A bordáim üres csövek, és én nem merek előrehajolni, félek beszakadnak, belecsuklok a nyári délutánba, magához szív ez a gyulladt vörös beton, magához forraszt a járda, és a fejem, napszítta keselyűfej, forog, néz jobbra-balra, téged keres, te nyers, ártatlan dög, téged akar mosdatlanul is a farkam, vörösen-feketén lyuggatja át az eget. S ha rettegek, azt a sötétséget akarom, ami az ég mögött van. Ami a szádban. Rúzsos, tömény, kíváncsi, beteg. Beleejtem a szívemet, zuhanjon a torkodon át.
Itt szárítkozik dombok lázas bőrén, az eső utáni erdő vénasszony szőre s ha szédíti álmát, a bokrok szoknyái mögé dugdosott ember, szája sarkáról elkanyarodik a fölébredt pete kék legye, s bogarak tömege
mint lágy beton mit éppen öntenek goromba zajjal gyűrődök ma szét alattam űr fölöttem lassú hengerek kék égbe préselt bamba törmelék csak szürke vér mi megköt és világít s egy tévedés hogy minden út merev sötét sugár s hogy benne állsz bokáig gyónni akarsz de régen nincs kinek
Belázasodtál fiam, többet ne gyere temetésre Isten minden temetésen ott guggol, és mások halálával üzeni a te halálodat, bátyád amikor összeesett, s tenyere medréből kigördült az élet, mint a füvek közt elguritott narancs. Isten az ő fülébe suttogott, mégis te hallgatóztál.
Didajka, szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, s vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt az útra és házukig, méltósággal sétált reménységével. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt fekete lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott fűszagú hasuk ezt nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte, hogy a város bentlakásos iskolába írassa.
Az avultat le kell bontani. Méné tekel. Spandora szelencéje nyitva, benne az univerzum verzál titka, ott a levegő sűrű vagy ritka, attól függ, mélyére nézel, vagy magaslatára hágsz, hiába lennél tele pénzzel, hiába őrláng, elmeparázs, hol a verset megsütnéd: az idő, az az idő eltűnt rég.
Tizenhárom hónapja már, hogy egy madár holtan talál. Beszáll hozzám napról napra, s lehullt fejem holtan kapja. Élesztene, riadt szemét rám emeli, élek-e még. És a remény olyan kemény, el ne hagyjon: visszatartja.
úgy lenne jó néha visszajárni ahogy anyáink tették régen mikor vacsoraillat bolyongott szűk kis konyhák akolmelegében izzadó tenyérrel megérkezve telihold kísérte révületben emlékszem hogy reccsen a burkom
Úgy vágok át hozzád, mint a zöld határon. Puskacsővel támad fejemnek az éjjel. Kezemben egy fáklya, füstokádó várrom reggelre az ágyunk. Felizzunk az éggel.
Ez a reményfa nem virágot, szelet bont. Fogam s körmöm is letörött. Sorvadok. Hitetlenkedve hallgatom - hitele megfogy - a tévében a sokadik államelnököt. Csúszom nem babéron, bérbobon egyre lejjebb, a kanyarok vállalhatatlanok, (ki)siklok, ha gázol az internet, a fékpedált nyomni nem merem, állatsorsot vizionálok embernek, félek, féktelen gépek érzéstelenítés nélkül elnyelnek, merre járhat most az én emberem?
pardonnez-moi mon ignorance a kémia vad karneváli transz ne tartsatok vissza, de ne tartsatok velem a kémia beomlott, füstölgő bálterem tüsszögő kazánház, megrogyott január harmincon túli, rozsdás kapuzár a kémia gyűrött vágy, vasalatlan tudat mely bomlott szoknyában, részegen mulat elár(v)ult titok, elszámolt dózis madárinfluenza vagy lágy tuberkulózis
Hajdanán, a krízis-korban, nehéz ’12-es évben szeles völgyben élt Giacomo Emilia Romagnában. Ott játszott a szurtosképű komoly kezű tudósok közt, ünnepelvén előbukkant Bartók-szvitet, táncjátékot. Ám a kotta hangfej-bábok játékával nem kecsegtet, csak tizenkét maszatos folt: borpecsét és tintapacni rajzolódott ki a könyvben. Tanácstalan búvárarcok hajoltak a szakadt szélű, szamárfüles palimpszesztre. Halk moraj tört fel a földből, rázva asztalt, mintha szellem- járás indult volna meg a fojtott nyárban Taljánföldön, lengő csillár, omló házfal törte meg az ünnepséget. Lóhalálban menekültek csapot-papot-táncjátékot elfeledve mind a súlyos tudományok birtoklói.
Vágylak téged és kívánlak mutatnálak a világnak és egyszerre rejtenélek is és mindenütt sejtenélek is vágyom izzadság-párádra odaülnék kútkávádra csontodig meghámoználak honnan mézillatod árad beolvadnék szívgödrödbe egyszer csak és mindörökre tagjaid ékes kegyszerek lennék addiktív vegyszered
muterka mára már jó nagyi ahogy tűnnek csak tűnnek az évek mi tegnap hiteles volt ma gagyi és fordítva is mi rongyos volt mára szép lett én nem is tudom már mi az a képlet
A szappanos vizet dörgöltem magamról épp, amikor bejelentettem, elhagylak. A kádban feküdtél, kis híján megfulladtál, de nem tehetek mást, mondtam is. Először persze fel sem fogtad, később a forgós székeden, alvós neglizsében az öledbe ültem, és megismételtem: elmegyek. Nagyon sajnáltalak, apróvá, mázsássá tömörödtél, aztán nyomás alól láncreakcióval kristályosodtál, a kezed leolvadt a csípőmről, köddé vált.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
