Górcső

Sűrű

a szempillám, mondták sokan,

fekete és alatta a szemnek

furcsa árnyéka van, mélabús

tekintet ez, felettébb izgalmas,

aránytalan arány, feszült légkör,

sima száj, halhatatlan

megnyugvás az ég székei

között a kanapén Freud elfojt

a máskorra haladás,

Szürreális valóságdarabok álomporos parókákban

Feladatok

- belakni az összkomfortos zónázó vonatok sötétségét

- otthonossá tenni a futószalagon gyártott szobák variációit

- megmászni a Bábel tornyát

- kirojtozni az igazságtalanság zászlóit

- földre ejteni a hazugságkatedrálisok igazsággal festett ólomüveg ablakait

- a törmelékből kiválogatni a sápadt, monokróm árnyakat

- nyitva hagyni a hátsó kaput, szeretni és megmosolyogni a mindig változó test rejtekútjait

- hajnalban ujjal megérinteni a Léthe vizéből kipillantó holtak ránctalan homlokát

- jeges vízzel ébreszteni a hétalvókat

- meglocsolni a színeváltó kertet

- felásni a taracktáblát, tönköly helyett inkább kukoricát vetni

- mélyen belélegezni az örökzöld hegyeket

- kivárni, míg az ereszről a nyelvemre hull az utolsó csepp esővíz

besuhanni a Saturnus gyűrűin túlra, a  Te meg én metszéspontjába.

oda nem

olyan oda nem illő vagyok

mint egy piros játszótér a sok fekete között -

ahol otthagytak

mert elfelejtették ki vagyok

aztán eltelik öt perc és jön valaki

Anyám az - mondja nem szeret

de nem hagy egyedül

Hull a forgács

A bíbor vérben születik,

Holttest a lépcső a trónra,

Mindig zúgatják az erdőt,

Akasztófa mindenik fa.

A múlt vásznán átüt, mint só

Nyomor, könny, vak sóvárgás, kín –

Bár nem kóstolgathat halál

Örökké, levet magáról

Az apokalipszis lova.

De addig? Ó helyén új nő,

És kopácsolnak az ácsok,

Recseg, ropog, hull a forgács.

Széltoló

Kell egy más világ...
régi földutakba font örökre-pillanat,
földbe, fába vésve szív - szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,
kell a farmerom, levágva épp a térd alatt,
szíjpapucs, nem kell hogy új, csak úgy az út porát
járni és velem viselni el az alkonyat
szürke hamvait, és kell a csöndes éjszakák

Hold tárja ablakát Demeterre

                                        Budapest, 2017. augusztus 27.

Ez egy dal arról, aki közel van:

gyerek, gyönyörű és gyámoltalan.

Kis poszáták simogatják haját,

egy óráig, négyig, fél napon át.

Az udvarra hulló ludakat

Úgy keresel, mint a fokhagymás langalót, mint egy platnit, kihűltet a téli konyhán, s nem gondolsz semmi rosszra,

úgysem találhatsz rám, a sötétben sorakoznak zsomborok,

ki hoz teknőt, sima búzalisztet,

                                                       befőttes üvegben kovászt?

ennyi maradt a reggelből, azt kérném, ha lehetne,

hogy lépésről lépésre tiporja öreganyám lába azt az utat,

amely hamus jégen kormos kemencéhez vezet,

elindulok feléd, s íme, egyszerre megcsap a kenyérillat,

ahogy az istálló előtt húzódó ölfarakásról ömlik,

ahogy máskor a főtt kukoricáé, a paprikás krumplié,

voltak ilyen esték, álltam a falu szélén,

mint a szederfa, mely az eltündökölt nyarat álmodja vissza,

házam ablakán jeges égtájakkal dagad arcomig az üveg,

felejtenék,

Másnapra

Félrenéz mindig, amikor reggel

felkel, és nem azt az arcot látja, amit este

maga mögött hagyott,

nem  kisimult érzések rajzolnak arcára, testére,

félbehagyott érintések, mert késő volt,

nem az az esti séta, amikor a fák árnyéka

sem látszik, végtelen nyár, rezzenéstelen

a szempár törődött, mintha nem történt

volna semmi fölé húz két szemöldököt

a reggel szénceruza, vékony tus

kiemeli a fák elhagyott árnyékát,

Túl

hullafoltokat fest a köd

középre pöttyként köldököt

a fejre pókháló hajat

egy fintort örökre ott ragad

fogakban bál van rág a szú

romlottan táncol minden

a halálon túl az életen innen.

csenevész fákon féllábú madár

szárnytörve perdül földre száll

szemétben kapar tán hullott morzsa

embernek állatnak egy a sorsa

fészket rakva vagy fészket hagyva el

Aktuális furcsaságok

  csigalét

      
szokása volt, hogy
reggelente
rohanását még
visszafogta,
félredőlt házát
izomerőből
izgatottan
egyensúlyozta,
hogy a javítást
nyélbe üsse;
/testgyakorlásnak is
megteszi/ de
egyről a kettőre
nem jutott;
keresgél rajta 
ablakot,
mert hátha kintről ...
de nem talált,
így hát naponta
újrakezdve, e furcsa
pózba tekeredve
cipelte házát
megdőlten tovább.

   Üvöltésversek

USA! USA! CCCP USA!

CCCP USA CCCP USA!

Népköztársaság és köztársaság,

diktatúra és demokrácia.

Láttam messziről a tömegeket,

égett a Vencel-téren az egyetemista gyerek,

és Vietnam poklában, Harlem utcáiban

vért köptek a gumibot-simításoktól –

„az emberek.”

És Prágában majd Warsóban, és mindenhol a lelkekben,

aortaszaggató üvöltésekben halt el az utcára kiáltott remény.

Szabadság, merre jársz? Igazság, merre jársz?

És ember, hol vagy Ember?

Sírsz-e értünk Szókratész?

Tényleg velünk születik az erény?

Üres szó-utcákba csalt emberseregek,

de ott vízágyúk és gumilövedékek várnak,

mint arcokba csapódó erény-szoktatók.

Kommunista erkölcs, köztársaság-szabadság,

hiszen mindenki csak jót akar, jóra törekszik,

csak szoktatás a véresre verés, hiszen rend kell,

sunyi csend, megbékélés és demokrácia.

Merthát mindig is az volt, és az van,

nem veszed észre, te buta?

Hiszen jól tudod: szabad vécére járnod, ha van hová,

szabad befogni éhes pofádat, ha nem verték szét holmi „demokraták”,

szabad hugyoznod, ha nem látják, akkor az utcán is tán,

szabad zabálnod, odavetett szaros maszlagot,

szabad azt tenned, amit pofáznak a hatalmasok:

pártitkárok, miniszterek, és minden szabadon választott,

és szabad utódok sorát ez agyfojtott világra hoznod,

és szabad csendesen ajtók előtt, templomokban zokognod,

ahol ember nem fogad nyomorultat, Isten meg nem szól hozzád soha…

De legfőképpen szabad megbetegedned és korán meghalnod,

lásd be: ez életed lényege, értelme, hisz ettől lehetsz boldog!

Villantó

Alig tizennyolcként,

azon a VIP party-n,

a villogó vakuk előtt,

a promó falnál

megkínáltak minket

Neonkoktéllal,

a bársonyszőnyegen pedig,

milliós mosolyokat

kaptunk.

UP imája szombaton

KI vagy a Mennyekben,

mi a te neved és hány van belőle?

Jöjjön el a te országod,

de csak ha az anyanyelvemen is beszélhetek benne.

Legyen meg a te akaratod

mellett az enyém is.

A mi mindennapi szellemi táplálékunkat

add meg nekünk már

és ne kérd tovább,

hogy egész nap vakon gürcöljünk a pénzért,

amin megvehetjük a mi kenyerünket,

mert megfekszi az akkor

a mi fáradt beleinket.

áthozatok

nem a szavakban a tévedésekben

sem találod

a képedet bámulva

egy krimó megvakult tükrében a válaszokat -

ujjaid ölelik a vodka-narancsot

a pultos néha áthajol - rád hajol

és vigasztal

azt nem tudja kit

ő is téved

jófej' és verset szaval

Körbekörbe

fekete varjakból képkeret

lassan a tavasz űz el telet

minden mi eddig megfagyott

olvadva vált majd alakot

fekete varjakból képkeret

rügyekre mosolygó fellegek

tüzforrón hirtelen jő a nyár

tavasznak híre se hamva már

Fakír

Tekintetéből

a kereső fény szép

lassan kialudt

Féldimenzió

Amikor hó esett a Napon,

dimenziók törtek,

retinánkba égtek

A tömött sorokban

érkező miértek

egy szökött gondolat után,

sorról - dallamra,

dallamról - képre.

Bujkált előlük.

Álom-versek

– Ágotának –

Verseket álmodom sokszor.

Aztán elszállnak,

szinte röpködnek álmom körül.

Van mellettem

golyóstoll (plajbász), notesz,

de már nem jegyzem le.

Az álmaim

jobban tetszenek.

Nyílik, lehull

Szilvakék, ködezüst ősz jön,

A lélek csak elillan majd,

Mint a harmat délelőttre,

És földhöz ragad az ember.

Mély, aranysárga lobbanás,

Ahogy az idő eltelik,

Elvágyás lusta macskája

Száraz fű közt szimatolgat.

Fáj

Fájásaim óra kattogások

másodpercenkénti lüktetés

arcvonásaim villanások

tükrein megannyi fénytörés

perceim futófények szakadt

végű furcsa zárlatok

félretett korhadó rakat

álcáz egy rejtett járatot