Kritika

„A megszólalás ereje. A versíráshoz kell egy kis elengedettség, kicsit felejtsük el hogy vers készül, és ebben az elengedettségben kell nagyon erősen a versre koncentrálni...” - kezdi Petőcz András a Gyalogbeszéd fülszövegét, és szakmailag  alapos dicséretnek, szinte laudációnak tűnő írását a következő félmondattal zárja: „nyugodt szívvel mondom, hogy Boldogh Dezső kötetének megszületése fontos pillanat lehet az újabb magyar irodalom történetében.”

Mit keres Kántás Balázs legújabb kötete a sínek között? Hogyan szivárog át Celan a huszonéves költő verseibe? Mennyire merészek és mennyire sablonosak a frissen közölt alkotások? – Boldogh Dezső írása

Élet, mű, köd, és – Kántás Balázs Összefutás című verseskötetéről

Lehet, hogy tisztára véletlen, de Kántás Balázs könyvének borítóján mintha egy szabályos, kissé elnyújtott dollár-jelkép bontakoznia ki az egyenesen és az S-alakú sínpár találkozásából. A hangulatos fotó természetesen az Összefutást, a létezés megannyi csomópontjának efemer időlegességét és hasonló dolgokat igyekszik megjeleníteni, mivel a könyv kevés kivétellel a szerelem avagy az egymásrautaltság verseinek gyűjteménye. Szóval, nem tudom, van-e a kép mögött valami plusz üzenet, mármint a pénz és a költészet, a párkapcsolatok és az élet realitását szimbolizáló disznófejű akárkik hatalma közötti összefüggés, de ez igazából talán nem is lényeges.

Háborús rózsakert

Csontig hideg van, háború, vagy inkább háború utáni állapot, leszakadó ég egy nem létező tengerparton, félig nyitott, kopott barna bőröndből fújja szét a szél a fehér lapokat. Némelyiken írás, versek, áthúzott mondatok, gyűrt üresség. Ki hagyta ott, mi történhetett vele? Nem tudni. A versek valószínűleg összefüggő ciklusokat alkothattak valamikor, nagy részük elveszett, de amit megtalálunk a bőrönd mélyén vagy a közeli homokos-sziklás fövenyen, abba érdemes belenézni. A gyanútlan szemlélő eleinte bibliai utalásokként is értelmezhetné a verscímek alá írt betűket és számokat: „Tf 40,  Hv 7 (8) (1) (14),  Mon 4…” – de az ilyen típusú kódjelzés nem ismerős egyetlen vallási könyvből sem, legfeljebb egy még kiadatlan apokrifból. A szövegek jegyzője talán apokaliptikus szövegeit, önkínzó emlékeit vetette papírra és ismeretlen szerzőket idéz? Apró utánjárással, a Cs. kr. jelzésű versekről mégis megtudhatjuk, hogy a Több fehér című kötet alcímeként is funkcionáló Császári és Királyi Rózsakert ciklus darabjaira utal, hasonlóképpen a többi felirathoz. (Monológok egy színésznőnek [Mon], Háborús versek [Hv], Több fehér [Tf]).

A versek írójának kilétét homály lengi körül. A személyesség látszólag minden elemét nélkülöző darabokból azonban lassan kirajzolódik egy alak, aki feltehetően részese volt egy igazi háborúnak, bejárta a Délvidéket, a bajor erdőket, látott halottakat heverni, üldögélt illatos bécsi kávégőzben.

Szepes Erika: Ördöggolyó  -  Saluton Kiadó 2005

Az Ördöggolyó, a klasszika-filológus, irodalomtörténész, ógörög-latin fordító Szepes Erika első novelláskötete, több mint tizenöt – köztük néhány, társszerzővel együtt publikált - tudományos igényességgel megírt könyv után, az első szépirodalmi próbálkozása. „Próbálkozás”? - ha valaki évtizedek óta az irodalom sűrített atmoszférájában él, belülről ismerve a literatúra nevű szakma és életelhivatás csínját-bínját, a pályatársak és eszmék dzsungelharcait, akkor vajon beszélhetünk-e külön vágányokon futó alkotói, illetve esztétai pályafutásról? Egyáltalán, létezik valami különbség az irodalom egészét tekintve, költészet és műelemzés, teremtésvágy és kritikus szellem között, ha valaki értő, mondhatni, az alkotóval vérrokon módon képes olvasni és ítélkezni? Ebben az értelemben szinte mellékes, hogy az ember tudós irodalmár, vagy „csak novellista”, esetleg alanyi költő lesz.
Szepes Erika, legújabb

Paládi Zsolt: Kiskapitalista kalauz és szótár   (2005 - Kairosz kiadó)

   
Paládi Zsolt első novelláskötete, a „Szakszerű Felszabadítás” után négy esztendővel egy olyan művel jelentkezett, amelynek dekoratív, kékes alapszínekben játszó fedőlapja, többek között, egy pepita cilinderes cápát ábrázol. Az éles szemű irodalmár rögtön tudja hogy itt valami metaforáról lehet szó, amennyiben a kevésbé vérszomjas, inkább sunyin mosolygó ragadozót összekapcsolja a könyv címével..

(Lesi Zoltán: Daphnis ketskéi 
Fiatal Írók Szövetsége,  Budapest, 2009)

Lesi Zoltán első verseskötetét olvasva egy izgalmas kísérlet alanyainak érezhetjük magunkat, mivel a szerző a szövegformálás terén olyan lírai hagyományokat idéz fel, amelyek régóta jelen vannak legújabbkori irodalmunkban, mégis képesek a meglepetés erejével hatni. A versek kivétel nélkül valahol a  tizennyolcadik századvég körüli nyelvezet álöltözetében jelennek meg, és nemcsak a szóhasználat hanem még a helyesírás is viszonylag hűen utánozza az adott korstílust.

Hegyi Botos Attila: Rögnyi ég    ( Irodalmi Jelen Könyvek, Arad-Budapest, 2011)

Jó mottókat választani igen nehéz. Ha pedig egy verseskötet majd mindegyik opusza felett zárójeles, római számos be / feljegyzéseket találhatunk, ott határozott koncepciót sejthet az ember.. Vajon rávezetésekről, a versek sűrű magjait felnyitó utalásokról volna szó, vagy valamilyen, a költészet őseredeti rangját idéző invokációs eljárásról? Hegyi Botos Attila első könyvében merész vállalkozásba fogott, bizonyos értelemben — miként kötet alcíme is utal rá — áldozati énekeket, szakrális lírát próbált teremteni. „Kinek füle van…” (és elég türelme, ideje), hallja meg, merüljön alá, heveredjen ki ezekkel a versekkel, lehetőleg a szabad ég alá, egy Olümposz-szerű helyre, valahová, távol az emberi zajtól.

Ayhan Gökhan : Fotelapa
JAK+Prae .HU, Budapest, 2010


Ayhan Gökhan és a vele együtt néhány esztendeje feltűnt fiatal költőgeneráció „új nép, másfajta raj” –  és Gökhan közülük is az egyik legújabb, ami persze nem jelenti azt, hogy megszólalásmódja, forma és nyelvteremtő kísérletei ne utalnának valami  régtől fogva ismerős és bevált poétikai hangulat felidézésére. A Fotelapa verseiben, főként a fiatal Kosztolányi halált játszó „beszédmódjairól” vagy inkább tónusairól van szó inkább, egy huszonegyedik századi szegény kisgyermeket hallunk, nem panaszkodni, hanem az elidegenedéstől való félelem fedezékéül, egy sajátos költészet mágiáját felhasználva átlelkesíteni a körölötte levő mozdulatlan teret.

Simon Adri: Komplemente
Parnasszus Könyvek – Új Vizeken, Budapest, 2010


Simon Adrit olvasni jó. Ha viszont nem tudnánk, hogy Adri kétségkívül egy igen jelentős nőköltő a hazai mezőnyben, sőt! – és pl. most vennénk először kezünkbe a Komplementét, lehet, hogy kicsit megijesztene a nyitóvers (A kezdettől a végelgyengületig) némely sora: „…önrendelkezik a nem-meta-ővel, / az önfelkelő- és önlemenővel; / hogy már nincsen is mit konnotálnia. / (Ontológia mint dezontománia.)…”  Nem azért, mert egyrészt kevéssé világos hogy miről is van szó, hanem mert látszólag még annyira nem-Adrisan bukdácsol itt a szöveg, hogy  a folytatást tekintve akár bizalmatlanok  is lehetnénk. Azonban:  „Simon Adri azon kevesek közé tartozik, akiknek költészete van” –írja Janox szerkesztő a hátsó borítón,. és beláthatjuk, hogy mégiscsak igazat szól.  A Komplemente verseit szemügyre véve, hamar kiderül, hogy az ilyen költészet magaslatán, az „értő olvasókon” kívül nyugodtan tehet egy sétát az is, aki csak kedvét lelve merítkezik ebben a sűrített levegővel teli szövegvilágban.

Gáspár Ferenc: Ördögvér (Ikerhold Kiadó-Pont Kiadó, Budapest, 2007)

„Bátyám, bátyám mi történik itt?” – kérdezi Gáspár Ferenc hőse nyomban a regény első mondatában, valószínűleg nem véletlenül, hiszen az olvasónak is feltűnik, hogy valami fura dolog történik itt, hiszen máris, megállíthatatlanul egy olyan regényfolyamban hömpölygünk, minden bevezetés és magyarázat nélkül, amelyik leginkább az álomi logika szabálytalanságaira emlékeztet. Vagy inkább egy elalvás előtti, féléber, de igencsak intenzív tudatállapot, amolyan köztes létbeli áradat ragad el minket, ahol a környezet és mindennapi életünk szereplői még nem veszítik el valóságos alakjaikat, de kétségkívül fura elváltozások figyelhetők meg rajtuk.

Debreczeny György: Sőt mi több
Syllabux Könyvkiadó, 2011.

Bodor Béla nyilatkozta egyszer hogy első kötetének megjelenése egy irodalmilag  nem túl szerencsés korszakba, az un rendszerváltás évébe esett, amikor a népek nem igazán az új költők köteteit keresték a boltokban –  ez a helyzet úgy tűnik Debreczeny György irodalmi pályafutására is determináló lehetett, (neki a 89-es Elodázható elégiák már a  második könyve volt). Saját bevallása szerint ekkoriban, a nyolcvanas évek második felében kezdett el un montázsversekkel foglalkozni, játékos tiszteletadásként elődöknek és kortársaknak, olyan végtelenségig variálható versvilágokat hozva létre melyek egyszerre tűnhetnek avantgard tiszteletlenségnek is, hiszen „fogtam szépen a mások verssorait és építőkockának használva őket megépítettem belőlük valami mást, ami már én vagyok...”

Esszencia a múltból  ma múltból

                    Bánosi György: Regényesszencia  (Coldwell Könyvek, Budapest, 2007)

„Az avarokról sok más nagyon jellemző dolgot is tudunk. Az egyik az, hogy hosszú-hajú nép, kinek férfi dísze a varkocs-viselete. A másik az, hogy a fekete a kedvenc színük, elvégre ők a "fekete magyarok", kiknek másik neve a sícamber...” – írja egy nem túl komolykodó lexikon, melyet csak azért idézünk, hogy tisztább képet tudjunk kapni Bánosi György Regényeszenciájának alcíme felől, ami így hangzik: „Egy Kóbor Poétának Olykor Kacagtató, Máskor Megríkató Hányattatásai a Sicamberek Országában” A történet, vagyis az esszencia cselekményvázlata valami Robigó nevű diktátor országában zajlik, még a vad pusztai tatár-hordák idejéből, ahol a főszereplő, Gaston, („aki jövendő filozopter, tétova álmodozó és a Hold szerelmese”), ifjúból felnőtt, dolgozó emberré alakulását kísérheti figyelemmel a nyájas olvasó.

Könyvbemutatóin Böszörményi Zoltán két újítást is bevezetett. Egyrészt minden résztvevőnek ingyen kötetet ad (ez ritkaság, mert az írók általában eladni szeretnék könyveiket, még a kollégáknak is), másrészt nemigen szereti a mostanában divatos „moderátorokat”. Moderálja ő magát és a jelen levő kritikusait is, szerencsére viszonylag rövidre fogva a könyvbemutatókat, talán ismervén azokat a szerzőket és kritikusokat, akik önmaguktól megrészegülve akár órákig képesek beszélni a jelenlevők nagy bánatára.