Szeifert Natália: Jegyz. 1. – Remélem, semmi
Odatenni végre valamit úgy, ahogy a kukoricalevelet Vincent arra a képre, talán Kukoricatábla a címe vagy ilyesmi, úgy, ahogy az a kicsike levél engem letaglózott, túl közel is mentem hozzá, rám szólt a teremőr néni, elnézést, mondtam, bocsánat, majdnem beleestem. Egyetlen mozdulattal, egyetlen, tökéletes ecsetvonással, hogy abban benne legyen a teljes életem, ez az összeszorított száj mögötti ordítás. Csakhogy, ahhoz meg kell csinálni az egész képet.
Felszállok a villamosra, nézek egy lányt, aki hasonlít rám, hasonlóak vagyunk, pont a seggét látom, atyaúristen, nekem is ekkora seggem lehet, megállok, előttem egy néni ül, két térde közé szorít egy szatyrot, benne újságpapírral letakart valami, a papíron átüt a piros, talán meggy, csodálatosan terjedő foltok két fontos cikken, az egyik a kormányt szidja a másik a közmédiát, sötétkék mackónadrág, nejlon otthonka, mustársárga kardigán, mellette egy halványlila lány, csupa divatos holmiban, telefonál, majd csörizz meg, mondja, gondosan vasalt haját kisimítja az arcából, a néni igazít egyet a szatyron. Megfulladok. A következőnél felszáll valaki, mellém áll, látom a famernadrágját, a cipője orrát, nem nézek oda, tudom, hogy mosolyog, elmosolyodok. Bőszen kapaszkodunk.
Állok a közértben két sor nem tudom milyen termék között, határozottan emlékszem a cédulára, amit otthagytam az étkezőasztalon, meg tudom számolni, hány tételt tartalmaz, nyolcat, a harmadikat nem tudom elolvasni gondolatban, meg az utolsót. Két dolog, ami hiányozni fog. Két dolog, ami azonnal nélkülözhetetlennek tűnik majd valakinek, ahogy hazaérek és kiderül, hogy nincs.
Ne menjek be a könyvesboltba, otthon vár a nagy kupac, köztük egy ezervalahány oldalas, ne térüljek el, ne kanyarodjak oda, így is elég nehéz a táskám, mert három könyv van benne, most kaptam, ne menjek be, bizonytalanul álljak meg inkább előtte, szívjak el egy cigit. Vesszek meg egyetlen szaváért.
Egy NAV-tól érkezett levélre jegyzeteltem, felírtam pár jó mondatot, és sok rosszat, talán egyik sem az enyém, szóval ezért van még meg az a levél, nem tudom, miért kaptam, nem tudom, mi van benne, és már nem is tudom meg, mert csak a jegyzet látszik, az viszont remekül, annak minden szava lassan beépül, de alatta a többi olvashatatlan, remélem, semmi fontos.
Megjelent: 2014-08-04 20:39:34
 |
|
Szeifert Natália (Zirc, 1979) író, költő, szerkesztő
|
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
