VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
…két előadást választottam, amelyekhez annak idején, a célkorosztályhoz tartozva biztosan tudtam volna kapcsolódni, mert engem foglalkoztató kérdéseket vetettek fel. Idén mindössze két napot tudtam eltölteni a kecskeméti bábtalálkozón, így amikor hétfő hajnalban az állomás felé bandukoltam, azon gondolkodtam, ha már átfogó képet nem adhatok róla, hogyan válogassak abból a hét előadásból, amit a két nap alatt láttam. Végül arra jutottam, hogy ezúttal hagyom, hogy a gyermeki énem döntsön. Azt a két előadást választottam, amelyekhez annak idején, a célkorosztályhoz tartozva biztosan tudtam volna kapcsolódni, mert engem foglalkoztató kérdéseket vetettek fel. Alaposabb átgondolás után persze a többihez is találtam kapcsolódási pontokat, de e vállaltan szubjektív jegyzetben most mégis maradtam az első gondolatnál. Tovàbb a kutszelistilus.hu cikkére >>>
„Az egyik hajó húzza-vonja s ugyanakkor taszítja a másikat – vajon nem ezt nevezzük egyébként irodalmi hagyományozódásnak?” – kérdezi Margócsy István Hajóvonták találkozása című könyvében. A nyelv, az állam, a vers, a létezés hajója ősmetafora Alkaiosz óta, de a hajók mozgására és az összetartozó vagy össze nem illő úszóalkalmatosságok viszonyára és a vízfelület mintázataira valahogy kevesebbet figyelünk, mint kellene. A hajórengetegben, mi tagadás, nem mindig látszik a holnap hőse, és a változó felszínt magasról nézve nem mindig azonosítható a korábban, önmagában olyan tekintélyesnek látszó jármű sem, s ilyenkor a sokat látott irodalomkritikus Tompa Mihállyal együtt hitetlenkedve kérdezi: „Hol a hajó, mely a habok gyüremletén, / Az örvények felett átsiklott könnyedén, / S vitorla-szárnyakon vigan repülve ment?” Az irodalmi hagyományozódás készít pillanatfelvételeket, hatalmas, panorámás tengeri festményeket is, de mivel fraktálszerűen maga is része annak, amit elbeszél, csak azt teheti közszemlére, amit megőrzött.
György-Kessler Márta Találkozás a Buddhával (Meeting the Buddha) című dokumentumfilmje jóval több egy szokványos dokumentumfilmnél, bár kétségkívül sokat lehet tanulni ebből az alkotásból, jóval lényegesebb vonása az, ahogyan a személyesség erejével a nézők lelkére hat. A film fókuszában a nyugati és a keleti gondolkodás, világlátás találkozása áll, amelynek a gyújtópontjában egy tényleges találkozás mutatkozik meg, mégpedig Ole Nydahl és Hannah Nydahl 1969-es, sorsfordító találkozása 16. Karmapával, akit „élő Buddha”-ként és a „jógik királya”-ként emlegettek. Ez az élmény nem csupán Hannah és Ole Nydahl életét változtatta meg végérvényesen, hanem őáltaluk a nyugati világ számára is új szellemi-spirituális irányvonalat és jelentős átalakulást jelentett. György-Kessler Márta filmje megindítóan mesél az útkeresésről, a nagy, egész emberéletet felforgató találkozásokról és felismerésekről, a nyitottságról, amely nélkül semmiféle változás nem lehetséges, a szeretetről, az elköteleződésről, az életfeladatokról, küldetésekről és arról, hogy miképp bontakozhat ki a mindezekben rejlő transzformatív erő.
Július 2. és 5. között tizedik alkalommal öltözteti fényárba Pécs belvárosát a Zsolnay Fényfesztivál. Annak érdekében, hogy a fesztiválélmény felhőtlen és zökkenőmentes legyen, a szervezők összegyűjtötték a legfontosabb praktikus tudnivalókat a nyitvatartástól kezdve az ingyenes parkolási lehetőségeken át a prémium élményt nyújtó exkluzív jegytípusokig. Ahogy az elmúlt években is, úgy idén is ingyenesen látogathatók a fesztivál belvárosi közterületein található fényinstallációk, utcaművészeti előadások és zenei programok. Azok számára, akik a teljes fesztiválélményt szeretnék átélni, a Fényfesztivál MAXkarszalag (5.000 Ft) biztosít belépést a Fény Útja különleges, zárt helyszíneire. Idén a Kodály Központ és a Zsolnay Negyed teljes területe is a Fényfesztivál MAX programkínálatának része. A karszalag a fesztivál mind a 4 napjára érvényes és korlátlan belépésre jogosít minden helyszínen. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Tóth-Szunyog Júlia személyében egyszerre van jelen a 21. századi, urbánus és az ősi, vidéki nő archetípusa. Ahogy művészetében is harmóniát alkot anyaghasználatának és megfogalmazási módjának progresszivitása témái archaizmusával – legújabb lapszámunk képzőművészeti írását ajánljuk. Tudják, van az urbánus nő, rövidre vágott, festett szőke haj, csillámporos szemhéj, magabiztos jelenség, látszatra a 21. század női archetípusa. Ez volt az, amit először láttam meg belőle. Beszélgetni kezdtünk, és ennek az urbánus nőnek megmutatkozott egy másik arca is, a mélyebb, ősibb nő, aki a vidéki életben érzi igazán otthon magát. Eleinte még kerestem az összhangot a benyomásaim között, de idővel minden a helyére került. Tóth-Szunyog Júlia négy éve Tállya lankái között él. Nem kirándul a természetben, hanem benne létezik, figyeli a fény változását, az évszakok ritmusát, a föld textúráját. Művészete ebből a kettősségből születik, a modern nő látványos jelenléte és az „ősi nő” ösztönös, földközeli tudása találkozik benne. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Kedves díjazott, kedves Béla, hölgyeim és uraim![1] Engedjék meg, hogy nyitányként felolvassam Markó Béla Megnyílsz neki című szonettjét. E költemény markáns, ugyanakkor bensőséges belépési pontokat kínál a gazdag életmű olvasásához, lírafelfogásának, szemléleti mibenlétének jobb megértéséhez.
A Hungarian Art and Business legújabb kiállítása a textilművészet évezredes öröksége előtt tiszteleg, miközben kortárs művészeti alkotásokkal párhuzamba állítva helyezi őket új megvilágításba. Térben és időben teremt kapcsolatot a kiállítás, mikor európai és Európán kívüli kortárs képző- és iparművészeti alkotásokat és többszáz éves hagyományos technikával készült textileket helyez egymás mellé. Ezáltal felhívva a figyelmet arra, hogy a művészet feladata, célja, témája minden korban, minden világrészen ugyanaz: szebbé, jobbá, nemesebbé tenni az életet. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Az önmagára olykor anarchistaként és okkultistaként is hivatkozó szerző mágikus világot teremtett. Újabb darabja, a közönséges haikukötetnek aligha nevezhető, angol nyelven írt könyve is ebben „játszódik”. Kilépünk a hagyományos haiku szigorú struktúrái közül, az eredeti formából csak pillanatnyi benyomást rögzítő szerep marad meg. A 36 vizuális alkotás mindegyikéből elmaradnak a szavak, helyettük a képek beszélnek. Sokszínű, körvonalaiban kissé elmosódott, spirituálisan túlfűtött, látomásszerű képek ezek, erős jelentéssel. Nekünk kell előhívni belőlük a nem létező szavakat. S a képek mintha valamiféle homályos történetek töredékei lennének, ahogy ezt a Last Puzzle című vers is megjeleníti. S láss csodát, a darabokból végül összeáll a rejtvény megfejtése. Tovább a magyarnarancs.hu cikkére >>>
Ahogy az atlétikában, a jazzben sincs egyetlen győztes szám: mások a sprinterek, a maratonisták és az összetett bajnokok. A mainstreamtől a blueson és a fúziós zenén át a legizgalmasabb kísérletekig szinte minden megtalálható a Balaton környéki nyári fesztiválok kínálatában. Lehet hasonlóság a jazz és az atlétika között? Persze, az improvizatív zene és a sportok királynője „édestestvérek”. Az utóbbiban létezik a maraton mellett sprintszám és váltó, a gerelyhajítás és súlylökés mellett jól megfér a távol- és magasugrás, és akkor még nem is beszéltünk az öttusáról. De soha nem nézünk meg mindent. Szelektálunk. Minket se szeret mindenki, mi miért szeretnénk mindent? Rendhagyó szubjektív balatoni fesztiválmustra következik ínyenceknek. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Esse Bánki Ákos Art Szalon Társalgóban megvalósuló, Fénykonstrukciók című kiállítása a tereket és a fényt állítja fókuszba. A tárlaton a klasszikus olajképek mellett és cianotípiával készített, festészeti és grafikai technikákat ötvöző alkotásokat, illetve plexire festett, fénnyel világított munkákat látunk. Az Art Szalon Társalgó Art Deco stílusú épületének impozáns tereiben megvalósuló tárlat szinte szakrális jellegűvé válik azáltal, hogy a világított képek és a triptihonszerűen összeálló munkák, katedrális jellegűvé alakítják a teret, ahol a fény szabad áramlása a képek alkotta atmoszférában valósul meg. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
A 97. Ünnepi Könyvhét keretén belül beszélgetett Terék Anna Horváth Adéllal, a Sok ördögök szerzőjével június 14-én. Szó esett a könyv keletkezéséről, Horváth írói praktikáiról, és hogy mi jelenti neki a legnagyobb motivációt az alkotás során. A vasárnapi programsorozat legelső beszélgetése pontban tízkor kezdődött a Vörösmarty téren. Horváth és Terék együtt lépett fel a színpadra, helyet foglaltak, és Terék már rögtön fel is tette Horváthnak az első kérdését: érdekelte könyve megírásának háttere.
Milyen érzés egy mentálisan beteg testvér árnyékában felnőni? A magyar származású kanadai rendező bevette a világot első nagyjátékfilmjével, az emlékezés korlátairól szóló, időutazós Blue Heronnal. Tavaly Locarnóban és Torontóban nyerte el első díjait, idén júniusban a magyar mozik is bemutatták, Sophy Romvari a francia premier kapcsán jelenleg Párizsban népszerűsíti filmjét. Interjúnkban mesélt arról, hogyan válhat a mélyen személyes dimenzió érdekessé idegenek számára, mennyire magyar a Blue Heron, és arról is, szeret-e Istent játszani. Irány a világ egyik különleges szépségű helye, a Vancouver-sziget! Édesapád operatőr akart lenni, ezt a szakmát tanulta Magyarországon, aztán kivándorolt Kanadába a nyolcvanas években, és végül nem lett belőle operatőr. Viszont, legalábbis ezt ábrázolod a filmben, állandóan videózta és fotózta a családja életét. Szerinted ez az élmény szerepet játszott abban, hogy most rendező vagy? Valószìnűleg van kapcsolat a kettő között. Művészi beállítottságú szülők mellett nőttem fel, sok filmet néztünk és sok zenét hallgattunk, érdekelte őket a művészet minden formája. Bátorítottak, hogy művész legyek, szóval nem volt nehéz elmondanom nekik, hogy filmkészítő akarok lenni. De előtte sok különböző művészeti ágat kipróbáltam, színészkedtem, festegettem és táncoltam. Csak a húszas éveimben fordultam a rendezés felé. És igen, úgy nőttem fel, hogy állandóan az arcomba volt nyomva a kamera. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
„A festmények és a szőnyegek is jelentést hordozó felületek: olyanok, amelyekbe éppúgy beleíródnak az egyéni sorsok, mint az emberiség kollektív tudása. Ez a gyakorlat kortól és kultúrától függetlenül újra megismétlődik, és láthatóvá teszi, hogy a különböző időkben és helyeken született alkotások ugyanannak a folytonosan visszatérő folyamatnak a lenyomatai.” A Hungarian Art & Business (HAB) új, az Összeszőve – Történetek szálról szálra című impozáns tárlat gondolati hátterét foglalják össze az idézett sorok. A Kocsis Katica kurátor által megálmodott és megvalósított kiállítás ezt a szüntelenül visszatérő szándékot teszi láthatóvá kortárs képek és régi szőnyegek párbeszédbe állításával. A kiállítók sora jól ismert nevekből áll. Néhány közülük: Bernáth András, Csató József, Koltai Barbara, Koleszár Kata, Diki Luckerson, Újházi Péter, Again Isheanopa Chokuwamba. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Év elején a Telexre költözött a Buksó, Magyarország legrégebbi és legnagyobb eléréssel futó könyves podcastja. A kéthetente jelentkező sorozat középpontjában továbbra is a könyvekről szóló beszélgetések állnak, de a nézők nem csak mélyinterjúkra számíthatnak: Nyáry Krisztián, író, könyvkiadó, a sorozat szerkesztő-műsorvezetője ezentúl is minden részben ajánl tíz-tíz könyvet különböző témák mentén. A legutóbbi telexes adás vendége Pion István, slammer, író, újságíró volt, akinek most jelent meg első prózakötete, A Búbánat-völgyön át. Bár az Ünnepi Könyvhétnek már vége, az eseményre időzített megjelenések most is relevánsak, így az epizód végén Nyáry Krisztián tíz könyvheti regényt ajánl. A köteteket ebben a cikkben is röviden bemutatjuk.
A független szcéna egyik legfontosabb alkotóhelye, a Stúdió K Színház minden érdeklődőt szeretettel vár a megemlékezésre, ahol a tragikus hirtelenséggel elhunyt művészre, Nyakó Júliára emlékeznek. Utolsó nagy szerepe az Elengedni nehéz című előadásban volt, amelyben egy demens édesanyát játszott, a színpadon Fukazava Hicsiró Zarándokének című művéből olvasott föl. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A szüleim pedagógusok voltak, így gyerekként az egész nyarakat a Balatonon tölthettem. A művészeti diploma megszerzését követően magam is tanítani kezdtem, és jelenleg is a művészeti felsőoktatásban dolgozom. Ugyan állandó lakhelyem nem a Balatonon van, de életem negyed részét mindig Balatonfenyvesen töltöttem. Itt, a páratlanul hosszú parton a lemenő nap házának lehettem gyakori vendége: a fények és színek drámai változásainak, az égbolton tornyosuló felhők és a víz mozgásszínházának. Párás időben a Keszthelyi-öböl irányába végtelennek tűnik a víztükör és szemben, az északi part nagy távolságban belátható hegyvonulatai mögött megy le a nap. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Hét éve halott vagy. Amikor meghaltál, anyám is úton volt feléd. Kilenc hónap másállapot választott el titeket. Remélem, újból találkoztatok abban a másik létformában, és azóta mindent elmondtatok egymásnak a születésem körüli időszakról, döntéseitekről. Megszülettem, és szinte azonnal el is veszítettelek. Egyetlen közös fénykép készült, három hónapos vagyok, a karodban tartasz. Itt az ideje, hogy elmeséljem, mi történt velem, bennem azóta. Nem voltál nekem, nem tápláltak a gyökereid sem. A hiányzó gyökér anyámra is igaz, de ő legalább jelen volt az életemben. A halála után indultam el a keresésedre, mert semmit nem tudtam rólad, hiszen nem élhettem veled. Mindkettőtök származását, sorsát kellett felkutatnom, és egyedül néztem bele a múlt sötét kútjába. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
… a koreográfia hanghatásokban erős, sejtelmes kezdőképpel indul, ami ugyan nem hat az újdonság erejével, de hangulatot teremt, képként beleég az emberbe. Ha az ember intenzív táncnézéssel töltött évek után egy pár hónapig nem lát előadást, az újabb élmény kapcsán felteszi magának a kérdést: változott-e az, ahogy a látottakra reagálok? Vannak-e új érzeteim, gondolataim a mozgásról, az emberi testről, vagy arról, hogyan lehet alkotóként, hogyan időszerű ma a színpadon megnyilvánulni különböző témákban, illetve mi időszerű, (s egyáltalán: lehet-e ilyen módon feltenni a kérdést?). Fodor Zoltán társulatának legújabb bemutatója a Magyar rapszódia címet viseli. Az Inversedance 2015-ben már bemutatott egy táncetűdöt Liszt Ferenc zenéjére, a mostani előadás feltételezhetően a korábbi továbbgondolása. A rapszódia műfaja egyet jelent az érzelmek hullámzásával, a szélsőségekkel, a korlátlansággal. Fodor koreográfiája játékosan komoly, néha groteszk és emelkedett hangon szól, benne a monumentalitás keveredik az apró dolgok részletes megfigyelésével. A látvány kiemelt szerepet kap: a háttérben elhelyezett drapériacsíkokat (legalábbis textilszerűnek tűnnek a térelemek) a világítás hol különös, varázsos erdővé, hol oszlopcsarnokká, hol dzsungelszerűen sűrű szövevénnyé alakítja, melyben szinte folyamatosan mozog egy táncos és öt táncosnő. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Neve hosszú ideje része a magyar vizuális emlékezetnek. Victor Vasarely jóval több volt képzőművésznél: az építészet, a korszak technológiai változásai éppúgy foglalkoztatták. Születésének 120. évfordulóját országos programsorozat kíséri. Képei ott lógtak művelődési házak falán, iskolai folyosókon, rendelőkben, panellakások nappalijaiban. A geometrikus minták, a vibráló gömbök, a fekete-fehér hullámzások sokak számára már jóval azelőtt ismerősek voltak, hogy tudták volna, ki készítette őket. Kevés XX. századi művész jutott el ennyire mélyen a tömegkultúrába úgy, hogy közben a nemzetközi művészettörténet élvonalában maradt. Victor Vasarely pályája pontosan erről a különös kettősségről szól: egyszerre volt világhírű alkotó, szigorú rendszerépítő, és olyan kulturális jelenség, akinek vizuális nyelve szinte észrevétlenül épült be a mindennapokba.
Nyilas Atilla 2025-ös verseskönyve, a Való igaz punk kötet. Ez nemcsak a borítóból látszik, amely Huczek Zoltán (majdnem teljesen) irokéz frizurás alakot ábrázoló festménye alapján készült, hanem a kötetben hivatkozott zenei inspirációk is ezt sugallják. Igaz, az összkép a zenei stílus szempontjából vegyesebb, mint a tulajdonképpeni punk: Nyilas versei többek között a Beatricét, a Queent, a Clash-t, a Sex Pistolst, a Neuroticot, Sinéad O’Connort, Enyát, David Bowie-t, Nick Cave-et, sőt a belga sanzonénekes Jacques Brelt nevezik meg. A tulajdonképpeni punk szellemével ugyanakkor a kötet versei természetes, közvetlen megszólalásuk révén nagyon is rokoníthatók, egy olyan beszédmód által, amely szembeszáll a kimódoltsággal és a manírral, valamint mindenfajta megmerevedett kulturális szabályrendszerrel. Ehhez képest a könyv szövegei meglepően mértéktartók, halkszavúak, tartózkodnak mindenféle avantgárd gesztustól. A kamaszkorra és az egyetemi évekre való emlékezésnek nagy teret szentelő kötet inkább azon segít elgondolkodni, hogy vajon mennyi maradt ennek a szubkultúrának és dübörgő zenéjének egykori szubverzív erejéből, és mi az, ami belőle már csak nosztalgikus felhanggal idézhető meg és teremthető újra – amint azt egy másik szintén rockzenei inspirációkból építkező költőnél, Fenyvesi Ottónál is látjuk. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Vasarely 120 / Szépművészeti Múzeum (Forrás: hvg.hu)