneti véglegesség nyugalmát rajzolja magába. De mítoszi aurát, mesei légkört is gerjeszt rögtön a nap és a hold motívuma; miközben formanyelvi áthallással idézi meg a Napfivér, Holdnővérszerkezet természeti metafizikáját és – például – az „Éj-mélyből fölzengő…” (Weöres Sándor: Száncsengő) molosszusokkal ringató felező hatosát (a verstan szintjén), keringős ritmusvilágát (a zeneiség oldalán). Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Tovább a faktura.webleg.hu cikkére >>>
Tarr Béla mindenképpen kijátszotta a halált: életművét nem a fizikai vég, hanem saját maga zárta le, amikor 2011-ben A torinói ló forgatása után – ugyan kissé elhamarkodottan, de Tarr Bélá-s következetességgel kijelentette: ez volt utolsó filmje. Formálisan ugyan ez nem igaz, forgatott még két rövidfilmet: a Muhammadot (2017) és a Hiányzó embereket (2019), ez utóbbi „nem-filmet”, ahogyan ő aposztrofálta. Minden bizonnyal nagy zavarban lennénk, ha alkotói stílus, alkotói eszmény, filozófia szerint markánsan el kellene különítenünk filmjeit és nem-filmjét. Bizonyos értelemben talán akkor is, ha az 1973 decemberében egy amatőr területi fesztiválon ezüst fokozattal díjazott Vendégmunkásokkal kellene ugyanezt megtennünk. Nem kevesebbet állítunk, mint hogy az életmű következetessége és egyúttal etikai értéke az alkotó eszmélése óta elválaszthatatlan egységet alkot, legföljebb formanyelvi, esztétikai, némiképpen hangulati modulációit érzékeljük. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Tölgyfy Gergely (Fotó forrása: az Escargo Szobaszínház és az Eck Imre Alapfokú Művészeti Iskola facebook oldaláról)
