Publicisztikák

Őszintén irigylem Boldogh Dezsőt. A könnyedségét, a harmóniáját, a szövegkezelésének természetességét. Évekkel ezelőtt elindult egy úton, és végtelen nyugalommal megy előre, mint - hogy eljátszunk ennek az újabb kötetének a címével - az igazán jó kamionsofőr, aki fáradhatatlan, aki éjszaka is dolgozik, de nem alszik el a volánnál, mert az övé az az út, amin halad.

Tizenharmadik könyv. A vacsoraasztalánál is tizenhárman ültek. Kérdés, hogy mi van ezután. Birtalan Ferenc bebizonyítja, napjaink költészetének utolsó vacsorája után is van újrakezdés, aranykorát élő költészet. Energia, fiatalos lendület van az „öregségbe deportált költő” verseiben, ami legyőz kort, betegségeket, a lehetőségek beszűkültségét. Szembeszáll a jól ismert sztereotípiával: az ember hatvan éven túl már nem érezhet szerelmet, lángolást, vágyat.

Az elbeszélő versfolyamban a második világháború utántól az ezredfordulóig - szinte naplószerűen életútjáról számol be a költő.(1945-ben idehaltam /várom a születés /beteljesedjen rajtam) A szegény, sokgyermekes, a Józsefvárosból Kőbányára átnyúló Hős utcában, a Juranics telepen élő családból hova lehet elindulni, hová lehet megérkezni? ...

-Róluk írj... a rigókról...

Ez a könyv a tiéd.
Nem tudom odaadni.
Nincs kezed, hogy elvehesd.
Minden összeomlott.
Újraépítettem, újra összeomlott.
Kellett az áldozat.
Míg vagyok, építek.
Jönnek-mennek rigónemzedékek.
Viharok, telek bontják a fészkeket.
A reményt nem verhetik le a fákról.
Jó, ha van mit sirassunk, ami szép volt.
Ami egyre szebb-keservesebb lesz.
Veled érkezett, veled ment a szerelem.
Összeraktam szétporlott ágakból a réget.
Hiány lettél.
Fölolvaslak.
Rigótörténetet Neked, Bogár.

A szerző regénye meglepetések sorozata. 
Meglepetés azoknak, akik ismerik a költő egyre terebélyesedő és mélyülő életművét, s meglepetés azoknak is, akik most vesznek kezükbe először Batári-könyvet.
Batári Gábor felszámolja a közös (négydimenziós) világot, s a végtelenig tágítja. Idősíkokon, dimenziókon gázol át, idő- és tértelenségeket teremt, olyan mindenséget, amelyben egyetlen valóság van, az áradó szöveg.
Posztmodern bűvészhez lenne szerencsénk? Dehogy. Tud ő persze mindent, amit egy posztmodern világ-rezonőrnek tudnia kell, sőt jobban tudja azt: megalkotja az irály paródiáját. Modern meseíró lenne? Igen is, meg nem is. Meséi – és összefüggő meseszövete – mítoszigényű egység, egyszersmind világnagy blöff. Ugyanakkor felbukkannak a lovagregény, a koraújkori pikareszk, az új regény, a keményre forralt amerikai próza igencsak behatárolt, szűk téridőkben honos elemei.
Mi tehát ez a mű?

(2012, NapSziget a Művészetekért Alapítvány)

Egy festő-restaurátor keze, úgy tűnik, ha belefog valamibe, elég kitartó. S mivel ismeri a festékrétegek természetét, hogy a felszín alatt gyakran értékesebb rétegek rejlenek, nem fél megpiszkálni a szövegrétegeket sem, várakozóan nyúl a felszín alá, a kéreg repedéseibe. Évek munkája - szenvedése, kínja és öröme, mosolya - volt, amíg a "vasárnapi költőből" egyszerűen csak költő lettél.

(két kisregény)

India, a spirituális élet tükre
Tolvaly Ferenc Benáresz, a kapu című regényéről

Már az ötlet kiváló: egy-egy utazóregény, vagy még inkább fejlődésregény révén bemutatni a nagy világvallásokat. Nyilván, kell hozzá ember, aki meg is képes valósítani az ötletet. Nem sokan vannak, akiknek megadatik, hogy elutazzanak a világ messzi tájaira, és helyi, közvetlen ismereteket szerezzenek adott vallásról, követőiről, azok külső és belső világáról. Akik viszont képesek anyagiakat áldozni ilyen utazásra, azokat többnyire kevésbé érdeklik a lelkiek. Legalábbis mélyebb írói, művészi szinten. Olyan tehát még kevesebb akad, aki a tapasztaltakat át is tudja szűrni magán, és tovább képes adni élményszerűen. Tolvaly Ferencnek ez viszont már negyedszerre sikerült. Első alkalommal a Caminót járta végig, és dolgozta fel könyvben (El Camino – Az út), filmen, fotóalbumban. A keresztény zarándoklat után egy buddhista kettős, külső-belső utat járt be a tibeti szent hegy, a Kailásza spirituális megtapasztalása révén. Ennek a címe: Tibetben a lélek. A harmadik felfedezőútja az iszlám közegét tette átjárhatóvá és átláthatóvá Mekkába látogatásával és a Boszporusz felett a híd című kiadványcsaládjával.

A közelmúltban egy olasz diplomatával beszélgettem egy tengeren túli ország budapesti nagykövetségének fogadásán. Az ősz hajú, de idősnek még nem igazán mondható úr tisztán, érthetően, helyesen beszélt román nyelven. Pillanatok alatt elhatalmasodott rajta a lelkesedés attól, hogy én magyar anyanyelvű létemre hajlandó voltam vele románul társalogni. Hiába magyaráztam neki, hogy ebben semmi rendkívüli nincs, de ő nyújtogatta a nyakát, hogy bizony ez meglepi őt. Kifejtettem neki nézetemet, mely szerint nekem nincs okom ellenérzéseket táplálni annak az országnak a polgárai és a nyelvük iránt, amelyikben születtem. Akadtak ugyan kellemetlenségeim a többségétől eltérő anyanyelvem miatt, de azok jobbára a katonaságnál értek, és én nem hallottam még olyan fegyveres alakulatról – légyen az bárhol a világon – ahol a bajtársak és az őrmesterek tudtak volna akár egy névnapi köszöntőt mondani anyázás nélkül.

A költészet szimbóluma a hárfa. Írország nemzeti jelképe is a hárfa a X. századtól. Az egyik legrégebbi ilyen hangszert a dublini Trinity College-ban őrzik, és a X–XI. században élt Brian Boru ír főkirálynak tulajdonítják.

Napjainkban a kortárs költészet csekély szerephez jut a társadalmi kommunikációban – annak ellenére, hogy a versírást tömegek művelik. Hatalmas túlkínálat van a költeményekből. Mindenki megírja a búját-baját, leggyakrabban minden önkritikát mellőző bőbeszédűséggel, vagy épp a világ sorsát tárgyalja látnoki hittel és ugyancsak visszafogottság nélküli fecsegéssel. A kész művek aztán évekig lapulnak a szerzők íróasztalfiókjaiban, vagy épp a szerkesztőségek „aszalják” azokat tovább. A megjelenés és a kánonok középpontjához való közeledés egeket verdeső presztízs, azonban a napvilágot látott költemények se válnak a közbeszéd részévé, a szűkebb irodalmi kultúrának is csak kis mértékben.

Megfelelt bizonyos elvárásoknak az 1990 előtti rendszerben, mégis ő lett ennek az időszaknak a legszigorúbb, legpontosabb, legemberibb, egyben legvidámabb kritikusa.

1928. január 6-án, Kassán született Bacsó Péter, a sokoldalú filmes szakember, rangos hazai és külföldi művészeti és társadalmi díjakkal elismert alkotó, Palotai Boris írónő fia. Maga is irodalmi vonalon indult, és az írás felől közelített a filmhez. Közölt verseket, kritikákat, dalszövegeket. Főiskolásként részt vett pályatársaival forgatókönyvek írásában (Úttörők, 1949; Szabóné, 1949), és miután végzett, dramaturgként helyezkedett el a Filmgyárban.

210 éve, 1802. december 15-én Kolozsváron, székely, magyar és szász felmenőkkel rendelkező családban született Bolyai János, máig legnagyobb matematikusunk.

Ő volt a nemeuklideszi vagy abszolút, közelebbről a hiperbolikus geometria megalkotója. Fő műve, amely ennek az 1829-ben forradalmian új geometriának a leírása, a szintén matematikus apja által szerkesztett ismeretterjesztő könyv függelékeként jelent meg. Innen a címe, az Appendix.

Weöres Sándor Antik szonáta című versciklusát szeretném bemutatni röviden. Azért ezt, mert szerintem ez a kevésbé ismert műve is magán hordozza nagy költőnk legfőbb kézjegyeit, relatíve egyszerű mivoltában is megmutatja azt a különleges univerzumot, amiért nagyon lehet szeretni Weöres Sándor életművét.

A ciklus az Egybegyűjtött írások bővített kiadásában jelent meg először 1975-ben. Ez is jelzi, hogy maga a szerző nem tulajdonított különösen kiemelt fontosságot neki, tehát például nem szerkesztette bele valamelyik nagyobb művébe, nem helyezte valamely kötet központi helyére, nem tette valamely nagyobb gondolati vagy formai egység reprezentatív vagy címadó darabjává. De ez nem von le egyébként az értékéből. Négy versből álló önálló kis mű, önmagában is befogadható, értékelhető.

„Miért írunk verset?”

A versírás motivációiról

Én úgy látom, a versírás alapvetően érzelmi kérdés. Ezen belül az érzés és az együttérzés motivációja a meghatározó. Az első egyértelmű, de sokan meg is állnak annál. Az érzés másképp megközelítve hangulat: öröm, bánat, szerelem stb., és ez hitelesíti az írás gesztusát. Az élmény vagy megvan, vagy nincs. Csakhogy ez hozzáállás még döntően passzív, hiszen a költő ilyenkor magában keres valamit, ami nem feltétlenül függ össze az ő aktivitásával.

Az empátia az, ami már aktivitást is igényel. Az érzelmek eleve abban jelentenek többet az érzéseknél, hogy az ember tudatosan vagy részben tudatosan válogat a jelen és a jelenbe hozható érzései közül. Az érzelem egy irányba tartó és egy irányba terelt érzések összessége a lélektan szerint is. Az empátia még ennél több: a beleérzés, belelátás, belevetítés képessége.

Odatenni végre valamit úgy, ahogy a kukoricalevelet Vincent arra a képre, talán Kukoricatábla a címe vagy ilyesmi, úgy, ahogy az a kicsike levél engem letaglózott, túl közel is mentem hozzá, rám szólt a teremőr néni, elnézést, mondtam, bocsánat, majdnem beleestem. Egyetlen mozdulattal, egyetlen, tökéletes ecsetvonással, hogy abban benne legyen a teljes életem, ez az összeszorított száj mögötti ordítás. Csakhogy, ahhoz meg kell csinálni az egész képet.

Felszállok a villamosra, nézek egy lányt, aki hasonlít rám, hasonlóak vagyunk, pont a seggét látom, atyaúristen, nekem is ekkora seggem lehet, megállok, előttem egy néni ül, két térde közé szorít egy szatyrot, benne újságpapírral letakart valami, a papíron átüt a piros, talán meggy, csodálatosan terjedő foltok két fontos cikken, az egyik a kormányt szidja a másik a közmédiát, sötétkék mackónadrág, nejlon otthonka, mustársárga kardigán, mellette egy halványlila lány, csupa divatos holmiban, telefonál, majd csörizz meg, mondja, gondosan vasalt haját kisimítja az arcából, a néni igazít egyet a szatyron. Megfulladok. A következőnél felszáll valaki, mellém áll, látom a famernadrágját, a cipője orrát, nem nézek oda, tudom, hogy mosolyog, elmosolyodok. Bőszen kapaszkodunk.

Vörös István prózájában is felfedezhetjük a szakrális kísérleteket. A többesszám akár direkt is lehet, hiszen az egységes szakralitástól régen elszakadtunk, valamifajta lego, atomszerű próbálkozásokról beszélhetünk, szigetekről. A „Keresztelés özönvízzel” című regény a Noran Könyvesház kiadónál látott napvilágot. A szerző itt nem is „kertel”a szertartásossággal. Az alap kiinduló pont az Egyházzal, illetve azon belüli lelki helyzetével elégedetlen, meghasonlott fiatalember, pap kiugrása a „szervezetből”, a szakralitásból. Pontosan ezt vizsgálja a könyv, hogy a kézhez kapott, illetve porosnak tűnő, kevésbé életszerű szertartásosság helyett található-e valami személyesebb, kielégítőbb „mód”, és hogy egyáltalán kell-e ezt keresni.

Rögtön megállhatunk a címnél. Mi ez? Varázsszó? Pszichiátriai részleg? Szövőüzemi kifejezés?

Megkapjuk a helyes választ, feloldódik a rejtvényt, ha utána nézünk a valódi jelentésnek egy szótárban.(Szövegimádat) Vagy épp a szerző nyilatkozataira figyelünk az interneten, kocsmában. Mindenfajta értelmezés belefér ebbe a szóba, és a szerző szándéka pont ez volt.

Nem véletlen a könyv címlapján a mágikus kör ...varázsszó. Ezzel a mágiával többször is találkozunk, képversek szelik át a szövegtestet. Szó szerint felhasítják azt. Igyekeznek valami beszéden túlit megragadni, de valahogy mégis ironikus, nem ezoterikus módon. Mintha behozná a középkort, (csók képvers) összekeverné az idő síkokat. (Lásd. Szindbád ciklus, szoció versek)

A József Attila Kör Irodalmi Egyesület február 26-án tartotta két új kötetének bemutatóját a Dohány utcai RoHAM bárban.

Az est első felében a salgótarjáni származású Szávai Attilával beszélgettek az esemény házigazdái: Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán, a JAK-füzetek szerkesztői. A közönség zsivajának lecsillapítása után, először Lesi Zoltán olvasta fel néhány versét, miközben a szerző okostelefon rajzolóalkalmazásával készített rajzait láthattuk kivetítve. Szávai Attila két novellát olvasott fel új novelláskötetéből, a Hetedik emeletből. Mivel A csillagász című alkotásának különösen nagy jelentőséget tulajdonított, ezért ezt hallgathattuk meg először, s némely elcsépelt motívumok (mint a kivételes tudás birtokában lévő csillagász, aki végigtekint a magasból az alatta állók életén) ellenére azért az írás valóban jó volt. A szervezők igyekeztek kérdéseikben kitérni a belvárosi hangulatot idéző cím és a harmincnál is több novella vidéki tematikájának kettősségére. A szerző ezt az ambivalenciát azzal a frappáns gondolattal reflektálta le, úgy találja, “roppant érdekes emberek vannak vidéken”. Mindazonáltal véleménye szerint “az alapanyag ugyanaz”, vagyis nem lát lényeges különbséget a mai Magyarország vidéken élő, például salgótarjáni, és a budapesti lakosai között. Ugyanakkor arra is kitért, volt már arra példa, hogy előadott színdarabjának (Hevimetál, bányaló, tehervonat) egyik humoros részén a salgótarjáni közönség nevetett, míg a pesti nem. Nem tagadja, hogy “létezik ilyen, hogy vidéki ember”, s ez magában foglal olyan értelemben provincialitást is, hogy megjelenik benne egy sajátos vidéki perspektíva, ám hangsúlyozta, ez elsősorban pozitív többlettel rendelkezést jelent a fővárosiakhoz viszonyítva.

Az Apokrif Irodalmi Folyóirat felolvasóestje ismét új helyszínen került megrendezésre, a H13-ban. A házigazda, Fráter Zoltán ugyan jó hangulatot teremtett, de az est szerzőinek teljesítményét nem sikerült felülmúlnia. A házavató első felében a lap régi alkotói mutatták be műveiket, majd a második szakaszban meghallgattuk Evellei Kata és Margócsy István tanár úr beszélgetését.

Az első felolvasó, Fehér Renátó, nemrég tért haza Prágából. Versei korábban már megjelentek az Apokrif előző számaiban. A fiatal szombathelyi költő rendszeresen publikál a Litera irodalmi portálon is. Csak szilveszter című verse szinte ünnepélyes hangulatot teremtett. Lírája nagy érzékenységről árulkodik, előadásmódja pedig képes követni és hitelesen alátámasztani szövegei mondanivalóját.