Egyéb publicisztikák, tanulmányok és esszék

Cyberpunk az irodalomban: reflexió, narráció, hibriditás és esztétikum

(Regényelméleti és kanonizációs kérdések Philip K. Dick, valamint Hannu Rajaniemi és Bartók Imre trilógiái kapcsán)

Bevezető

A regény mibenlétéréről számos különböző koncepció született Lukács Györgytől Mihail Bahtyinon át Milan Kunderáig. Ezek a referenciális viszonyokra, a kifejezett világnézetre/látásmódra/filozófiára, és ezzel összefüggésben a szerkezeti, narrációs jellegzetességekre helyezték a hangsúlyt. Valójában az esztétikum kérdése mindegyikben vagy háttérbe szorult, vagy feloldódott a filozófiában, esetleg a narratológiában. A nyelvi megformáltság színvonalán túlmenően így nehéz olyan kritériumot találni, ami alapján tisztán esztétikailag eldönthető, hogy egy regény művészi színvonalat képvisel-e. Különösen zavarbaejtő a hagyományosan csupán szórakoztató célúnak tekintett zsánerek esete, ha azok látványosan túlterjeszkednek a „hatáskörükön”. Ez a megszokotthoz képest érzékelt többlet lehet filozófiai vagy költői mélység, reflexív írásmód (intertextusok, metalepszisek, mise en abyme), formai eredetiségigény, szövevényes – tehát erőfeszítést igénylő, nem olvasóbarát – narrációs technika és nézőpontkezelés, az olvasó bevonása az értelemadásba, eldönthetetlenség, rejtvény.

        Az 1961-ben született Kemény István a kortárs magyar költészet ikonikus alakja, aki többek között kettő, lassan három felnőtt / felnövő költőnemzedék lírájára gyakorol igen erős, visszafordíthatatlan hatást. Pályáját az 1980-as években, a magyar irodalomtörténetben lezajló posztmodern fordulat(ok) idején kezdte, azonban attól egy igen sok mindenben eltérő, radikálisan sajátos, eredeti, nehezen besorolható poézist valósított meg, mellyel voltaképpen az 1990-es évek környékén újra is értelmezte és –írta és kortárs magyar költészet köznyelvét, beszédmódját, jellemző nyelvi magatartásformáit…

„Meg akarok maradni önmagamnak”

Az ember méltósága

Ha a tudományt tekintjük a legfontosabbnak, akkor menthetetlenül elveszítünk valamit, amire az életnek leginkább szüksége van: az elevenség teremtő erejét és vele együtt a végső, legtávolabbi perspektívákat.

Nietzsche igazságos akar lenni az élethez, ezért a jövőt kérdezgeti. Egyedül a jövőre irányuló gondolkodás tartja nyitva ezeket a perspektívákat, a célok pedig mintegy felmagasítják az életet. És Nietzsche nagyon magasra teszi a mércét, kivált, mikor az újjászületés vágyáról beszél a Schopenhauer mint nevelő című (Schopenhauer als Erziher, 1874.) munkájában. „Minden igazi kultúra e tényben gyökerezik: a szentként és géniuszként való újjászületés emberi vágyára gondolok.”¹ Nietzsche az emberiséget egyetlen nagy lehetőségnek látja, mintegy nyersanyagnak az igazi ember létrehozásához. Mert az „emberiség állandóan azon munkálkodik, hogy néhány nagy embert termeljen ki önmagából –, és pontosan ez a feladata, nem más.”² Egy sokat vitatott, merész kijelentés ez. Mindenesetre egy olyan ember kijelentése, aki magát is e kevesek közé sorolja, vagy legalábbis erre vágyik.

Bíró József Backstage, magyarul: Háttérben, Színfalak mögött című kötete tekinthető a költő korábbi, Kisfontos című versgyűjteménye szerves, egyenes folytatásának is, ugyanakkor egyértelműen tágítja a költői nézőpontot. Míg a Kisfontos elsősorban kőkemény közéleti versfüzér volt, mely a magyar társadalmi- és politikai visszásságokra helyezi a hangsúlyt, addig a szerző új verseskötete ennél sokkal egyetemesebb, nehezebben megragadható tematikával foglalkozik – nevezetesen, a globalista társadalmi-gazdasági berendezkedés, a világgazdaság, tehát az egész emberiség által megtermelt javak elosztásának igazságtalanságait, valamint ezen anomáliák lehetséges következményeit vizsgálja a líra eszközeivel, azt kell mondanom, hatalmas átütőerővel és palástolatlan haraggal.

A szövegesítés műveleteinek virtuóz tudója volt. Kulcsár Szabó Ernő szavaival, EP tudta, hogy a dolog maga elkülöníthetetlen a nyelvi „formájától”. Ugyanabban az aktusban történik meg, egyazon tett során válik jelenlétté, együtt, a kilehelt mondat és benne „utazó” gén. Se a tárgy, se a fogalmazás nem rendelkezik önálló érvényességgel, hitellel, olvasói kattintás/ kacsintás nélkül.

= A középkort két irodalmi alak búcsúztatta: Don Quijote és Lear király. 1605 -ben megszületett Don Quijote első változata, 1603 – 1606 között a King Lear.

Leart kisemmizték lányai, (kivétel: Cordelia), vejei; elvesztette országát, gyermekei és vői már az új gondolkodás ideáltípusai voltak. Csak udvari tréfacsinálója maradt vele.

La Mancha lovagjával mindenki a bolondját járatta. A tobosói parasztlány és Sancho Panza a kivétel. Cordeliát, az udvari bolondot, a parasztlányt, Sanchot a hűség kötötte össze. A becsület. Hűek maradtak ahhoz, amit becsben tartottak, ami életük vezérfonala volt, amihez elköteleződtek.

Hűség azokhoz az eszményekhez, amelyek a középkort naggyá tették.

Már régen az! – írta Péterfy-Novák Éva, a közös szelfink alá kommentelő barátnőm megjegyzésére, hogy Editkém, lassan már te is író leszel. – Első szint.

Hogy ezt el ne felejtsem, magamra is tetováltatom. Így, ha az örökkévalóságnak nem is, de rajtam biztosan fennmarad egy darabig, hogy tudjam, én már régen író vagyok. Mint valami csodaszer, talán megjavítja a szövegeimet.

Mert mindenki író, és mindenki tud alkotni is. Csak ezt útközben kiöli belőlünk a tudatosság, tanulás, az iskolák, vagy mi magunk pusztítjuk ki magunkból a belülről jövő ösztönös művészetet. Mindenki művész és képes is befogadni, meg elfogadni, helyén kezelni, és értelmezni, megfigyelni. A hazugságot levesszük, szebben szólva a kognitív disszonanciát érzékeljük, mindenben, így a művészetben és a hétköznapi életben is.

Anyaszült...e/s/ztelenül halunk meg.

Nincsen benne ráció, bár szertartások kísérik, miként gondolkodásunkat a világról: reggeli kávé, cigaretta, séta vagy elmenős feladatok, vagy vissza a sodrunkba, amiből az imént hoztak ki; pedig vittek és el, mert a sodrunkban vagyunk leginkább itt és meg.

Valójában az ENDről és a legföljebbről akartam gondolkodni, de aztán beleszólt a nagyorrú, ősz loboncú, aki emlékbe szökkent hirtelen, vagy csak inkább átcsúszott vagy átlényeg/telen/ült. Mert a lényeget itt hagyta. Sapere aude. Horatius és Kant és Esterházy – és lényegtelen, melyiküké a copy right. All right?! Mert nyelvi játék minden. Átlelkesített szó /co: J.Ch./ másfele lélegzés, belülről kifelé lelkezés nyelvi segítséggel; amögött pedig már ott az egész ember a maga hitelével és szabadságával, az életrákkal vívott konszonanciájával.

A szubsztancia felhőzete

Impulzusok

Szisztémák/ kariatidák. Nagy művel van dolgunk, amikor az égre nézünk. Kapkodunk a szavak után, összefogunk a nyelvvel. Szél kap bele a tűnődő anyagba, egy árny kikezdi a képet. Belelóg az alvásba egy virágszirom. Valami zavarja a szemlélődést, a billentyűzeten hagyott valaki egy ketyegő vekkert. Konzekvenciák torlódnak fel. Allúziók. Színtiszta pupillák egy álom albumából. A soha be nem teljesült és az elért célok egybeolvadnak. Egy albatrosz ereszkedik a márványra. A pirkadat sóssága beivódik az elbeszélés pórusaiba. Itt a prognózis mindenkori iróniája. Periódusok után egy záróakkord. Kétségek merülnek fel, úsznak a reggel felszínén, mint beszédfoszlányok. Egy fölfogás „aláhulló” vázai. S elég egy pillanat, máris jelentenek valamit.

2016. június 13-án tartották Horváth Réka Égi múzsa: Isten-élmény és Isten-hiány az irodalomban című kötetének bemutatóját a budapesti Kossuth Klubban. Horváth Réka a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi Doktori Iskolájának végzős hallgatója. Jelen kötet alakjában jelent meg a Mária Rádió hullámhosszán két hetente szombaton, 16 óra 30 perckor hallható azonos című műsorának szerkesztett változata.

Köztudomású, hogy Paul Celan (1920-1970), a XX. század talán legjelentősebb német nyelvű költőjének Istenhez, csak úgy, mint saját zsidó identitásához és a nyelvhez való viszonya kettős, ellentmondásokkal teli. Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy költő életművének néhány reprezentatívnak tekintett, az istenkeresés szempontjából is olvasható versét elemezzem, megkísérelve kiszűrni belőlük a (főként kései) celani líra lehetséges istenképét, már amennyiben egyáltalán feltételezhetünk valamiféle konzisztens istenképet a költő igencsak disszonáns kései líráján belül.

A vizsgálandó, mindössze öt verset a költő Sprachgitter – Nyelvrács, Die Niemandsrose – A senki rózsája, Atemwende – Lélegzetváltások, illetve Zeitgehöft – Időudvar című kései köteteiből válogattam, melyekről úgy gondolom, teológiai szempontból, az istenkeresés felől olvasva őket valamennyire egységes istenképet mutathatnak. Választásom azért esett a szerző kései, 1955 utáni költészetének darabjaira, mivel úgy vélem, többek között a fentebb említett kötetek egyes versei annyira kiérleltek, illetve közvetítik annyira a holokauszt szerzőjük által személyesen elszenvedett és túlélt traumáját, hogy az istenkeresés szempontjából, Isten és ember e trauma után bizonyára megváltozott viszonyát figyelembe véve is jól olvashatók. Reprezentatív daraboknak ítélem többek között a Tenebrae, a Psalm, a Bei Wein und Verlorenheit, az Einmal, valamint az Ich trink Wein című kései verseket – Paul Celan összes teológiai nézőpontból olvasható versének elemzésére a jelen keretek között úgysincs lehetőségünk – mivel többek között ezek azok, melyek a legexplicitebb utalásokat tartalmaznak Istenre, a megváltásra, illetve Isten és ember viszonyára nézve.