Rég jártunk itt. A forrás elapadt, a szent fa kiszáradt, a háromlábú aranyszék üres. Az út járhatatlan, sáros, düledezik az álhitekből összetákolt város. A káprázat falai kemények. Bortól homályos szemekben csalóka fények villannak, piszkos kéz kutat a romok között aprópénz után. Dohos idő a redőnyök mögött. A törmelék alatt még felsejlik egy régi rend alaprajza, de az élet innen már rég továbbköltözött.
már nem épít másoknak gyűjt téglára újra elmegy a templomba ahol megkeresztelték nem vadászik ízt nem érez sem emléke sem varázsa elszámol a maradékkal lehámlik az ég bőréről
Hány hektáron fér el békésen a lélek? Nappal is kell útlevél az alvilágba? Ki fogadja be azt, akit ember sem? Csak a szív tolvajkulcsa illik minden zárba.
Van, aki elhiszi, hogy mindent elveszít? Ki kopog? Valaki még kószál a kertben. Hol botorkál az, aki nem tud elmenni, vajon mit nem lehet elmondani versben?
körbeüljük az asztalt kártyavárat építünk tányért csapkodunk pálcát törünk egymás feje fölött szeret-nemszeretet játszunk miközben a sarokban egy légy a pók hálójában vívja haláltusáját
Mire gondolhatott a kisfiú, amikor a gyereklét rácsán keresztül bámulta a félelmes világot, szemével egy kúszónövény türelmetlen, fényéhes indáit követte, évekkel később a mindent beszövő repkényt a házon, amelyből nagyapját vitték el.
még talán öt perc és átballagok a holnapba, mint gerard mester szürke kofferjével, mint sára , akit hívhatnék akár szárainak is, ám őt magához rendelte a fennebbvaló, kinek nevét nem illik kimondani
eljön majd a hamvazószerda ideje is, és kezdetét veszi a negyven napos böjt: beköszönt a tavasz, kivirágoznak a penész ette házfalak, az égre szálkásodó vasbetont befutja a vadkomló, s a város szegénysorán paprikás krumpli illatát veszi szárnyára a szél
időm véges, tavasz szárnyán repülnek az évek, fiatalabb sem leszek már, de minek is lennék ifjú, sorsom ugyanez lenne; korai öregség, két ránc pergamen vékony bőrömön, szívem, mint a berepülőpilótáké, egy öklömnyi lüktető húsdarab, ami végül az enyészeté lesz, jobb esetben pedig fű sarjad sejtjeimből ami ősszel elszárad, ám várja a kenyérdagasztó májust, hogy új életre keljen
Bogár ha nézel messziről csapódok szürke őszvégen legalább neked nem kell mondanom nem így akartam nem egészen pedig azt súgtad te is még megérdemlem a szerelmet de hát kinek kell a fájás jajaimmal kinek kelljek
az angóra sálammal nem tudom mi lett ahogy a nyaraimmal se kutatok minden szegletet mások a virágok a nevetések hol a kék nagykockás olaszos ingem az a zárt kétgombos fazon eltűntek a májusok is
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
