Egyéb publicisztikák, tanulmányok és esszék

Az ember mértéke

Emlékképeim Bálványos Hubáról

Én utolsó éves szakközépiskolás voltam 1969-ben Csepelen, ahol elektroműszerészetet tanultam. Gyakorlatra a Vasműbe jártunk, na, nem ám elektroműszerészkedni, inkább csak a központi karbantartó műhely villanyszerelői mellé, segédkezni. A gyakorlatvezetőmmel épp az Öntöde egyik olvasztó kemencéjének nagyjavításán dolgoztunk. Az üzem többi kemencéje persze zavartalanul és teljes intenzitással termelt. Fojtogató füst, szálló korom, nehéz por mindenütt... szóval nekünk is jutott bőven az élvezetekből.

Hieronymus Bosch jegyében

Az induló Vitéz György lírájáról

Vitéz György egyik korai verse a Hieronymus Bosch címet viseli. Amennyiben a németalföldi festő világát: „nevét” az induló költő líraszöveg-állományát átfogóan jellemző emblémának fogjuk fel metaforikusan vagy akár allegorikusan, úgy ez az értelmezői gesztusunk könnyen átfedésbe kerülhet a recepció egyik alapvető megállapításával, miszerint ha itt dalokról van szó, akkor ezek a dalok bizony groteszkek.^[1] Persze, amennyire furcsán hangzik elsőre, hogy egy dal groteszk legyen, legalább annyira érdemes azon is elgondolkozni, hogy vajon a dalszerűség modellje alkalmas-e a líra-szöveg esszenciális megragadására – úgy a most vizsgált szerzőnél, mint általában?

Géher István „Új Folyam” című, 1998-as verseskötetének nyitóverse^[1] – a költőre, s főként kései életművére természetesen oly jellemző módon – klasszikus shakespeare-i szonettformában íródott. A szöveg három egységből áll össze, egy nyolc, egy négy, majd egy kétsoros tömbből, az úgynevezett kódából. Ezen egységek pedig nem csupán strófikai és metrikai alkotóelemei a versnek, de egyúttal remekül szerkesztett gondolati egységeket is alkotnak.

Géher itt is a rá jellemző, megszokott kontemplatív-meditatív, alanyi költői hangvételben szólal meg, mindezt poétikájára szintén jellemző önmegszólítással kombinálva. Bár első ránézésre a szöveg nem egyéb, mint afféle alanyi költői meditáció, kissé talán túlzottan is filozofikus lírai merengés az emberi létezésről, mint olyanról, mely nem igényel ennél sokkalta mélyebb, rétegzettebb értelmezést, a felületes olvasó e téren könnyedén csalatkozhat. Mert bár a szöveg alapvetően egyszerű lírai építőkövekből áll össze, mondanivalója, ha és amennyiben van ilyen, illetve a benne elrejtett irodalmi utalásrendszer annál jóval rétegzettebb, összetettebb.

A vér, a szellem és az írás

Anyag és üzenet. Jézus vérében benne van az evangélium. Maga a makulátlan vér hordozza a jó hírt. Voltaképp az írást feszítették keresztre. A logosznak folyt ki a vére. Mert Ő a testté lett ige. Azután erre a vérre épült az egyház. Jeruzsálem, Efézus, Korinthus és Filippi. Az ószövetségi szövetbe belevarrta az új szőnyegmintát. A kegyelem azután megtisztította a megtért eklézsiát. Szimbólum gesztusba nőve. Az egyház tulajdonképpen a bárka, amibe bemehetnek, aki meg akarnak menekülni. Aki meg nem, az Jónás cethalának a gyomrába kerül. Magyarán Abbadón ölébe. Minden ember átélte már egyszer a többi embert! Ha süllyed a hajója, sebaj, csak egy másik világba süllyedjen át! Gondolja a cinikus és sztoikus gnosztikus. Tehát, kár aggódni! Nem igaz. nem mindegy, hová pottyan a ponty. Örök a tévedhetetlenség, mint az értelem és az idő. A közvetlen érzékelés gerjeszti és tölti fel az „ivadékokat”. Lázasan érzékeli a „nemlét”. Hogy folyamatosan fenyegeti a Menny! A testbe költözés pillanata maga az ihlet. A lélek szinesztéziája. Egy illat felfeslik. Az élet szövete alól előbukkannak „rejtett édességek”. Jézust újra felfedezi az idő.

Fordítás és / vagy költészet?

Esszékísérlet a versfordítás gyakorlatáról, esztétikai értékéről és jelentőségéről, egy józan, középutas álláspont kialakítása céljából

Mivel a versfordítás gyakorlata nem homogén, ami azt illeti, nyelv-, kor-, kultúrkör-, és persze mindenekelőtt fordítóspecifikus, a nézetek lényegét és lehetőségeinek határait illetően igencsak megoszlanak. Itt és most megpróbáljuk röviden összevetni a ,,konzervatív” és ,,liberális” versfordítási gyakorlatot, már amennyiben lehetséges ilyen szélsőséges tipológiát alkalmazni a határokat illetően, hiszen, mint azt már korábban hangsúlyoztuk, ezek a határok gyakran egybemosódnak.

Szabadkőművesség – mi végre?

Szubjektív értelmezési kísérlet Gotthold Ephraim Lessing Szabadkőműves párbeszédek című dialógusához

Esszémben röviden és lényegre törően a „szabadkőműves irodalom”, már amennyiben létezik ez a kategória, egyik korai darabjáról, Gotthold Ephraim Lessing Szabadkőműves párbeszédek című drámájáról szeretnék szólni. A mű megítélésem szerint magában foglalja a kérdést, mely Heidegger nyomán valahogy így hangozhat: Szabadkőművesség – mi végre?, a szabadkőműves munka, éthosz, gondolkodás értelmére, létjogosultságára illetően, s ha tüzetesen olvassuk, akkor minden bizonnyal a kérdésre adható választ is… Azért is választottam többek között a XVIII. századi német író és esztéta e rövid, töredékesen fennmaradt művét, mert bár jól tudható róla, hogy a XVIII. században keletkezett és szereplői a korabeli Német Birodalomban élnek, az öt párbeszéd a lelkes, már-már naiv módon idealista szabadkőműves-jelölt, majd avatása után később csalódó ifjú Ernst és a már meglett szabadkőműves, a mélységesen szkeptikus, ám azért korántsem egészen hitehagyott Falk dialógusai lényegében bárhol és bármikor, akár ma, posztmodern korunkban is elhangozhatnának, eltekintve persze egy-két egészen konkrét történelmi referenciától.