VideóA PécsTV műsora. Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Tipografikus világ, monokróm raszterrács, plasztikus polifónia, absztrakt reflexió, látószervi hatás – budapesti kiállítások közül válogattunk.
Viltin Galéria /// Kusovszky Bea: Generációs kód
„Monokróm raszterfelületek, kompozíciót átszelő, gradiens színátmenetes keresztsávok, valamint illuzionisztikusan kiemelkedő vagy szabálytalanul lebegő betűk kavargó együttese alkotja Kusovszky Bea legújabb sorozatának képeit. A VILTIN Galériában most bemutatottt Generációs kód című kiállítás anyaga talán az alkotó eddigi legszemélyesebb, családi kötődésű képciklusa: szülei generációjának kilencvenes évekbeli tipografikus világát és KUSOVSZKY absztrakt festészetének képi nyelvét ötvözi játékos, mégis tudatos szintézisben.” 2025. július 12-ig. Tovább az amu.hvg.hu cikkére >>>
Kérdéses, érzi-e az állam a felelősségét az olvasói kultúra megmentésében, segíti-e ezt a kötött árról hozott jogszabály, vagy a gyermekvédelmi törvény. Az olvasás szeretetének megőrzése nemcsak kulturális jelentőségű, hanem társadalmilag is létszükséglet – derült ki csütörtök délután az ország legnagyobb könyvfesztiváljának megnyitóján, miután egy nappal korábban Vámos Miklós író Szolnokon indította el az országos programsorozatot. Gál Katalin, az eseményt szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke arról beszélt, rengeteg nehézséggel küzdött az elmúlt évben a hazai könyvpiac és ez jó eséllyel idén sem lesz másként, de a minőségi könyvkiadás még mindig a stabilitást jelenti a változó világban. Ezt jelzi a több mint 180 kiállító és az évről-évre bővülő könyvfesztivál helyszíne, amely idén a Vörösmarty téren, a Vigadó-téren és a Duna-korzón kap helyet. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Június 13. és 15. között a Freeszfe ismét megrendezi éves művészeti fesztiválját, amelyen idén is különleges filmes programokkal várják az érdeklődőket a CEU Nádor utcai épületében. Mutatjuk, mivel készülnek a szervezők. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
„Egy kisvárosi környezetben, és Sopron még ma is ilyen, egyrészt jobban be vannak ágyazódva az emberek, másrészt többféle embert lehet ismerni, főleg ha egy helyben lakik a család” – mondja Rakovszky Zsuzsa Kossuth-díjas költő, író, műfordító, akivel Torna utcai lakásáról, díszpolgári címéről, a próza és a történelem felé fordulásról, valamint soproni kötődésű szövegeiről beszélgettünk. Ez a több mint százéves Torna utcai ház, ahol most ülünk, nemcsak gyerekkorának, hanem egész életének meghatározó helyszíne. Mi húzta vissza, amikor 2003-ban Sopronba költözött a fiával? Részben praktikus oka is volt a visszatérésünknek. Sokáig Budaörsön laktunk, a fiam az ottani Waldorfban végezte az alsó tagozatot, de hamar kiderült róla, hogy nem kimondottan az a képzőművész hajlamú diák, aki egy ilyen iskolában jól érzi magát; azóta egyébként fizikus lett. Úgy gondolkodtam, hogy már ne kelljen neki még egyszer váltani az általános iskola után, hanem jó lenne egy nyolcosztályos gimnázium, de ilyen nem nagyon volt a közelben. Ez a soproni lakás viszont megmaradt nekünk, és bár az egyik szobát kiadtuk, a nevelőapám halála után is sűrűn jártunk haza. Úgy voltam hát vele, hogy próbáljuk meg; aztán jöttünk és maradtunk. A fiam persze később ment erre-arra: négy évig az amerikai Stanford Egyetemen volt posztdoktori ösztöndíjjal, előtte pedig Münchenben és Drezdában csinálta meg a doktorit.
Tarot-kártyák, füves cigik, a Filozófusok kertjének nyugodt bokrai. Kiváló generációs hangulati látleletet kapunk Zseni Márton Majdnem című kisfilmjében, ami elhozta az ELTE Szemle fődíját és a Friss Hús-on is versenyzett. Néhány fővárosi fiatal, akik nem találják helyüket a világban, kényelmetlenül mocorognak, kapcsolatból kapcsolatba lépnek, szomorú tekintettel keresik, hol lesz rájuk szükség. A 21. század felnőtt gyermekei ők. Fiatalok, árvák, bolondok. Diplomamunkájáról egykori egyetemén beszélgettünk a rendezővel. A Majdnem a felnőtt lét határán álló, helyüket kereső budapesti fiatalok töredékes sztorija. Honnan jött az ihlet, és az hogy ezt a formát használd? Amikor az egész osztály elkezdte fejleszteni a diplomamunkáját, én elsősorban egy lelkiállapotot szerettem volna megfogni. Először mindenképp egy lineáris történetben gondolkodtam, de később félretettem az ötletet. Ezután már egy sokkal fragmentáltabb történetmesélést láttam magam előtt, végül pedig ez lett a végleges narratíva is. A legfontosabb az volt, hogy olyasmiről készítsek filmet, amiről közvetlenül tudok beszélni és amihez közöm van. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Varga Rita művészetében az áldozati szereppel, az alárendeltséggel, valamint az ebből való kilépés lehetőségével, a nők túlélési képességével és szívósságával foglalkozik. Sorozatai olyan sűrű szövetet alkotnak, amely a klasszikus értelemben vett nőművészet képviselőjévé teszi. Varga Ritának elképesztő energiái vannak, folyamatosan pörög. Nem véletlen, hogy nagyon gyorsan egymásra hangolódunk. A pécsi sörgyár épületében találkozunk, ahol tizennégy művésszel dolgozik. Bóbics Diával osztozik egy téren, ugyanakkor otthon is van műterme. Itt készülnek a nagy méretű munkák, ott pedig a Kertem című sorozat darabjai, valamint a kisebb alkotások. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
A férfi, ha embernek születik és nem madárnak, nehéz lesz az élete. Még egy tisztességes és dolgos délvidéki/bácskai családban is. Nekem jó gyerekkorom volt, bár nem volt mellettem sem az apám, sem az anyám. Nem panaszkodom, így a hetvenedik iksz elején, minek. Ómama, tata és a mutti mindig, mindenben mellettem álltak. Rájuk emlékezve, áldva az emléküket, írok róluk, személyes meghatódottsággal, szeretettel és szomorúsággal.
Házi feladat, szabad téma Ómama fekete kendőben járt, kis fehér csíkokkal. Bő bugyogóban, gumiszárakkal, nagy szoknyában és pruszlikban. Kezét köténye alatt tartotta, elmélázott, tűnt árnyak futását idézte. Nagydunnás ágyban feküdt, félig ülve, szalmazsákjában zizegett a kukoricacsuhé. A sarokban, a liszteszsák körül félénk egerek mocorogtak. Ómama lánykora óta ropogós kenyereket dagasztott, sütött. Nyámmogott, a húst szájába vette, sokáig forgatta, morfondírozott, ciccegve. Este rózsaszín protézisét vízben áztatta. A pohár ott állt kecskelábú székén, közvetlenül mellette, mintákkal, fejtől. Rózsafűzért szemezett, képek nézték a falról, a házi áldás, kifakult rokonok komolyan függtek. Vak tükre cirádás faragását szú bújta, halkan percegett. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Rangos nemzetközi és szakmai elismerésben részesült a Petőfi Kulturális Ügynökség gondozásában megjelent Apa olvas – Kortárs gyerekversek és mesék című könyv: a kötet illusztrációit jegyző Orosz Annabella munkája bekerült a világ egyik legrangosabb illusztrációs pályázata, a World Illustration Award (WIA) 2025-ös longlistjére. A pályázatra több mint 4500 nevezés érkezett, a kiválasztott 500 alkotás közé jutni fontos nemzetközi siker – nemcsak az illusztrátor, hanem a teljes magyar gyerekirodalmi szcéna számára is. A shortlist július 15-én válik nyilvánossá. Az Apa olvas című kötet a Petőfi Kulturális Ügynökség MeseCentrumának szakmai programvezetője, a gyerekirodalmár Harmath Artemisz szerkesztésében jelent meg 2024 decemberében. A könyv nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is élményt ad: a közös olvasásra és párbeszédre hívja fel a figyelmet – különösen az apák szerepét hangsúlyozva. „Olyan könyvet terveztünk, amely színes, változatos, de szellősek is az oldalai, teret hagy a gondolatoknak” – hangsúlyozta Harmath Artemisz. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
A Katona József Színház új bemutatója végre azt adja, ami egy autokrácia felé menetelő országban elvárható a színházaktól: mindenféle shakespeare-i metafora nélkül arról szól, milyen lesz az ország hat év múlva, ha akkor még mindig Orbán Viktor és a Fidesz lesz hatalmon. Érted, az nem egy normális állapot, hogy harminchárom évesen a magyarságtudatom leghangsúlyosabb komponense Viktor Orbán. Ezt egy olyan koraharmincas magyar színházi rendező mondja a Katona József Színház 2031 című előadásában, aki már elhagyta az országot, és Berlinben, a világ egyik legjobb színházában rendezhet évi egy-két bemutatót. „De milyeneket?”, kérdezi ugyanő kiábrándultan, hiszen mind arról szól, hogy így diktatúra és úgy önkényuralom. Mert hát mi más lenne egy ká-európai rendező magyarságtudata, mint ez? Mi mást várnának el tőle a fejlett Nyugaton, ha nem azt, hogy némi menetrendszerinti sopánkodással javítson a Nyugati Demokratikus Lelkiismeretfurdaláson?
Nagyapja kakasviadaljai ihlették meg Zeus Salas Budapesten élő venezuelai festő- és előadóművészt, aki legújabb kiállításán tíz bokszoló kakast festett meg, amelyek közül mindegyik egy-egy emberi erény megtestesülése, mint az önszeretet, a megbocsátás, a bátorság és az elfogadás. A művész célja, hogy a képek tükrében a látogató elgondolkodjon a saját életén, és ráleljen a pozitív tulajdonságaira. A kiállítás a BorToDoor City nevű borbárban látható, melynek munkatársai minden egyes kakashoz és az általuk képviselt erényhez egy-egy bort választottak, melyek megvásárolhatók, akárcsak a kakasokat ábrázoló, sorszámozott, limitált példányszámú nyomatok is. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Tótfalusi Ágnes számtalan kultikus könyv és szerző fordítója szeret eltűnni a szövegek mögött, azt remélve, hogy a hűséges fordításokon keresztül így létrejöhet a szerző magyar hangja, ami egyszerre bravúr és alázat. Sirbik Attila többek között műhelytitkokról, fordítói attitűdről kérdezte. 1749: Ha azt mondom nincs recept arra, mitől lesz jó egy fordítás, az iránt mégis tudok érdeklődni, hogy kinek mi „ízlik”. Neked mitől, mikor jó egy fordítás, milyen tapogatók kellenek ahhoz, hogy megtaláld azokat, akiket nagyra tartasz? Tótfalusi Ágnes: Azt hiszem, nekem pontosan attól jó egy fordítás, amitől bármelyik másik olvasónak. Ha jól szól magyarul, vagyis, egészen pontosan: ha magyarul szól. Talán csak az a különbség, hogy én automatikusan megnézem a fordító nevét, mielőtt olvasni kezdek, nemcsak akkor, ha nagyon jónak, vagy botrányosan rossznak tartok egy fordítást. Bár ez utóbbi szerencsére manapság már ritka, vagy én vagyok szerencsés, és ritkán futok bele rosszul fordított szövegekbe. Mostanra már megtaláltam azokat, akiket nagyra tartok, de szerencsére mindig bukkannak fel új, fiatal, kiváló fordítók.
„Felvesszük a harcot azokkal az erőkkel, amelyek azon dolgoznak, hogy a filmművészetet ultrafeldolgozott fogyasztói termékké redukálják” – fogalmaz a Dogma 25 mögött álló öt rendező, akik az 1995-ös mozgalom mintájára dolgoztak ki tízpontos kiáltványt. May el-Toukhy, Milad Alami, Annika Berg és Isabella Eklöf és Jesper Just kezdeményezése az internet kihívásaira reagál. Harminc évvel ezelőtt Dániában filmművészeti forradalom zajlott le, amikor Lars von Trier és Thomas Vinterberg meghirdette a Dogma 95 mozgalmat. A két rendező tízpontos kiáltványban fogalmazta meg filmkészítésük alapelveit, amelyek elsősorban a hagyományos értékek, mint a hiteles történet, a színészi játék vagy témaválasztás jelentőségét hangsúlyozták, egyúttal elutasították a legtöbb technikai eszköz használatát. A kiáltvány alapján bárki készíthetett dogma-filmet, amennyiben betartotta a tíz szabályt. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Napjainkban már magától értetődőnek tűnik, hogy az exponálás pillanatát követően rögtön látható a kész felvétel, ám a fotográfia történetének kezdetén, de még a 20. század közepén is szinte lehetetlennek tűnt ilyen technológiát megalkotni. Az azonnal látható felvételek gondolata ugyan ekkoriban is foglalkoztatta a fotográfus szakmát, de áttörést csak később értek el. Ebben megkerülhetetlen szerep jutott Edwin Landnek, és a történelmi felfedezésnek, a Polaroidnak, amelyről nemrég dokumentumfilm is készült. A film premierje 2025. május 19-én volt. Edwin Land a huszadik század egyik jelentős tudósa és feltalálója volt, napjainkban elsősorban a Polaroid Corporation társalapítójaként ismert. Emellett a fotográfia területén több fontos újítás is az ő nevéhez kötődik, mint például a könnyen előállítható polarizációs fényszűrők. Máig meghatározó Land úgynevezett Retinex-elmélete is, amelynek lényege, hogy a szemből háromféle idegsejt továbbítja az információt az agyba a fény hullámhosszától függően, a színérzet pedig az agyban alakul ki. Land életműve és az általa kifejlesztett azonnali fényképezés technológiája sokak szerint a huszadik század legfontosabb, paradigmaváltó találmányai között szerepel.
Első, 1979-es Cuniculus című regénye berobbant a vajdasági irodalmi életbe. Ahogyan ezt, úgy a későbbi köteteit is a műfajokkal, a formával történő kísérletezés jellemzi. Az anekdotikus játékosság, a pornográfiából is inspirálódó szabatos fogalmazás, a lírai humor és a humoros líraiság adja a Balázs Attila-életmű sajátosságait, amit a szerző új kötete, A déli végekről című regényes irodalomtörténet is tanúsít. Az írói kikacsintások, kiszólások miatt ez a mű arra is alkalmat nyújt, hogy a nagy jelentőségű Új Symposion folyóiratról kérdezzük őt, amelynek szerzője és szerkesztője volt, szóba hozzuk találkozását Allen Ginsberggel, illetve közösen gondolkodjunk arról, hogy mi köze lehet az Ecuadorban elhunyt, az úgynevezett „Táltosok barlangját” feltáró Móricz Jánosnak az irodalomtörténethez! 2023-ban jelent meg Darvasi Ferenc és Reményi József Tamás beszélgetőkönyve, a Mindig volt egy szigetem, amelyben Reményi, a közelmúltban elhunyt legendás szerkesztő mesél a pályájáról. A déli végekről szöveggondozási feladatait is ő látta el. Elismerően nyilatkozik a munkásságodról, és utal arra is, hogy már régen elkészültél az új könyveddel, de Bozsik Péter és Ladányi István köteteivel együtt a politikai felügyelet nem javasolta a kiadását, mondván, hogy ti Magyarországra szökött emberek vagytok. Mesélj, kérlek, azokról a viszontagságokról, amelyek hátráltatták a könyv megjelenését! Kicsit távolabbról kezdem, visszamegyek egészen az egyetemig, Újvidékre, amikor dr. Bori Imre előadásait hallgattam, aki az úgynevezett jugoszláviai magyar irodalom szellemi atyjának tekinthető (annyiban legalábbis biztosan, hogy ezt a fogalmat ő alkotta meg). Akkor vált rögeszmémmé, hogy meg kell írnom mindannak, amit azokon a szemléletformáló előadásokon hallottam, a regényes történetét. Ő ugyanis az egyik kezében az irodalomtörténeti munkákat, a másikban pedig a szépirodalmi szövegeket fogta, valójában külön kezelte azokat, bennem viszont ezek nem váltak ketté ilyen élesen. Akkor úgy gondoltam, ha egyszer író leszek, összegyúrom őket. Tovább az irodalmiszemle.sk cikkére >>>
Udvari-Kardos Tímeával a cannes-i fesztiválpalota egyik teraszán, egy nappal a rövidfilmes díjkiosztó előtt, a vetítés után ültünk le egy gyors beszélgetésre. Egy órával korábban esett be a városba, még nem is reggelizett, épp csak a rövidfilmes versenyblokk vetítésére jutott el: itt mutatkozott be Kenyeres Bálint The Spectacle című mágikus realista kisjátékfilmje, amelynek ő játssza az egyik főszerepét, egy tévés szerkesztőt. Egy kis roma településre megy el stábjával, hogy lencsevégre kapjanak egy nem hétköznapi cigánygyereket. Milyen érzés itt lenni? Még nem érkeztem meg szerintem... Fú, nem tudom, nagyon sok minden történik egyszerre, nehéz feldolgozni. Most láttad először a filmet? Nem, volt egy stábvetítés múlt hétfőn, amikor megnézhettük. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Ötven éve annak, hogy öt szobrász egész nyáron a Somogy megyei Nagyatádon dolgozott. 1975-ben, az indulás évében Deim Pál, Gy. Molnár István, Martyn Ferenc, Rumi Attila és ifj. Szabó István plasztikái alapozták meg a nagyatádi faszobrász alkotótelep arculatát. Martyn Ferenc (1899–1986) nemzetközileg elismert művész, akinek a párizsi Centre Pompidou és a New York-i MOMA állandó kiállításán szerepeltek munkái, kifejezetten Bencsik István kérésére vállalta, hogy megjelenítse plasztikájával azt a korszerű szemléletet, amit egész életében képviselt (a két háború között Párizsban, majd az Abstraction Creation tagjaként, 1945 után az Európai Iskola művészcsoport elkötelezett alkotójaként, később Pécs város és a Dél-Dunántúl vezérművészeként). Az is fontos volt, hogy Martyn Ferenc somogyi, azon belül kaposvári, a Rippl-Rónai József család tagja. Tíz évvel később, 1985-ben az ünnepi katalógusban jelent meg írása Vallomás az alkotótáborról címmel, vállalva a „telep mentora” címet. Az idős mester egy régebbi kisplasztikája alapján a felnagyított szobrot a telep munkatársai készítették el (Vallomások – végül 1995-ben le kellett bontani a kivitelezési hibák miatt). Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Illusztráció: Fillér Máté / Telex (Forrás: telex.hu) – Doktor Almári Gyula vagyok, a monogramom dr. AGy, ami mindent elárul szellemi képességeimről – így mutatkozott be fénykorában dr. AGy, s ezzel eleinte nagy, ám fiatal éveinek múlásával egyre mérsékeltebb sikereket aratott, viszont mióta hallá változott, és a saját akváriumában úszkál, e bejáratott bemutatkozással nem megy semmire. Egyrészt azért nem, mert nem tud beszélni. Másrészt azért nem, mert egy díszhal teljesen hülye. Hiszen az akváriumi díszhalak agya jelentéktelenül kicsi, mindössze néhány milligrammos; továbbá a halak kognitív képességei elhanyagolhatatlanul csekélyek, azaz „nemhogy nem képesek összetett viselkedésre – állapítja meg dr. AGy immár az akváriumban –, de igényük sincsen rá, mert csak egyetlen dolog érdekli őket az egész világból: az eleség”.
Szombathelyről jutott a Jazzbois együttes a világ legnagyobb jazzfesztiváljáig. A kreatív, az újra és más műfajokra is nyitott zenekar a Covidból profitáló kevesek egyike. A Jazzbois név szellemes, a franciás áthallás (bois: fa) kreatív asszociációkat szül, holott öndefiníció. Clickbait-es felütéssel prófétákat is emlegethetnénk, hiszen sokáig ismertebbek és respektáltabbak voltak a világban, mint itthon. Tavaly a leghíresebb fesztivál, a Montreux-i hivatalos programjában léptek fel, idén pedig egy monstre mustrára hivatalosak. Június 26-án a Montreal International Jazz Festival első napján - a merítés mélységét érzékeltetendő elég a kínálatból a felénk is megfordult Branford és Wynton Marsalis, Madeleine Peyroux, Chris Botti, Samara Joy, Avishai Cohen, Dianne Reeves, Esperanza Spalding nevét említeni - a város kellős közepén „a” Le Studio TD-ben játszanak. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Augusztinyi Fruzsina Hiatus című kiállításának rendhagyó megnyitója április 24-én volt a Telep Galériában. Ez egy három részből álló sorozat második állomása: az első, a Hasítottunk magunkból egy darabot, hogy a töredékek ből otthont építhessünk című a Kastner Kommunity terében volt, ahol az alkotó 2017-ben készült fotográfiáit láthatta a közönség. A harmadik és egyben befejező kiállítás a FUGA-ban fog megvalósulni, ahol Augusztinyi Fruzsina a fogyatékkal élő gyerekek készségfejlesztéséhez kapcsolódó tapasztalatait osztja majd meg a látogatókkal. Nemcsak a háromrészes széria térben és időben való elválasztottsága miatt különleges ez a kiállítássorozat, hanem a Hiatus megnyitója miatt is – és az alkotó személye, hozzáállása és vagánysága miatt. A Telep Galéria kurátora, Mayer Kitti rövid bemutatóján kívül tulajdonképpen nem volt klasszikus értelemben vett megnyitóbeszéd, hanem „csak” egy beszélgetés Augusztinyi Fruzsina alkotó és Szirtes Lili szakpszichológus között. Ezáltal kicsit mintha belestünk volna egy terápiás beszélgetésbe, ahol a szakpszichológus egyben csodálója is a páciensének, aki kendőzetlenül, őszintén, de kellő távolságot tartva beszél a saját traumáiról és azok feldolgozásának történetéről. Mindezt úgy, hogy fogalmunk sincs, mi is történhetett pontosan, hiszen csak töredékeket kapunk a valós történetből. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Ez a darab nem a magyar vagy éppen az amerikai kórházi viszonyokról, hanem általános, helytől és időtől független emberi kérdésekről szól. A tatabányai Jászai Mari Színházban Crespo Rodrigo rendezésében játsszák a Mégis, kinek az élete? című előadást. Brian Clark darabját a nézők a Richard Dreyfuss főszereplésével forgatott 1981-es amerikai filmváltozatból is ismerhetik. Az autóbalesetben lebénult szobrászművész történetében a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési joga, az aktív és a passzív eutanázia kérdése áll a középpontban, olyan kérdések, amelyek a közelmúltban Karsai Dániel betegsége és az aktív eutanázia jogáért folytatott pere kapcsán nálunk is nagy nyilvánosságot kaptak. Az előadásról a rendezővel, Crespo Rodrigóval beszélgettünk. Középiskolás közönséggel láttam az előadást, és utána, ahogy a vonathoz sétáltunk, akaratlanul is hallottam, hogy arról beszélgettek, ők mit tennének egy hasonló helyzetben, ha lehetőségük lenne az eutanáziára. Érezhetően megmozgatta őket az előadás. Mi is éreztük a színpadon a figyelmüket. De általában is jellemző, hogy a nézők jönnek ezzel az előadással. Karsai Dániel halála óta kevesebbet beszélnek a nyilvánosságban az eutanáziáról, de a története nyomot hagyott az emberekben. Elgondolkodtak olyan kérdéseken, amelyeken nálunk egyébként nem nagyon szokás. Nincs benne a kultúránkban, hogy akkor is gondoljunk a halálra, amikor még egészségesek vagyunk. Ha a környezetünkben súlyos beteg van, inkább hárítjuk az őszinte beszédet. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Varga Rita Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
Orosz Annabella és az Apa olvas. Fotó: Sorok Péter (Forrás: kultura.hu)
Forrás: 1749.hu
