Górcső

Tömött uszályok

egy reggel őszi erdőkben barangoltam,

madárlények vezettek, a nevemet kérdezték

és szóltak, hogy majd ne felejtsek el hazamenni.  

Délben kapkodva pakoltam,

indulnunk kellett valahová.

Egy pillanatra visszafordultam, letettem a zsákot

és a konyhakőre térdelve imádkoztam.

„Segítsetek, hogy segíthessek” – kértem.

PILLANTÁS

Gyerekkorom tárgyai. Anyám érintett, nagyanyám érintette - engem érintett meg, hiszen egész életemet közöttük éltem le. Alig költözött hozzám valami, inkább a veszteség költözött az életembe.

Ami jött kirepült, aki jött kirepült. A gyerekek kirepültek, a házam - ami igazán a tulajdonom volt, amit a húsz körmömmel.. - eladtam, eladtuk

A személyek elhalnak, elmennek, összevesznek velem. A tárgyak velem öregszenek, bár magamat felújítani nem tudom, csak megújítani.

Mélylélektan

mert  az ábránd  kalickába zárt paradicsommadár

az éjek résein beszökő holdfény villanása,

délszaki kertek, tiltott világok égövét járja

az eszmélés  fél-éber percein, ahol nincs határ,

Jane Austen

Még mindig azt hiszed, volt egy titkos románca

És nem csak szállt vele a képzelet?

Hogy a szarkasztikus gúny csak álca

Hogy a szív megőriz és rejteget?

Rejtegetnivalója mindenkinek van

S míg agyunkat nem jegyzi komputer

Sok ki nem mondott gondolat surran

Ami talán senkihez nem jut el

Illetve eljut. Csak nem akkor és ott

A magam igazával

A magam igazával akartalak megnyerni magamnak

késsel szeletelni a kenyeret ágyat nyerni a vajnak           

valahogy így akartam beléd hatolni
hogy érezzem az önzés örömét

s ma úgy látlak mint egy szűz és szemérmes nőt

akit megerőszakolnak majd hirtelen eszmélés nélkül
elönt a vér

az indulat megkapaszkodva a tudatban érvényesül
verset akartam
fehér falba süppedett angyalkázó gyermek lenni

akit a tisztaság hűsen betemet

valahogy így képzeltem el a verset
mint egy ékes fogsort

mint Mózes táblakövének törvényeit

melyeknek lapjairól leolvasom az igazat

Menn(y)i kéne?

Itt szőrén-szálán tűnik el

a szőr és a szál

és nem ülnek, ha ülni kell,

mindenki a helyén áll.

A köv-nek nincs etkezménye,

de a nyom: talan,

a köz kézen-közön része:

bizony kissé bizonytalan.

Àradás

Acélsínpáron páros kajak

Gördül lefelé

A folyóba

Betongyűrűbe rekedt lélegzeted

Kezeid, amik formába öntötték az utat

fröccs

minden évben egyszer

- úgy lenne érdekes ha háromszáz-

hatvannégyszer -

megünneplem a zuhanásomat

a sárga földig

ez a nap is csak szédít hányinger-

be zár ez a zavaros részeg a Duna

nincs rajta ruha mégis összegyűrve

lóg a haja ősz lett hirtelen

egy rokkendrollert még vett

szól a magnetofon helyett

Magasan

Torkán akadt kitelt időnek,

pörgésbe –zajba beleájult

a nappal szemben mit se látott,

s zuhant a középpont felé.

Agyag és zsíros műanyag

tölti ki pórusainkat.

a lépcsőzetes pusztulásban

kaviccsá zsugorodunk.

Nem történt semmi

Egyik darabod főpróbája volt, ültem a fűtetlen, kopár nézőtéren, figyeltem az amatőr színészeket, hogyan forgolódnak a recsegő színpadon, fekete kabátban dideregtem, éppen kivégzési ceremónia folyt a színen, farmernadrágos hullák dőltek vezényszóra halomra, nem bírtam tovább a látványt, indultam kifelé, amikor megpillantottalak a karzaton téged, szakállasan és kialvatlanul, láttál osonóban, úgy néztél rám, mint egy árulóra,

Mint Szindbád…

Idekucorodott

hozzám a nyárvégi csönd.

Hozzám simult lágyan,

s most együtt hallgatunk.

A szívverése – akár csak az enyém.

(Szótlan és szelíd.)

Rokonok vagyunk…

Rengések

Belső lemezeim összecsúsznak

egész valóságom megremeg.

Érzések java rekedt bent túsznak

talán még akad ki érte megy.

Erekben lávaként gyűlik vérem

belém ég, tombol a gondolat.

Sikít, mint gyermek a játszótéren

majd elalszik, felkel, fojtogat.

Az időnek szárnya nő

Az időnek

szárnya nő,

mint fogait a halál,

szárnyait csattogtatja,

csonka szóvégek

furakodnak furcsán

egy újabb sorba,

József Attilához

Velem vagy újra itt, nem kérdezem, miért is,

könnyű a délután, fölém derül az ég is,

friss nyírfaágakon árnyéka, csöndje lebben,

tavaszi selymes ár, ahogy még soha szebben.

Egy vén rigó fütyül, jó karmesterhez illik,

a kórus válaszol, lelkem lelkedre nyílik.

Zenél a rím szavakban, fecseg a dallamon,

ma rólad szól, s ma nékem, nem űzöm el, hagyom.

Eljöttél, víg a ház, fényre nyit ablakom,

veretes bibliám, verseid olvasom.

Mormolják, s hallgatom, az ismerős sorok

a holnapot, a rendet, ahogy te gondolod.

Nagy Költő a fészen, ha nagyon...

Nagy Költő, ha nagyon alkot, egymaga vív bánatharcot:
... feneketlen tó fenekén, nincsen ott más, csak te, meg én ...-
bús rímekkel kergetőzik, teljes pucérra vetkőzik,
szeme árkos, hangja néma,
Segíts!
Sajnálj...! - kéri.
Még ma!
Versem alá vigaszt írjál, tíz zsebkendőt telesírjál!
Értékelni jöjj naponta!
... gyakran nézi,
várja lopva.

Levél

tárgyalás nélkül zártak magamba

tényleges életfogytiglan ez

a folyosón jön-megy a képzelet

zörgeti a kulcsokat

ilyenkor azt hiszem

szabadon akar ereszteni

de végül az ablakokon át

csupán a felhőket nézhetem

Tánc

Gyógyító érintésedben feloldódni

a kedvességeddel. Kísérj oda, ahol

megérthetem, mi történik velem.

Isten szerelmes, mert mindent ért

általad, nekem hagy téged, hogy

Szeptember

Izzik a szeptember,

elégek, elégek.

Libasorban mennek

a szírek, a szírek.

Mit istennek hittek,

az szakadt most rájuk.

Semmijük se maradt,

csak a némaságuk.

Kódolt üzenet

Hallom a suttogást – értem

ha hozzám beszélsz.

Hallom a morajlást a csobogást

a sziszegést  -  a jajgatást

a sírást a zokogást

a csepegést a folyást

a nevetéstől hangos csilingelés dalát

-a muzsikát.. a ritmus dübögését

a ringás suhogását a lépés lüktetését

a futás egyenletes csapódását

az eső a jég kopogását

a villámok dörrenését

a föld szuszogását -  a szellő szavát.

Öröm

Hová lettél, öröm, kiköltöztél,

semmit se szóltál, nem volt

búcsú, könnyek, csak összébb

szorultak a falak, és rám nehezedtek

a csillagok; azóta folyton alszom,

és nem tudom becsukni a szemem,