VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Deák-Sárosi László: Weöres Sándor: ANTIK SZONÁTA (1971-1973) című versciklusárólWeöres Sándor Antik szonáta című versciklusát szeretném bemutatni röviden. Azért ezt, mert szerintem ez a kevésbé ismert műve is magán hordozza nagy költőnk legfőbb kézjegyeit, relatíve egyszerű mivoltában is megmutatja azt a különleges univerzumot, amiért nagyon lehet szeretni Weöres Sándor életművét. A ciklus az Egybegyűjtött írások bővített kiadásában jelent meg először 1975-ben. Ez is jelzi, hogy maga a szerző nem tulajdonított különösen kiemelt fontosságot neki, tehát például nem szerkesztette bele valamelyik nagyobb művébe, nem helyezte valamely kötet központi helyére, nem tette valamely nagyobb gondolati vagy formai egység reprezentatív vagy címadó darabjává. De ez nem von le egyébként az értékéből. Négy versből álló önálló kis mű, önmagában is befogadható, értékelhető. Én úgy vélem, hogy a formai összetevők felől érdemes megközelíteni az Antik szonátá-t, mert a formai megoldások már makro- és mezoszinten is olyan plasztikusan meghatározzák ezt a művet, mint sok más költő művét a legapróbb részletekig való kielemzése után sem. Már a cím formai összetevőkre hivatkozik, amikor megjelöli a műfajt: szonáta. A szonáta nem költészeti, hanem zenei műfaj. Az általában jellemző Weöresre, hogy az egyes elméleteket, filozófiai eszméket és műfaji elemeket nem tematikusan, hanem elsősorban kompozicionálisan, módszertanilag von be költészetébe. Jelen esetben sem egy adott szonátáról, vagy általában a szonátáról, de még csak nem is a zenéről ír, hanem zenei kompozíciós technikát alkalmaz, a nyelv és a költemény zenei aspektusaival él. Kézenfekvő lenne annyival elintézni a kérdést, hogy a klasszikus időmértékes versformáknak ritmikailag, de egyáltalán történetileg közük van a zenéhez. Az ókorban a verseket deklamálva, gyakran megzenésítve adták elő. De ez csak az első réteg. A zeneiség itt már a leírt szövegben benne van. Ezen kívül a versek szövege logikáját tekintve szemiotikailag közelít a zenéhez, mégpedig úgy, hogy az irracionális tudattartalomra (is) erőteljesen kíván hatni – itt elsősorban a ritmussal a tagolással. A zene azon eszközeivel is él tehát, amelyek képesek konkrét fogalmi tartalom nélkül érzéseket közvetíteni. A vers a fogalmiságtól való eltávolodásban teljesen el nem érheti a zenét, de megközelítheti, mint ahogyan az Antik szonátá-ban ez meg is történik. Azért megjegyezném, hogy Weöresnél a teljes absztrakció is lehetséges. Ő írt halandzsaverseket is, némelyiküket „le is fordította magyarra”: lásd például a Sorsangyalok-at. Az e verssel kapcsolatos történetet Kenyeres Zoltán írta le a Weöres-monográfiájában. (Kenyeres, 1983, 102.) A zenei címadás a vers nem racionális aspektusát erősíti, bár a ciklusnak van tartalmilag követhető fonala is. Weöres verseit gyakran zenei címekkel illeti. Erre Kenyeres Zoltán is külön felfigyelt Weöres magyar versantológiájáról írott cikkében (Kenyeres, é.n., 8.). Ilyen címeket olvashatunk Weöresnél: szimfónia, szvit, lantjáték, ének, lantfutam, hegedűpartita, csengettyűzene, fúga. A fúgaszerkezetet Weöres Paul Valéry költészetében figyelte meg, s ő a Hazaszálló című, 1935-ben írott versében egyes elemzők szerint meg is valósította. Én magam a fúga szerkesztési elveinek versbe való átültethetőségével vitatkoznék, de ez most meghaladná e tanulmány szerény kereteit. Csak annyi említenék meg, hogy a fúgának alapvető eleme a többszólamúság; egyidőben két vagy több motívum hangzik el. Erre a vers nem alkalmas. A motívumok a versben eredeti formában vagy átalakítva visszatérhetnek, de ezt inkább csak imitációs technikának nevezném. Van még egy fontos utaló funkciója a címnek. Nem csupán szonátáról, hanem antik szonátáról van szó. Az antikot szintén könnyen el lehet annyival intézni, hogy bizonyára utalás az antinkvitásban használatos klasszikus-időmértékes ritmusokra, strófákra, amelyek a versek formáját adják. Ennél szerintem többről lehet szó. Az antik kor olyan világ, amelyik még nem választotta le magát történetileg különbözőként az őt megelőző időszakoktól. A mitikus és a valós, a kvázi ismert és dokumentált múlt összeforrt. Egységes volt a világkép, de legalábbis létezett az egységesség illúziója. Hérodotosz például tudta, hogy az egyiptomi isteneknek milyen görög megfelelői vannak. Az antikvitás tehát olyan világ, amelyben, legalábbis így visszatekintve az a szervesség valósul meg. Ezt hozzánk időben a legközelebb a teozófia és az antropozófia vallotta magáénak. És mint ismeretes, Weöres már egészen fiatalon kapcsolatba került ezekkel a tanokkal. Eredetiben olvasta Rudof Steiner műveit, és maga is megfogalmazta, hogy élete során mindvégig vonzódott e keleti gyökerű és általában véve misztikus tanokhoz. Az Antik szonátá-ban is ez a mindent átható misztikus létezés meg világkép jelenik meg, ahol minden mindennel összefügg, a kozmikus méretek nem válnak el a konkrét létezőktől. A szonáta mint zenei műfaj az európai klasszicizmusban érte el tökéletes és legtisztább, legabsztraktabb formáját. A klasszicizmus egyébként rokonítható az antikkal, hiszen a klasszicizmus az antik eszmények újjáélesztésére épít. A szonáta szó a 16-17.. században általában hangszeres darabot jelölt. Domenici Scarlatti szonátái például önálló, karakteres egy tételes darabok; kompozíciós elvek alapján alig találni bennük csak a szonátára jellemző, közös, minden egyes darabban érvényesülő, vagyis állandó szerkesztési elveket. Ilyen általános szerkesztési elvek léteznek: imitációt, ellenpont, szimmetria – pl. át: ABBA. Nem sokkal később, Johann Sebastian Bachnál és kortársainál a szonáták már több tételes zeneművek, amelyek bizonyos állandó elemeket megtartva variálták a tempó, a dinamika és más, megszokott utalásokkal bíró hangulatú viszonyokat. Fontos a hangulati és tempóbeli váltás, beépülnek a táncformák zenéi, tehát hat rá a szvitforma, a tételek száma leggyakrabban a négy lesz. A tételen belül megtörténik egy belső tagolódás (Scarlatti, Beethoven), és kialakul a tételen belüli struktúra, a szonátaforma. A szonáta „fejlődése” történetileg Lisztnél ér véget: lásd az ironikus, egytételes (!) H-moll szonátát. A szonáta reprezentatív (vagy prototipikus) formája lehet például J. S. Bach I. Szonátája: Adagio, Fuga, Siciliano, Presto, vagy Beethoven 8. szimfóniája: Allegro vivace e con brio, Allegretto scherzando, Tempo di Menuetto, Allegro vivace. Nagyon szépen összevethető az antik strófák forma-, hangulat és tematikus világa az adott zenei szonáták tételeivel, és mindkettő Weöres egyedi megvalósításával. Van három ereszkedő és egy emelkedő/vegyes strófákból, illetve sorokból (kólonokból) álló vers. Ez megfeleltethető három gyors és egy lassú tételnek. Az ereszkedő lejtésű versek között is megvannak a fokozatok és a kontrasztok. A tisztább, egyszerűbb, szapphói után következik a bonyolultabb, rafináltabb aszklepiadészi. A harmadik, az alkaioszi emelkedő lejtésével megfelel a lassú tételnek. Végül következik a mindenen átdübörgő hexameter, ami az ókori elbeszélő költemény lüktetése. Ez lehetne a Presto vagy az Allegro vicace. A versciklus és darabjai párhuzamokkal meg ellentétekkel kapcsolódnak az ókori strófákhoz és a szonáta egyes megvalósulási formáihoz. Az első rész, A mi kis földgolyónk szapphói strófa, tehát tematikusan a szerelem tartozna hozzá, ezzel szemben Weöresnél a kozmikus tér, a fölgolyó áll a középpontban. Az ellentmondás csak látszólagos, szerelemmel szeretni „a mi kis földgolyónkat” termékeny szintézis. Ha figyelembe vesszük Weöres filozófiai, antropozófiai műveltségét, érdeklődését, akkor nem is olyan meglepő, hogy a kozmikus tér egy kis szelete érdemli ki a szerelem összefogó erejével társított megidézését. Ebben az első részben csak többes szám első személyben szólal meg a költő: ez is erősíti a kozmikus szeretet (vagy szerelem) jelenlétét vagy megidézését. Itt nincs külön megjelölt, és ezzel elkülönített „te”, vagy „ő”. Az együvé tartozás eszméje itt egy grammatikai kategória segítségével, a többes szám első személyű ragokkal ellátott igékkel „mondatik ki”. A második versben megjelenik a megszólított egyes szám második személy, és egy, később szintén megszólított, harmadik személy is. A lírikushoz önreflexív, a lírai én egy másik költőt szólít meg, aki lehet ugyan ténylegesen a megszólalótól különböző személy is (és nem csak alteregója), mégis az ilyen önmegszólító versnek, alapvetően önreflexiónak tekintik. Ám mindkét esetben a költészet kerül a középpontba. A Föld kozmikus dimenziójából szűkebb térbe, a dombokra, völgyekbe kerül át a megfigyelő/megszólaló, de ez is egy egész világ: ami a „lábadnál terül el”. Talán nem véletlen, hogy az ókori strófák közül épp az aszklepiadészit választotta a lírikus megidézéséhez. Az aszklepiadészi titokzatosabb, mint a szapphói, nem olyan áttetsző a formája, az ütemei és a metszete miatt nehezebb a formájának megfelelően elolvasni, mint az utóbbit. Ráadásul az aszklepiadészi strófának a legkevésbé állandó a szerkezete. Az összetevőül szolgáló aszklepiadáészi és glükóni kólonok többféleképpen társíthatók, a strófa négy sora különböző módokon állítható össze ezekből. Az aszklepiadészi strófa lehet a titokzatos költő, az X egyedi, aktuális megnyilvánulása, megvalósulása a szűkebb-tágabb kereteken belül. Az első tételhez képest a kontraszt itt leginkább a fokozás. Ez a vers is X, tehát a probléma felvetése, ilyen konkrétan egyik tétel sem jelenít meg konfliktust. Nem véletlenül itt jelenik meg a líra, az önreflexió, és azoknak a problematizálása. A második tétel gyakran felhívja a figyelmet önmagára valamivel a zenei szonátákban is. Bach első szonátájában a 2. tétel a fúga, a zenei komponálásmód csúcsa, netovábbja. Még a 19. századi koncertlátogatók is füleltek a zenekarok koncertjén: van-e ebben a tételben fúga vagy sem. A fúga mutatja, mutogatja a formáját, tehát önreflexív is. De ugyancsak önreflexív gesztus az irónia is. Az ironikus tétel leggyakrabban a második. Erre a cím is utalni szokott: például Beethoven idézett művében a „Scherzando”, vagyis tréfálkozva. Az alkaiosziban megfordul a lejtés: a két ereszkedő vers után ez emelkedő. Igaz, a lejtés megfordítása nem erős, mert Weöres él a megváltoztatható ütemek alternatíváival: valamennyi jambikus sor a semleges lejtésű spondeussal kezdődik. De ez csak egy kis lágyítás, valójában az előbbiekhez képest ellenkező lejtésű és önmagában, a strófában lejtést váltó versről van szó. A harmadik vers címe: Álmokról. Mi más tudná autentikusabban hordozni az álomról szóló gondolatokat az antik strófák közül, mint a nyugtalanul lejtést váltó alkaioszi? Az alkaioszi kialakulása idején a személyes líra megvalósulásának egyik fontos formai közege volt (lásd: Alkaiosz verseit, a hajó-allegóriáját),. Az alkaioszi strófa később, Horatiusnál az óda egyik műneme lett. Az álomban egy belső, nyugtalan utazás és hazatalálás folyamata zajlik. Érdekes társítás az álomnak az ódai fogalomkörrel, hiszen így az isteni világ belülre kerül, az álmodóba. Az előző „tételhez” hasonlóan mindhárom grammatikai személy megjelenik, vagy inkább „csak” megmarad. A grammatikai közösség az álomban és az előző álomszerűben valósul meg. Ezt talán azt sugallja, hogy a mindent átfogó szeretet a 20. században élt Weöres számára már csak az álomban lehetséges. Megjegyezném még azt, hogy a szonáta harmadik tétele leggyakrabban, és a prototipikus szonátában a tánctétel. Ez a tétel őrzi legközvetlenebbül a szvittel való történeti rokonságot. (A szvit jellegzetesen táncszvit, tánctételek egymásutánisága.) Különös, termékeny társítás, hogy az álom, a tudattalan, a szabálytalan, a lejtésváltó, a ritmusváltó (!) épp a tánc. Ez nyilván ellentét, kontraszt. A negyedik versben már csak a harmadik személyű igealakok maradtak (egyes – és többes számban). Meglépett a lírai én, mint több másik Weöres versből. Kenyeres Zoltán figyelt fel erre a jelenségre, a grammatikai személyek jelenlétére és eltűnésére, konkrétan Weöres első nagy sikerű, fiatalkori versében, az Öregek-ben. (Kenyeres, 1983, 27.) A tematika a Falusi szürkület-tel jut el legközelebb a tárgyi valósághoz. A kozmikus dimenzió itt is megmarad, de ebben a „tételben” jelennek meg legnagyobb számban és relatíve a legkonkrétabban a tárgyak, növények, állatok. A vers formája a hexameter, ami az ókori epika formai hordozója. Az epika mozog a leginkább „realista” közegben, ahol az isteni, misztikus dimenziók mellett a prózai történések is helyet kapnak. A hexameter az antik irodalom „prózája”, noha, zárójelben megjegyezném, hogy azért voltak tényleges prózai műfajok is, igaz nem nagy számban, és jelentőségük sem volt a maihoz mérhető. Ebben, a negyedik versben visszatér az ereszkedő lejtés, ez a befejező, gyors tétel, akárcsak egy Allegro vivace vagy Presto. A fentiekből talán kiderül, hogy mi mindent tudott közölni, közvetíteni Weöres a formai elemekkel, gyakran már azok egyszerű kiválasztásával, elrendezésével. A klasszikus időmértékes formák ciklusba rendezése, a zenei formával való megjelölése, bizonyos értelemben keresztezése erős esztétikai hatással bírnak: tartalmi és formai vonatkozásban egyaránt. Fel sem merül bennem olyan kétely, hogy indokoltan fordult-e Weöres a klasszikus-időmértékes formákhoz. A kompozíció minden ilyen kételyt megmagyaráz. Weöres csak két, nem túl feltűnő licenciát alkalmaz. Az egyiket ki is javította a szövegszerkesztő programom, ezt kézzel vissza kellett állítanom: az első vers hatodik sorában Weöres „Szines”-t írt „Színes” helyett a tökéletes ritmus érdekében. A másik a negyedik vers hetedik sorában található – az felfogható dunántúli ejtésnek is: „fonásu”. Szerencsére ez a grammatikai forma nem fordul elő többször a ciklusban, tehát a költőnek nem kellett egy versen belül átlépnie a Dunát. Nagyon szépen hangzó, tökéletes formák elevenednek meg szemünk láttára, fülünk hallatára Weöres tolla nyomán. Érdemes végigolvasni hangosan. Ha egy szót sem értenék belőle, már maga a felolvasás is esztétikai élvezet lenne. A fentiekben mindent átható erőről, szeretetről írtam az Antik szonáta kapcsán, amit elsősorban a strófára (szapphói) és a grammatikai formára (T/1) alapoztam. Igen, ez a pozitív érzés, ami megmarad végkicsengésként a versek és a ciklus elolvasása után. Pedig nem minden rózsaszín. Rögtön egy nyomasztó képpel indul a ciklus: „Ólmos árnyakkal”. Itt „élünk”, „rohanuk” a földön, ebben az „Ólmos árnyakkal beszegett sugárzás”-ban, de a fény éltető fény, ami minden valószínűséggel a több kultúrában is istenként tisztelt napból jön. A nap mindent megvilágít: jót, rosszat, „Színes és sötét kö”-vet egyaránt. Ebben a kontrasztban nem valami ragacsos áradozás az élet szeretete, hanem a mozgás, a felismerés, az elfogadás. Hiába hal meg például majd’ mindenki Weöres Octopus című színművében, nem tudom negatív kicsengésűként felfogni azt a darabot. A tragikomédia csak nagyon magas gondolati és esztétikai színvonalon az igazi – az irónia szintén. A Lírikushoz címzett, második versben nem a költészet értelme kérdőjeleződik meg, csak a lírai én hívja emberközelbe a végítélet harsonáihoz hasonló szózatot intéző váteszt. Itt lent lehet, hogy por lepi a szózat intézéséhez szokott vátesz torkát, de ott van az asszonya is, aki virágokat szed, és ott van a lírai én, aki szintén társ lehet, ha már hívja őt. Persze nem világos, hogy valódi párbeszédimitációról van szó, vagy a költő egyik énje inti meg kevesen a másikat. Az Álomról felfogható úgy is, mint valami hegyibeszéd. A költő magányában is hazajuthat, hiszen az álmában olyan belső utazásra indulhat, ahol mindenképp találkozik rokonokkal, ismerősökkel. A lírai énnek megvan azon bizodalma a világban, az álmodó a világot átfogó szeretet-erőben, hogy a vakon futó spirális nyomán is hazajut(hat). Bár a falusi képek a jeges Grönlanddal, és a (számunkra) hideg fényű csillagokkal kerülnek egy vízióba, a „kalitka-fonásu vidékek láncolatába”-n eltűnik a „villany-nélküli”, az újkori civilizáció előtti vályogházak sokasága, más szóval a tradicionális világ, ennek elvesztése nem tragikus, nem végzetes. Olyan ez a kozmikus tér, amelyben az öregek, és az olvasással, ugyan nem grammatikailag, de pragmatikailag bevont olvasó is, megkapja a vigasztalását. Ha nem is fáj (sose) a kométák, állócsillagok és bolygók feje, mindig vannak olyan kutyák, akik ezeket a nem fájó fejeket borogatják. Weöres megidézi az antik, a tradicionális világot a klasszicizmus pillérén keresztül. Ennek a tradicionális világnak az utolsó maradványa, a falusi kultúra is eltűnik. Eltemeti ugyan a vályogházakat lakóival együtt, de ezt olyan mértékletesen, mégis megindítóan, de mindenekelőtt olyan magas esztétikai színvonalon teszi, hogy elhisszük neki, amit ki sem mond, hogy ez így van jól. Ott sejlik, hogy létezik egy mindent átható szeretet-erő, ami nem véletlenül enged pusztulni egy kultúrát. Valami megőrződik belőle, valami újjá is születik általa – mint a többi, a zenei, az egyetemes létélményt megragadó szonátákban.
Az idézett és a témához ajánlott bibliográfia:
Tamás Attila, Weöres Sándor, Bp., 1978. Bata Imre, Weöres Sándor közelében, Bp, 1979. Kenyeres Zoltán, Tündérsíp, Weöres Sándorról, Bp, 1983. Szilágyi Ákos, Nem vagyok kritikus!, Bp., 1984. Kenyeres Zoltán, Weöres Sándor irodalomszemlélete, Bp., é. n.
Weöres Sándor, Egybegyűjtött írások, III., Bp., 2003. Weöres Sándor, Octopus, Bp., 2000.
Weöres Sándor:
A MI KIS FÖLDGOLYÓNK
Ólmos árnyakkal beszegett sugárzás, melyben élünk és rohanunk vagy alszunk s melyben egy tűzgömb veti messzi fényét lenti tükörbe.
Ez lakásunk; a magasat s a mélyet lámpa formálja s vele szembe~lévő föld a talpunkon. Szines és sötét kő néz a szemünkbe.
A LIRIKUSHOZ
Látlak: hegy tetején állsz, az egész világ lábadnál terül el, mind a gyepes mezők, forgó nagy folyamok, mind, s fentről harsog erős igéd.
És szemközt teveled, látom az asszonyod: járkál domb peremén, lomb fedi lépteit, szed sok völgyi virágot, sétál, énekel egymaga
Vár rád. Jöjj le közénk! Jer, noha jól tudod, hogy fentről a szavad távoli harsona, mit meghall a teremtés! Míg lent? por lepi torkodat.
ÁLMOKRÓL
Alszol, csukott szem zárja magányodat kintről. De álmod forgatagán belül színek fakadnak mint virágok és alakok kavarogva úsznak,
nem hagyva nyugtod: sok rokon, ismerős és ismeretlen bolygat a változó síkságon, erdőn, hegyvidéken, hab-tarajon, kocsi-járta utcán,
míg végre űrbe száll az egész világ, nincs színe többé, hangja meg arca sincs, némán s vakon futó spirális hol hazajutsz a felébredéskor.
FALUSI SZÜRKÜLET
Három nagy kuvasz őrzi erős fogsorral az estét paprika-tűzkoszorúk padlása felett a magasban, míg az iszapból három csík kitekintve bagózza fűz-gallyak rügyeit s a beszappanozottan is édes mennyei csillagokat, sátrak s atlanti vitorlák távlatait. Grönlandból vágtat a szél meg a felhő mind e kalikta-fonásu vidékek láncolatába, hol nehezült öregek nézik: hova tűnt le a tegnap villany-nélküli vályog-házainak sokasága, pap-szentelte szerelme, az áldott sorsok unalma abban a kendőben, mit a fenti kutyák s az alanti fürge halak teregetnek. S bár sose fáj a kométák s állócsillagok és bolygók feje: ők borogatják.
Megjelent először: Egybegyűjtött írások (bővített kiadás), Bp, 1975. Forrás: Egybegyűjtött írások, III., Bp., 2003, 263-264.
Weöres Sándor: ANTIK SZONÁTA (1971-1973)
1. A MI KIS FÖLDGOLYÓNK szapphói strófa (szerelem) – itt a kozmikus tér ereszkedő T/1.
2. A LIRIKUSHOZ aszklepiadészi (gondolati líra - többféle strófavariáció) – itt önreflexió ereszkedő E/1, E/2, E/3.
3. ÁLMOKRÓL alkaioszi (óda) – elégikus gondolatiság lejtésváltó, itt tompított a lejtésváltás E/1, E/2, T/3.
4. FALUSI SZÜRKÜLET hexameter (isteni, hősi, eposzi világ) – itt a földi biz. értelemben valódi világ ereszkedő E/3, T/3.
Johann Sebastian Bach: 1. Szonáta (hegedűre): I. Adagio szerelem, dalforma, lassú, lírai
II. Fuga fúga (ellenpont), önreflexív, gyors
III. Siciliano Táncforma, lassú
IV. Presto Tiszta, egyszerű, gyors
Megjelent: 2014-08-06 08:37:59
|
