VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Górcső
S kong a harang, rohanunk a füvesre – ritka alkalmak öröme.
S kong a harang, amint a Vörösmartyn cammogunk haza, tág és szűk ér lüktet fejemben, mindahányan a patakot nézzük.
Szíve dallamot ver, Charleroi felett az ég, a kiégett fű hajladozása, nyirkos, komor éjszakákat váltó fülledt sóhajú reggelek, Nizza vakító kék ege, a rászórt yachtok, akár a porcukor a hupikéken és szúrós kaktuszok egyvelege mögöttük óceánjárókkal, – szeretem, akár a szemed, rég el akartam mondani, – szóval Charleroi-ban a sárga fű, ahogyan egész a szárazságig bőszen nőtt és isten talpát csikálja, (a talpadat is figyeltem, milyen puha, te puhatalpú férfi) van valami, amiért át kell érni az Ardennekek-en, – borzongatóak ezek a barlangok, bennük a rajzok vérrel, sárral, kovafölddel, sáfránnyal és borssal keverve, –
Mert a könnyeknek is ára van! Te alkottad e kufár világot, Ahol a tisztesség árva tan.
Láthatatlanul sír a világ. Furcsa zajt hallgat mind a hang-őrült. S többnyire az is vak, aki lát.
Nem használt szerszám a gondolat. Nem röpíti pályáján tágas szárny. Előre nem visz, nézd, hogy tolat.
Ború
A szél-farkasok kezembe harapnak. Fábián Franciska versei (Függő szabadság, Pataknak sűrű hordaléka, Újszülött, Űzöttség tánczenénére)
Függő szabadság (Szerelemfüggő)
Szerelem függő Csoport tagja lettem, A kezelés hosszú, Idő nem telik, Lehet-e tűrnöm Minden sajgó percben, Hogy veletek együtt Titkom felfedik.
Akarok gyógyszert, Gondolattól védőt. Fogjad le a kezem! Oktass rendre itt! Zavarom túlteng, Beszélek a fényről, Szikrát hány a fejem, Ezt nem érthetik.
A lepke éppen Dzsuang-Dszit álmodott, de röpte végül ólom folyamba hullt, szisszent az álom táncoló derűje, s ellobbant a kettős öntudatlanul.
Folyamat, mondod, megállíthatatlan; így veszünk mi is, bár makacsul hiszem, hogy töpörödött képzelgéseinkből egyirányú sodrás nő a dúlt vízen.
A lobogás irányas végül majd mikor semmi sem térült meg odakerülsz s közlöd: amit te, senki se élje meg ellobbant mind, akármilyen lánggal ég(ő) hangos nesz akármi táplálta fa kőszén kanóc – elmúlt súg valamit egy angyal, szavát sem érted de mégis megmarad benned a tárgya: semmi sem számít csak a lobogás iránya
Kruppos ébredés Magzatpózba gyűrt bele az este,
Óda a cölibátushoz
A fák, az ágak, varázsütésre dermedt árnyak, nyújtózó mozdulatok csendjébe meredt kezek,
jól meglökött mielőtt eltűnt a fák között úgy láttam rosszkedvű megint aztán hozzám vágott egy ágat hogy tudjam uralja most is a tájat
talán eszmélésed a halálra. Tejfogaiddal rágott étvágya, felhorzsolta tenyered, térdedet,
és alacsonyabb volt kártyavára, mint apádnak. Írt és olvasott, szavalt - súgta: mások elhagyott tárgya vagy, s mint magadéra, adtál a szavára.
Megint csak sejtem, amit álmodtam éjszaka. De annyi bizonyos, hogy nyugodt maradtam. Emelkedtem, felülkerültem a problémákon, bajokon. A felhőket megtapogatták ujjbegyeim. Az egyik olyan volt, mint a pehely, a másik, mint a fátyol. A harmadik, mint a tüköracél. Mintha Isten testébe ütközött volna a kezem. Egy villanás, nagyon tömény, sűrített fény hatolt a lelkembe, ami inspirálttá tett. Nem fájt, de érintése tudomásomra hozta, áthatolhatatlan erő, legyőzhetetlen entitással találkozott a gondolatom, az irányításom alól kibújt fantázia. De nem volt szándékomban harcolni azzal, aki a legjobbat akarja nekem. Integettem a láthatatlannak. Szia.
Ráfeszül a horizontra, eget földet egyben tart. Hajnalt bont és estéket köt, közben nappal fénygömböt ölt. Viharokban ő a part.
Ágakat fon sima törzzsé, ha kell gyökereket ereszt. Búvóhelyet nyújt, ha néha veszélyt érez, s rád nevet.
vajon hol a határ amit átlépve még imádhatok magyar istent szerethetek magyar anyát apát szerethetek máshol is lányt
halott e földön ki áthágja határait s a magyar földnek hol húzódnak azok a bizonyos áthághatóságai
Új színek
Lefolyik rajtam a
Harsányuló szövetek
„nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, …” * látja-e lent az embert, és napjait az uralkodás, a kapzsi akarat, gázolva mindenki lábnyomát, ki keresztje alatt más utat választ, utóbb már arra kényszerülve, hogy nyomtalant üzenetünket a holnapokba vivő gyermekeink szegénységét, éhségük háborgó korgását, az erre vak üres szólamok visszhangtalanságát az emelvényekről látja-e
A szó elszáll, A csönd megmarad. Minden morajlik, A fény fénytelen. Kényem elvág, A tűz porsalak Formára oszlik Test eszméletem.
Látni még gyáva, Bámulni bátor Vagyok ki fogyaszt, Belőlem élnek. Szolga a gyárban, Nem lettem vándor, Bár tudnám hogyan Kellene lépnem.
Láttál-e már téli holdat bujdokolni fák közt, s ahogy reszket? Gyémánt, melyet megcsiszoltak, tündöklése így a legszebb.
Ha a tél mosolya ráfagyott minden meztelen, szunnyadó ágra, s kihűlő, furcsa állapot a dermedő fáknak álma, |