VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Több olyan jelenet is van a Mambo Maternicában, ami teljesen egyértelművé teszi, hogy egy kiemelkedően tehetséges rendező első nagyjátékfilmjét nézzük. Ami viszont valamiért mégsem válik katartikussá. Az anyaság szentsége a kortárs társadalmak, sőt, a keresztény világnézet egyik alapja. Épp azért sokáig szinte lehetetlen volt őszintén beszélni róla, minden kérdés, gondolat, ami árnyaltabbá próbálta tenni a tökéletes anya képét, hamar lekerült az asztalról. Persze társadalmaink is változnak, és a popkultúrában is már évtizedek óta túl vagyunk a Kramer kontra Krameren, de Európának ezen felén még mindig azt tapasztaljuk, hogy az anyasághoz való alternatív viszony felvállalhatatlan egy fiatal nő esetében, azonnal megbélyegzéssel jár. Nagy Borbála debütjének alapvető vállalása, hogy teret nyisson egy eddigieknél őszintébb párbeszédnek, amelyben pont azért kerülhetnek egymás mellé a skála végpontjai, hogy mindegyik nézőpontot jobban megértsük. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
A dialógus, az együttműködés nagy érték – különösen ma. Az eredmény mindig több, mint az egyes elemek szimpla összessége, és az ember a saját tevékenységét is új megvilágításban látja, új impulzusokat kap. Azt hiszem, hogy az alkotók és kurátortársam, Laza Péter nevében is mondhatom, hogy bár nagyon szerettük a végeredményt, és örültünk, hogy megmutathattuk, nekünk már maga a közös gondolkodás és munkálkodás folyamata is különleges élmény volt. De honnan is eredt a kiállítás ötlete? Nem mástól, mint Mihály Jolántól, aki neves kőszobrász-restaurátorként kezdett el privát otthonokba falikutakat, kandallókat, majd közterekre szökőkutakat és napórákat tervezni. Bár az évtizedek során legtöbbet kővel és bronzzal dolgozott, egy szökőkúthoz való helytörténeti kutatás kapcsán beleszeretett az üvegmozaikba. Leginkább a textil és a mozaikok ókorig visszanyúló kapcsolata izgatja. Ennek mentén kezdett el – úgy tíz éve – az anyagban rejlő lehetőségekkel kísérletezni, mozaiktáblákat alkotni, amit üvegszőttesnek nevezett el. És tényleg: a kézzel vágott mozaikszemek nem hajszálpontos kapcsolódása és a fugák egyenetlensége a sodrott szövőfonal változó szálvastagságára, a szövött textil öltésrendjére emlékeztet, szinte organikus textúrát eredményez. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Grecsó Krisztián 2024 végén megjelent regénye, az Apám üzent nagy vállalkozás. Mintha a teljes életművet összegezni akarná, mindenhonnan szedeget, hol többet, hol kevesebbet. Mindeközben nagy kérdései vannak, amelyekre nem ad direkt válaszokat. Hogyan áll össze a nagy egész? Miben áll a rekonstrukció és miben az értelmezés? Megérthető-e a másik, ha elvágtuk magunkat tőle? Karácsony előtt, mikor hosszú idő után hazamentem, a békéscsabai szobám asztalán fogadott egy doboz. Hungarocell, egykori tanszertartó, nem vár egy ilyentől az ember nagy dolgokat. Mégis nagy dolgok történtek. A doboz tele volt fényképekkel, legalább ötvennel, a legkülönbözőbb történelmi korokból. Mindegyiken egy-egy családtag. A verzójukon üzenet, évszám, fényképészeti műterem címe, székhelye, fotós neve satöbbi. Az egyik arcot ismertem fel csak, a dédanyámat, ahogy tisztes tót asszonyok között ül a podsztyenás ház udvarán Mezőberényben. A maradék negyvenkilenc arcot nem ismertem, de nem csak én, hanem nagyanyám sem. Mégis meredtek rám szerte a huszadik századból, és mesélni akartak. Van ennek hagyománya, és van ennek jelene is. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Január utolsó napján két, általam igen kedvelt zenekar vette birtokba a Papp László Sportarénát. Már a koncertet megelőző napokban tudni lehetett, hogy telt ház lesz, amely vélhetően mindkét csapat tagjait hatalmas örömmel töltötte el. A kapunyitáskor hatalmas tömeg gyülekezett a bejáratnál, idősebbek és egészen kicsi, pár éves gyerekek is beálltak a sorba. Látszott, hogy az esemény minden rajongót megmozgatott az ország minden pontjáról. A koncert kiírás szerint fél 8-kor kezdődött és be is tartották az időpontot, hiszen egy visszaszámlálás után 19:29-kor felcsendült az Aurevoir. első dala.
Gvárdián Ferenc budaörsi szobrász 2023 óta ismét fest. A művészt eddig is foglalkoztató vallási és biblikus témák térbeli formák helyett most több évtizednyi szünet után színes víziókként tárulnak elénk. A 2025 novemberében 75. születésnapját ünneplő Gvárdián Ferenc szobrászember, hiszen 1997 óta bizton tudjuk, hogy így aposztrofálja jómagát – szobrászember –: újabban egyszersmind festőember is! Mert ha valóban ismerjük plasztikai életművének sajátos és különös, a formalista geometrikus absztrakciókkal eltökélten szembehelyezkedő, a transzcendenciák felé irányuló, alapvetően figurális jellegét, majd 2023-tól kibontakozó nem különben magabízó, az istenhitében világmagyarázatot, életformát, életminőséget és életcélt kereső, mély lelki tartalmakat hordozó, ábrázoló festészeti megnyilvánulásait, Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Festőnek készült, képzőművészként indult a pályán. 2014-ben jelent meg első regénye, Az Andalúz lányai, majd a trilógia másik két könyve, melyekben a sok irányból érkezett, kulturálisan sokszínű családja története foglalkoztatta. Legutóbbi kötetében, az Itt is istenek vannak utazásain keresztül önmaga, s egyfajta otthon keresése, megtalálása. Péntek Orsolyával beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA. Revizor: Tizenöt év utazásából készült el a regényed, de ennek a nagyon erős élményanyagából készült el egy képsorozatod is. Melyik született meg előbb? Péntek Orsolya: Párhuzamosan született a két anyag, de koncepcionális különbség van az írói és képzőművészi munkám között. A szöveget eredetileg magamnak írtam, de mivel elnyertem Erzsébetváros irodalmi ösztöndíját, publikálnom kellett. Festőként indultam, majd az írói munkám miatt hosszabb időre abbahagytam a festést. Az újrakezdés egy absztrakt Velence-képsorozattal indult, színnyelvi jeleket készítettem a város fényeiből. A városi terekkel amúgy is sokat foglalkozom, de ezen kívül készült azóta egy Tarot festményfalam és sok kollázsom is. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
Kisgyerekkorom óta fanatikus képregényrajongó vagyok, ezért 2008 óta tényleg minden szart megnézek, amire rányomják a Marvel logóját. Tizenhét év után jutottam el oda, hogy ehhez már se időm, se kedvem, hiszen annyi klassz dolgot lehet még nézni az interneten, hogy semmi kedvem órákat elcseszni B-listás hősök C-listás történetének D-listás megvalósításaira. Rengeteget írtunk arról a Telexen, hogy mekkora a káosz a Disney-nél, nemcsak a Star Wars, hanem a Marvel esetében is. Mindkét franchise-ban közös, hogy a Disney+ beindításával a stúdió csapágyasra hajtotta a gyártást, és az elmúlt években egy tényleg jó vagy legalább szórakoztató produkcióra jutott legalább három-négy közepes vagy egyenesen rettenes film és sorozat. A Marvel olyannyira elvesztette korábbi varázsát, hogy amikor kijött a Wonder Man előzetese, az emberek nagy része csak legyintett, mert senki se akar megnézni még egy második ligás szuperhős köré összetákolt marketingfogást. Ehhez képest a Wonder Man a legjobb Marvel-sorozat a WandaVízió és a Loki első évada óta.
Máriás Béla, azaz drMáriás a kortárs magyar politikai élet krónikása: történjen bármilyen aktuális esemény, ha az megihleti, rögvest vászonra viszi, a politikusokat és közéleti szereplőket pedig egy-egy híres festőművész művére (vagy a műtermébe) helyezi. Az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben megnyílt Éljen a diktatúra! című életmű-kiállítás az alkotó hatvanadik születésnapját ünnepli, és nagy merítést mutat be a politikusokat, celebeket és művészeket felvonultató képeiből. Ám még annál is többet, mivel a magyar közönség először láthatja a nyolcvanas években készült punkos alkotásait, és a falakra kerültek az 1991 és 2007 között készült átmeneti művei is – köztük az úgynevezett Tesco gazdaságos képekkel –, míg a negyven évessé vált Tudósok zenekarról posztereket és videófelvételeket láthatunk. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Életműsorozatot indított a Kalligram Kiadó 2025-ben Németh Gábor korábbi szövegeiből, valamint ígéretet kaptunk a szerző eddig kiadatlan írásainak megjelentetésére is. Örömteli hír, hiszen az eredeti kötetek nagy része vagy nehezen beszerezhető (ilyen volt például a most újrakiadott Zsidó vagy?), vagy egyenesen beszerezhetetlen: Németh első három kiskönyve, majd azok 2002-ben megjelent együttes újrakiadása, az Elnézhető látkép teljesen elfogyott a boltokból (a kiadó bejelentése szerint ez fog a legközelebb megjelenni), de a Zsidó vagy? közvetlen előzményének tekinthető A huron tó című novelláskötetet (?) sem lehet ma egykönnyen kézbe venni. Kevés szerző van, akinek alkatától távolabb állna az életműkiadás gondolata, mint éppen Némethétől, ahogy ezt utóbbi interjúiban és e könyv fülszövegében hangsúlyozza is („Mintha lekéstem volna a saját temetésemről”), de ezen enyhíthet a puhakötéses, könnyen hordozható könyvtárgy és az életműsorozat visszafogott címe (Összegyűjtött írások). Érthetőnek tűnik, hogy a sorozatot éppen a Zsidó vagy?-gyal, és nem az első kötetekkel kezdte a kiadó, hiszen a könyv mind piaci szempontból, mind az általános kritikai visszhangot tekintve kulcspozíciót foglal el az életműben. Az első kiadás fülszövegére például – többek között a szerző sajnálatára[1] – az a nem túl szerencsés mondat is felkerült, miszerint „A Zsidó vagy? című könyvével Németh Gábor végre megírta azt a regényt, amit olvasói régóta várnak tőle”. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című monumentális költeménye nem pusztán irodalmi mű, hanem tapasztalat: egy olyan nyelvi és zenei áradás, amely egyszerre idézi meg a mítoszt, a személyes sorsot és a mindenség kozmikus rendjét. A Vecsei H. Miklós vezette QJÚB koncertszínházi előadása ezt az áradást nem megszelídíteni próbálja, hanem hagyja, hogy maga alá temessen – és éppen ettől válik hitelessé. Az est egyben emlékezés is: Juhász Ferenc halálának tizedik évfordulóján nem a kultikus távolságtartás, hanem az újragondolás gesztusa határozza meg a megszólalásokat. Juhász Anna bevezetője világosan kijelöli ezt az irányt: nem lánya kíván lenni egy költőnek, hanem irodalmi ember, aki szakmai pontossággal, mégis személyes tónusban beszél apja életművéről. A hangsúly nem a mítoszépítésen, hanem azon van, hogyan lehet ma belépni ezen az életművön keresztül „a titkok kapuján”.
A századfordulón egy Ellen Key nevű svéd kísérleti dizájner és társadalmi reformer a 20. századot a „gyermek évszázadának” nevezte. Egy olyan új korszakról beszélt, ahol a gyermekek általános jogai és jóléte egy összetett társadalmi, esztétikai, valamint pszichológiai program részét képezik. Ezek az utópikus gondolatok egy olyan időszakban keletkeztek, amikor még teljes valóság volt a gyermekmunka kérdése – amelyet Key felszámolni igyekezett –, és a gyermekek emancipációjáé is: hogy saját életkoruknak, szükségleteiknek és képességeiknek megfelelően élhessenek. A svéd reformer a változás egyik eszközét a modern világ kaotikusságával szemben kialakított letisztult környezetben és tárgykultúrában találta meg: olyan terekben és tárgyakban, amelyek nemcsak kiszolgálják a mindennapokat, hanem támogatják is a nevelődést – a tanulást és a kreatív alkotást. Az Ellen Keyhez hasonló kezdeményezések a századfordulón, majd fokozottan az első világháború sokkja után – legyen szó Maria Montessori vagy más, hasonló pedagógusok munkájáról – egyfajta „gyermekközpontú” fordulópontot is jelentettek a gyermeknevelésről való gondolkodásban. Ez nem egyszeri fellángolás volt: különböző nyelveken, különböző intézményi és kulturális formákban újra és újra előkerült. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Vámos Miklós állandó rovatában hónapról hónapra megmondja, mit érdemes elolvasni. Korábban szerepelt már írás Krasznahorkai-műről, most a Nobel-díjas magyar szerző legutóbbi regényét, A magyar nemzet biztonságát ajánlja olvasóink figyelmébe. Gondolataira a Magvető Kiadónál megjelent kötet szerkesztője, Szegő János reagál. E rovat kezdete óta akaratlanul is afféle jóindulatú irodalomtanár bácsija lettem sokaknak. Fordulnak hozzám tanácsért, szerzőkről és könyvekről kérnek szakvéleményt. Igyekeznem kell, hogy ne bizonytalanítson el az érzés: hátha az én értékítéletem kisebbségi. Ezzel nem szabad törődnöm. Ezekben a hetekben az érdeklődés Krasznahorkai kollégára összpontosul, amióta neki jutott a legrangosabb irodalmi díj, szűnni nem akaró a panaszáradat, hogy nehéz olvasni a végenincs mondatáradatait. Igen. Ami eredeti és jó, az nem föltétlenül könnyű eledel. Sebaj. Bizonyos vallások templomaiba is csak lábmosás után léphet be az ember. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
…ha meg is maradnak a kinyújtott térdek és a lefeszített spiccek, önmagukban azok nem teszik korszerűtlenné a koreográfiát – ha az alkotás egésze színházfelfogásban, mozgáshoz fűződő viszonyában adekvátan friss, kortárs szemléletű. Ha az új debreceni balett-tagozat két bemutatkozó egyfelvonásosa egy építkezés kezdete, akkor bizakodva veszem észre a Sirius és a Fine Day kétségtelenül létező értékeit. Ha viszont a két alkotás az új tánctagozat-vezető, Domoszlai Edit koreográfuspályájának csúcsteljesítménye (mert nyilván annak kell lennie), aggasztó hiányérzet is támad bennem. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Zékány Dia tizenhárom éve fest zsúfolt enteriőröket, kaotikus belső tereket. A Barabás Villában január 30-ig megtekinthető Négy fal között című kiállításában azonban az oilstick-kel készült színes káoszkavalkád mellett egy rendkívül érzékeny sorozatot is bemutat, mely a posztpartum, azaz a szülés utáni depresszió nehéz tapasztalataiból inspirálódott. A képeken látható fullasztó, de fénynyalábokkal mégis lágyan átszőtt terek sok anyának okozhatnak ismerős érzéseket a kisbabás korszakból. Az ilyen tér egyszerre szorongat és ölel körül lágyan. Új festménysorozatában olyan félhomály uralkodik, ahova mindig beszüremkedik a fény. A fullasztónak ható belső terekre, egy klasszikus budapesti polgári lakás elfüggönyzött enteriőrjeire mintha konstans félhomály telepedett volna. Hajnal van vagy már reggel? Vagy közben el is telt a nap, és már megy le? Ez az a ködös tudatállapot, ami a posztpartum létezést gyakran átszövi a szertelen alvások, etetések és ringatások között, s ami félúton helyezkedik el a folyamatos készenléttel átszőtt ébrenlét és… várj, még alvás közben is állandó készenléti állapotot tart fenn. Tovább az amu.hvg.hu cikkére >>>
78 éves korában meghalt Fenyő Miklós, a magyar könnyűzene, a magyar rock and roll ikonja. „A legmélyebb fájdalommal tudatjuk veletek, hogy Miklós a hajnali órákban örökzöld álomba szenderült... Zenéje, dalszövegei, színdarabjai, könyvei, az egész szellemisége örökre velünk marad. A család kéri, hogy a média és a közösségi oldalakon megnyilvánulók tiszteljék gyászukat!” – közölték a zenész hivatalos Facebook-oldalán. Lezárult egy korszak. A magyar könnyűzenei élet, a hazai rock and roll búcsúzik ikonikus alakjától. Micsoda évek, évtizedek állnak mögötte, tele energiával, dallal és örömmel. Mindezt Fenyő Miklós hívta életre, teremtette. Most ebből szállt ki, s lépett újabb dimenziók felé. A korszakteremtők kiváltsága ugyanakkor az, hogy bár ők eltűnnek e földi létből, mindazt, amit alkottak, azt itt hagyják, ránk hagyják. Ez az ő örökségük. És a mi felelősségünk, hogy mihez kezdünk ezzel. Tovább az index.hu cikkére >>>
Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
Mi a közös a szatírjátékokban, a farce-ban és a kjógenben? Ki Arlecchino japán megfelelője? Lehet-e nevetni az embereken anélkül, hogy megaláznánk őket? Hagyományos japán színházról szóló cikksorozatunk második részében ismerkedjünk meg a japán komédiával! A kjógen önálló színházi műfaj, mégis nehéz elválasztani a nótól, hiszen ugyanabból az előadóművészeti ágból alakultak ki, és manapság is gyakran együtt adják elő őket. A szimbolikus, komolyabb témákat feldolgozó nó és a japán színházi komédiának tekinthető kjógen is a cirkuszi performanszokat magába foglaló szangakuból eredeteztethető. A 8. században Kínából a szigetországba érkező szangaku nagy hatást gyakorolt a már meglévő előadó-művészetekre, azokkal összeolvadva új hagyományos műfajokat teremtett. Ezek egyike volt a szarugaku, amit a nó és a kjógen közvetlen elődjének tekintenek. A szarugaku eleinte akrobatamutatványokat, pantomimjátékot, dobbal kísért táncot foglalt magában, majd a 11. századra már inkább vicces jeleneteket értettek alatta. A 12. század végére olyan műfajjá vált, amely szóvicceken alapuló humoros párbeszédeket, improvizatív, lendületes táncokat, néhány színész által előadott rövid jeleneteket ötvözött. Ezeket a jegyeket a kjógen a mai napig magán viseli.
A kortárs textilművészetben rejlő lehetőségek tárházát vonultatja fel az egyéni és társadalmi reflexióktól sem mentes tárlat, amelyben a személyes sors szálai összefonódnak az ősöktől kapott mintázatokkal. „…nem lehet széthuzigatni szálakra az összefüggő egyetlen szövetét a létezésednek” – írja Ottlik Géza a Buda című regényében. Vagy mégis? Újfent bátor intermediális művészek vették birtokukba a Szentendrei Régi Művésztelepet: az Örökölt minták kiállításon a hagyományos textilművészet Ariadné-fonalát követve ámuló Alice-ként kalandozhatnak a látogatók a néprajz, a társadalomtudományok és a pszichológia közös határterületeire. Az inspirációt ezúttal a textil, a szövet mint az élet metaforája adja, csakhogy a fonalat nem a párkák, hanem innovatív kortárs alkotók szorgos keze fonja körénk. Az eredmény töredékességében is hordozza a generációkon át öröklődő terhek, traumák fájdalmát, ugyanakkor az újjászületés lehetőségét is felvillantja előttünk, végig szem előtt tartva azt az egyéni törekvést, hogy a magyar népi motívumkincset kortárs köntösbe bújtatva tárja a látogatók elé. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A Magyar Írószövetség és Érd Megyei Jogú Város közös díját 2026. január 23-án adta át Rózsássy Barbara, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja és Csőzik László, Érd polgármestere Viola Szandra költő, író részére. A díjazottat Végh Attila költő, író, a Magyar Írószövetség választmányi tagja méltatta. A Bella István-díj annak a költőnek adományozható, aki munkásságában kötődik a nemzeti irodalom értékes hagyományaihoz, így Bella István életművének szellemiségéhez, és olyan fiatal, vagy középnemzedékhez tartozó alkotó, aki a költői, műfordítói pályán már eredményeket ért el. Viola Szandrát „a dolgok esti lélekvándorlása, a nincsben maradt, a vant onnan kísértő világ” foglalkoztatja alkotásaiban, és „a lét örök, megválaszolhatatlan kérdései forognak szövegeiben”; költészete „a barátság, a szeretet, a szerelem röntgenképe” – jellemezte a díjazott életművét Végh Attila. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Enyedi Ildikó legújabb filmje, a Csendes barát január 29-től kerül a mozikba, noha a szerencsésebbek már láthatták különféle elővetítéseken. A melankolikus hangulatú, humoros, több idősíkon játszódó történet az ember és a természet kapcsolatáról szól. A már most több nemzetközi díjat bezsebelő film operatőre Pálos Gergely, akit többek között a természethez való személyes viszonyáról, a Csendes barát kihívásairól, és arról is kérdeztünk, hányszor kell megnéznie a saját alkotását ahhoz, hogy ne a hibákat keresse benne… Kérlek mesélj arról, hogyan keresett meg Enyedi Ildikó, hogy legyél a film operatőre? A Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakára jártam, ahol Máthé Tibor volt az osztályfőnököm, Ildikó pedig az évfolyamunk rendezőinek volt az osztályfőnöke. Tibor és Ildikó korábban sokat dolgoztak együtt; és bár különböző óráink voltak a rendezőkkel, gyakorlatilag egy osztályként tekintettek ránk. Már az egyetemen jó viszony alakult ki köztem és Ildikó között, sőt, a Testről és lélekről című filmjének is elküldte anno a forgatókönyvét, hogy véleményezzem. 
|
