VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A főhős, Jász Attila és alteregói ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkoznak, mégis eltérő válaszokat kapnak. Egy dolog azonos a történeteikben, hogy kívülről minden mozdulatlannak tűnik. – Három kérdésünkre a hét írója, Jász Attila válaszol. Ha belépsz a Litera Klubba, tőle olvashatsz a hétvégén. Csendes Toll. Jász Attila írói alteregói közül a (indián) főalak. Akár szó szerint, akár metaforikusan, a teljes írói munkásságra kivetíthetjük jelentését. Csendes figyelemmel építkező pálya, csendes hang, csendes tekintet. „Nem akarok feltétlenül nyomot hagyni – teszem a dolgom, és próbálom az egót minél kisebb dobozba zárni, hogy ne ő uralja a tetteimet, és hogy mindent nyitottan fogadhassak, amit lentről vagy fentről kapok” – mondja Jász Attila. Nem csupán ars poétika rejlik ebben, hanem egzisztenciális krédó is. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Ha felfelé, ismeretlen magasságba törünk, bíznunk kell azokban, akik lent a létrát tartják. Ha egy rossz, megmagyarázó alcímet kellene adnom a Gradient Kortárs Balett Debrecen és a Csokonai Nemzeti Színház táncos-színész előadásának, ezt választanám: A létra és az emberi élet. Címnek ez valóban borzalmas, de a tartalma illik az előadásra, nem véletlen ugyanis, hogy a tényleges (igen ügyes, szójátékos) címben is kiemelték az első szótagot (LÉT), és ahhoz csatlakozik zárójelben a második szótag, így: (ra). Az előadáson már az első pillanatokban rám zúdul az egyébként nem meglepő felfedezés, hogy a létra mennyi mindent jelenthet az életünkben. Stabil emelvényeket, amelyeken céljainkat követve feljebb juthatunk, de korlátokat, bezártságot, olyan teremtett helyzetet is, amelyben a játékszabályokat, az élet törvényeit meg kell tanulnunk és be kell tartanunk. Lehetünk létra rabjai, de foghatunk vele játszótársat is, főleg, ha még gyerekek vagyunk. Demonstrálhatjuk létrával, hogy mennyire bízunk a barátainkban, vagy netán az ember(i)ségben, hiszen ha felfelé, ismeretlen magasságba törünk, bíznunk kell azokban, akik lent a létrát tartják. Olyannyira, hogy – ha a helyzet úgy kívánja – hanyatt dőlve még le is eshessünk a magasból, mert tudjuk: lent el fognak kapni. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Tóth Anna Eszter művészetében a technikai és ábrázolásbeli kísérletezés állandó, témái közül pedig a mosásra váró ruhahalmok a legismertebbek. Silver Lining címmel nyílt most kiállítása a Printa Editionben, ami egyszerre jelent kitérőt és egy folyamat szerves folytatását művészi gondolkodásában. Ahhoz, hogy a mostani kiállításodat egy művészi folyamat részeként értékelhessük, érdemes visszamenni a kezdetekhez. Az egymásra halmozott ruhakupacok a művészeted jól felismerhető vonulatát jelzik már tíz éve. Honnan ered ez a téma? 2015–16-ban elkezdett egyre inkább érdekelni, hogy a síkból hogyan tudok kilépni a térbe. Hogyan kerülhet installatív szituációba a kép, picit elveszítve a képiségét, a rögzítettségét. Tulajdonképpen most is ez az, ami leginkább foglalkoztat. Inspiráltak szobrok (például Robert Morris filcmunkái, Roni Horn üvegszobrai, vagy Tracey Emin „ágya”), a ready made-ek, illetve talált tárgyak gondolatisága is: az a felismerés, hogy sokszor viselkednek úgy a hétköznapi tárgyaink, mintha műalkotások lennének. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
„Az egyik legfontosabb, legrejtélyesebb és legizgalmasabb életmű az övé” – mondta Szegő János, a Magvető szerkesztője Bodor Ádám prózájáról. A Kossuth-díjas író 90. születésnapja alkalmából Szegő elárulta, milyen együtt dolgozni a közismerten zárkózott szerzővel, valamint Kiss Tibor Noé is megosztotta személyes Bodor-élményét. „Úgy éreztem, hogy soha korábban ilyet még nem olvastam. Igazából fel se tudtam fogni, hogy micsoda mű” – emlékezett vissza Kiss Tibor Noé, milyen volt huszonévesen először a kezébe venni a pálya talán csúcsdarabjának tekinthető Sinistra körzetet. Hasonló élményt jelentett nekem is, amikor egy egyetemi előadás keretében találkoztam ezzel a könyvvel. Bodor Ádám világa egyszerre volt kényelmetlenül ismerős és megfoghatatlanul távoli, mégis benne akartam maradni, később pedig újra és újra visszatértem hozzá – azon kevés kötetek közé tartozik a Sinistra, amelyeket legalább háromszor olvastam. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Meg tudnád mondani, mit csináltál vasárnap reggel 5:45-kor a parkban? Ez az utolsó kérdés, amit a bíróság a 8 éves Josephine-nek szegez a feszült és brutálisan felkavaró tárgyaláson, amin családjával együtt minden nehézség ellenére bátran keresztülmegy. Josephine-nek pedig erre a kérdésre nagyon egyszerű válaszolni. Tovább a mgyar.film.hu cikkére >>>
A világ megértésére és jobbítására irányuló törekvések mellett a Ludwig Múzeum 2026-ban a nyitott és átjárható intézmény ideáját helyezi fókuszba, jelképessé téve vagy feloldva azokat a határokat, amelyek a múzeum és környezete között húzódnak. Nyitott intézményi színtérként a múzeum mind kiállítási tematikájában, mind működésmódjában kapcsolódik a városhoz, továbbá együttműködik különféle társadalmi csoportokkal és más színterekkel, teret nyit a közös gondolkodásnak, hálózatosan szervezi a tudásmegosztást, és párbeszédet folytat, felerősít hangokat, folyamatokat, törekvéseket. A nyitott múzeum szellemiségéből kiindulva 2026-ban a Ludwig Múzeum új alapokra helyezi a múzeum gyűjteménye és környezete viszonyát, megnyitja, átjárhatóbbá teszi a gyűjtemény anyagát, tereit az érdeklődők felé. A múzeum gondolkodását a világról és önmagáról ebben az évben két évforduló szervezi keretbe: a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum 30 éve, 1996-ban nyílt meg, és idén lenne az intézmény alapítója, Néray Katalin 85 éves, akiről az intézmény egy konferencia keretében emlékezik meg. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A Tortoma Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent Tér-iszony – Szörnyűséges terek a populáris kultúrában című tanulmánykötet – Limpár Ildikó szerkesztésében – izgalmas és sokrétű elemzést kínál a fikciós terek szerepéről a populáris kultúrában. A kötet szerzői rávilágítanak arra, hogy a fikcionális terek nem csupán háttérként működnek, hanem aktívan hozzájárulnak a narratíva és a karakterek pszichológiai és társadalmi dimenzióinak kibontakozásához. E terek kifejezhetik a félelmet, az elidegenedést, a hatalmi struktúrák működését vagy épp a valóság természetének kérdéseit. A bevezetőben Limpár felhívja a figyelmet arra, hogy az emberi gondolkodás mindig is hajlott arra, hogy az ismeretlen tereket szörnyekkel népesítse be. Ez a félelem az idegentől és az ismeretlentől évezredek óta jelen van a kultúrában. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
„Nagy Dénes a zeneszerző mindennapjaiból összeállított jelenetszekvenciákból, töredékek montázsából komponálja a filmjét” – a Kurtág-töredékekről Kelemen Anna ír. Nagy Dénes rendező oda talált vissza, ahonnan elrugaszkodott eddigi egyetlen nagyjátékfilmjével, a Természetes fénnyel (2021). Nagy ugrás volt, meg is kapta érte a kellő elismerést, mégis mintha testhezállóbb volna számára a megfigyelés dokumentarista iskolája. Ehhez van igazi tehetsége – ezt a tehetséget a Természetes fényben is sikerült hasznosítania, de még inkább korábbi dokumentfilmjeiben és a hamarosan moziba kerülő Kurtág-töredékekben. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Alkotók és alkotások minden korláton, gátláson és ráción túl. A Capa Központ kiállítása egyszerre felkavaró és elementárisan izgalmas vizuális utazás a művészet peremvidékére: árvaházból induló önarcképmániás fotós, bőröndökbe varrt kubai sorsok és erotikus kollázsokból épített dohányzóeszközök mesélnek arról, hogy a „nyers művészet” nem stílus, hanem létállapot. A párizsi gyűjtő, Bruno Decharme kollekciójából válogatott anyag a művészet határait feszegeti, továbbá felteszi a kérdést: ki dönti el, mi számít érvényes képi megszólalásnak? Felkavaró érzelmekre és gondolatokra, ugyanakkor intellektuális értelemben rendkívül szórakoztató vizuális anyagra számíthat az, aki elmegy a március végéig nyitva tartó PHOTO | BRUT – Ösztönös fotográfia Válogatás a párizsi Bruno Decharme-gyűjteményből című kiállításra a Capa Központba. A különféle okokból a társadalom peremére szorult, nem ritkán drámai életesemények által sújtott, sajátos elme- és pszichés állapotú emberek műveire specializálódott párizsi Bruno Decharme-gyűjtemény fotó alapú alkotásaiból két kurátor, Mucsi Emese és Váradi András válogatott. Tovább az amu.hvg.hu cikkére >>>
Pályázat
PALACKPOSTA – Keressük az ország fiatal író- és költő tehetségeit! Van egy gondolat, ami nem hagy nyugodni? Valami, amit tovább írnál? Egy klasszikus sor, ami ma is betalál? Akkor ez most neked szól. Olyan alkotni vágyókat keresünk, akik szeretnek gondolkodni, kérdezni, írni – és akik szerint a magyar irodalom nem emlék, hanem ma is élő, vitára hívó beszélgetés. Mit várunk? Olyan műveket várunk, amelyek egy általad választott magyar klasszikus író vagy költő gondolataira, világára vagy kérdéseire reflektálnak. Elsősorban a 2026-os évfordulós szerzők (pl. József Attila, Weöres Sándor, Jókai Mór, Márai Sándor, Rejtő Jenő, Kosztolányi Dezső, Pilinszky János, Lázár Ervin, Németh László, Nagy László, Szerb Antal) inspirációját ajánljuk — de bármely más jelentős magyar szerző is választható, ha az üzenet hiteles, indokolt és személyes. Tovább a kultura.hu!palackposta pályázati kiírásra >>>
Amikor bemutatták Cannes-ban az Alpha című filmet, a francia Julia Ducournau (Nyers, Titán) legújabb rendezését, valószínűleg nem sokan sejtették, hogy a főszereplője, a francia születésű Mélissa Boros folyékonyan tud magyarul. Mélissa édesanyja marokkói, édesapja viszont magyar, a nagyszülők Sopronban élnek, a Boros család pedig rendszeresen látogat Magyarországra is. A családban echte cinefilek vannak, az apa operatőrként dolgozott, a 2025-ös magyarországi látogatásukat pedig úgy időzítették, hogy Mélissa megnézhesse a Cirkóban a Sátántangót. De nemcsak Tarr Béla és a nagymamának megígért soproni szőlőmetszés volt az egyetlen, ami miatt tavaly ősszel Magyarországra jöttek, a miskolci Cinefesten ugyanis bemutatták az Alphát, a színésznő pedig elkísérte a filmet. Így tudtunk személyesen beszélgetni (magyarul) arról, hogy milyen magyar rendezőket szeret, milyen filmeket akar készíteni, és hogy mi az egy vágya, amit filmben szeretne még csinálni.
A művészet és a fizika kapcsolata nem csupán a technikai eszközök használatában rejlik, hanem abban a közös törekvésben, hogy feltárják a létezés rejtett rétegeit. Van, aki fényképezőgéppel, van, aki festékkel és ecsettel, van, aki kisplasztikákba rejtett monumentális alkotásokkal, van, aki hangszerekkel, van, aki a testét használja hangszerként. Mindkét terület, a fizika is és a művészet is a világunkat meghatározó alapvető igazságokat keresi, de míg a fizika a mérhető törvényszerűségekből indul ki, a művészet ott kezdődik, ahol a számok és egyenletek már nem adnak kielégítő választ. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
2025 egyik nagy könyvszenzációja Radu Vancu Radnóti-kötete volt - de tényleg olyan jó, vagy inkább csak érdekes? Demény Péter kritikája. A kiadók fordítási stratégiája többnyire esetleges: azokat adják ki, akikről aztán azt remélik, hogy azonnal bestsellerré válnak. A dolog persze többszereplős: hiába adják ki például a legnagyobb neveket, ha esetleg azok sem fogynak, és ha így áll a helyzet, akkor természetesen a kiadó sem bajlódik azokkal, akik profit szempontjából jelentéktelenek. A Prae jó sávot talált magának: érdekes költőket jelentet meg. Hogy csak két példát mondjak: George Leß és Vicent Andrés Estellés egyaránt jó választásnak tűnik, legalábbis az érték és az egyediség szempontjából mindenképpen.
A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál idén többet árul el a világ állapotáról, mint bármely esti híradó. A 76. Berlinale filmes programját végignézve elég hamar kiderült, hogy a szemle 2026-ban sem csillogni szeretne, sokkal inkább a szerzői filmekre és az alkotások mondanivalójára helyezi a hangsúlyt: erős történetek, fontos témák és egyedi rendezői stílusok várnak a nézőkre a 22 filmből álló, terjedelmes versenyprogramban, amelyeket a Wim Wenders vezette nemzetközi zsűri értékel. Tricia Tuttle második éve vezeti a fesztivált, és a mostani még a tavalyinál is nagyobb kihívások elé állította, ha körbenézünk a világban. Feltűnő a nagy amerikai produkciók hiánya, amely mögött azt a szimbolikus jelentést véljük felfedezni, hogy Európa jelenleg nemcsak politikailag, hanem kulturálisan is magára van utalva. De nézzük a pozitív oldalát: mindez új lehetőséget is jelenthet a most Berlinben bemutatkozó alkotásoknak. Már a nyitófilm, a No Good Men, Shahrbanoo Sadat alkotása is világos üzenetet közvetít: először vetítik ugyanis Berlinben egy afgán rendezőnő filmjét. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Egy új város kelt életre Pécs szívében, melyet két fiatal művész „épített fel” a Nádor Galériában házakkal, kocsikkal, gépekkel. A látogatók pedig azonnal „belakták”, megtöltötték a tereit. Boros Mihály és Kulifai Boldizsár Depó nevet viselő tárlata február 20-ig tekinthető meg. Aknai Katalin művészettörténész köszöntötte az egybegyűlteket a február 4-i megnyitón. Elmondta, a kiállítás a 2023-ban Tolvaly Ernő festészeti díjjal jutalmazott tehetségek, Boros Mihály és Kulifai Boldizsár első komoly színrelépése. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
A Szegedi Nemzeti Színházban több mint egy éve műsoron van egy kamaszkori szerhasználattal foglalkozó színházi nevelési előadás, a Kék Tesla. És én őszintén remélem, hogy még sokáig rajta is marad: az alkotók hozzáállását, szakértelmét, és a létrehozott színházi formát tekintve egyaránt kiemelkedő produkció. Az előadás szemléleti váza Búsi Dávid szenvedélybetegségekre, függőségekre specializálódott gyakorló szociális munkás szakmai tapasztalatain alapszik. Az általa (meg)idézett számadatok, viselkedési típusok és helyszínek (mint a tiszai rakpart vagy a Janker italkereskedés) ugyanakkor mind szegedi vonatkozásúak, vagyis amellett, hogy informatívak, közelségükkel és ismerősségükkel hozzájárulnak a biztonságos, befogadó tér megteremtéséhez, amiben a szegedi közönség otthonosan mozoghat. Ezzel pedig az alkotók az alapállásukat is kifejezik – a Kék Tesla a szerhasználatot nem tiltani akarja, hanem megérteni. Létrehozóinak célja a közoktatásból ismerős drogprevenciós előadás műfajának újraértelmezése lehetett úgy, hogy ítélkezés vagy elijesztés helyett a függőséghez vezető motivációkat és lélektani mechanizmusokat a közönséggel közösen kutassák és tárják föl. Ezen felül pedig rengeteg praktikus tudnivalóval is szolgálnak: például kiderül, hogy ha valaki szerhasználat miatt kórházba kerül, attól még nem lesz rendőrségi ügye, vagy hogy létezik egy online (magyar!) eki-adatbázis, ahol bárki ellenőrizheti az egyes tabletták minőségét. Búsi monológja nyitja az előadást: közvetlenül, nyíltan és szakemberi minőségében vezeti fel a témát, majd beül a tanácsadói székbe, és megkezdődik a színház. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
„Emlékirat a nevelőszülői rendszerről, családról és társadalmi osztályokról.” Így jelzi a tartalmat tömören alcímében a Zűröscímű kötet borítója. Rob Henderson, az amerikai író és politikai kommentátor számára nem okozott gondot, hogy kényes témákhoz nyúljon könyvében, mely tulajdonképpen egy emlékirat, saját élete történetével dolgozta fel a veretes témákat. A kiadó így kezdi a szerző kötetének ajánlását: „A zűrös gyermekévek menthetetlenül rányomják bélyegüket a felnőttkorra? Rob Henderson amerikai pszichológus kíméletlenül őszinte mentális időutazást tett életének legkevésbé sem derűs és gondtalan periódusába. Felnövésének körülményeit az állami gondozás útvesztői, a bizonytalan kötődést nyújtó nevelőszülők, majd egy reménykeltő örökbefogadás után a továbbra is instabil szociális környezet határozták meg.” A folytatás hasonló: „A családi egység törékeny volt, a kortárs közeg erőszakos, a kapaszkodót kereső gyermek pedig magányos, védtelen és sodródó. Hendersonnak tehát minden esélye megvolt arra, hogy kudarcot valljon. Mindezek ellenére keresztülküzdve magát a szociális rendszeren, olyan elitegyetemekre jutott be, mint a Yale vagy a cambridge-i.” Tovább a konyvkultura.kello.hu cikkére
„Mindent szabad, mégsem szabad senki.”– hangzik el Arthur Schnitzler száz éve megjelent Reigen című drámájának új rendezésében, a Trip társulat Körtáncában. A darab egy olyan univerzális társadalmi probléma (az elhidegülés és a kötődési problémák) modern köntösbe ültetése, amely évszázadok óta kísér minket, mégis sokan azt gondolják friss jelenségről van szó. A tíz jelenetből álló dialógusfüzért Magács László formátumában tíz helyett kettő színész viszi színre, minimális és steril díszlettel. A karakterek láncmeseszerű egybefonódásával lendületes sodrású történet rajzolódik ki emberi játszmákról, a kötődés hiányáról és arról, hogy végül mindenkiben csalódnunk kell. Először csak két árnyék jelenik meg, a színészek vásznak mögött mozognak, ütemes zene szól a háttérben. Az előadók a tíz karakter egyikét imitálják felváltva, majd megfagynak egy pozícióban, a színpad ezután elsötétül és a tíz rövid jelent első két karaktere jelenik meg a színen. A futár és a prostituált. A vásznakra különböző növények elsatírozott másait vetítik, az első jelentekben ez szolgál csupán díszletként. A szín férfiszereplőjét (Tóth Károly), az eredeti darabban katonaként megjelenített karaktert Magács futárrá modernítette, mely kortársabb ízt ad a nézőnek. A karakterek közötti párbeszéd is napjaink szókincsével és szlengjével operál, mégsem trágár, szemben a korábbi osztrák színjátékkal (Lessingtheater Wien) és Kornis Mihály darabjával.
Két generáció közös művészi látásmódja és egyéni munkái találkoznak: Makkai Márta textilművész és Makkai-Kovács Beatrix festőművész alkotásai láthatók egymás mellett, párbeszédben és feszültségben, egymást kiegészítve, egymásra hangolódva mutatnak két „hangot” egy közös vizuális világban. Az „Együtt” – Makkai Márta és Makkai-Kovács Beatrix közös tárlata – nem az első olyan kezdeményezés a galéria gyakorlatában, amikor a kiállítás a generációk közötti művészi párbeszédre épül. Általában ahhoz vagyunk szokva, hogy a két generáció a különbözőséget hangsúlyozza, itt azonban a közös szellemi platform, a hasonló látásmód, a ‘mi együtt mit gondolunk és miben hasonlítunk’ kerül fókuszba. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Mesterházi Mónika József Attila-díjas költő, Géher István-díjas műfordító a kilencvenes évek óta van jelen a kortárs költészetben. Legutóbbi, ötödik verseskötete hosszú hallgatás után Nem félek címmel, 2021-ben jelent meg a Magvető kiadónál. Az interjú készülése közben érkezett az örömteli hír, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává választották. Beszélgetésünk eddigi költői életművére összpontosít, azt a következetes, de izgalmakkal teli költői útvonalat igyekszik nagy vonalakban feltérképezni, amely első kötetétől (Visszafagyó táblák, 1992) mai költői nyelvéig vezetett. Kulin Borbála: „Akármi van, tőlem való távolsága szerint van” – első kötetedből, a Visszafagyó táblákcíműből idézem ezt a beszédes sort. Egy rendkívül tudatos és fegyelmezett ars poetica tételmondataként olvasom. Igen fiatalon, egyetemi éveid végeztével jelentkeztél az első köteteddel, és, ha lehet így mondani, az indulásoddal egyértelműen „letetted a voksodat” az egyéni érzések, tapasztalatok nyílt, vallomás-szerű megformálása helyett a közvetettebb, szemlélődőbb, rejtőzködőbb beszélőt megszólaltató objektív lírai hagyomány mellett. Milyen hatások tereltek erre az útra, és mennyire tartod fontosnak, hogy már indulásakor ennyire kiforrott ars poeticával rendelkezzen, aki költésre adja a fejét? Mesterházi Mónika: Nekem akkoriban, mikor egyáltalán írni kezdtem, az egyetemi éveim idején Nemes Nagy Ágnes versei voltak a legfontosabb olvasmányaim, akkor olvastam az esszéit is a versírásról. Nagyon fontosnak éreztem az írásban a pátoszmentességet, azt, hogy a szövegek kiállják „az ironikus kontempláció próbáját” (azt hiszem, így mondja). Ha egy érzelmet túl patetikusan ír meg az ember, vagy elügyetlenkedi, akkor akarata ellenére nevetségessé válhat. Ez később változott nálam, mert írtam olyan verseket, amik mélyre mentek, de a pályám elején arra törekedtem, hogy inkább kevesebb legyen a versekben, de az legyen pontos. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>> 
|
