Ó, drágám, én úgy vagyok
olyan nagyon szeretlek
csakis terád gondolok
amíg mással kefélek
Ó, drágám, én hol vagyok
olyan nagyon hiányzol
mint időnkből az a tér
mit elfoglalni latszol
Ó, drágám, én úgy vagyok
olyan nagyon szeretlek
csakis terád gondolok
amíg veled kefélek
Ó, drágám, én hol vagyok
olyan nagyon hiányzom
mint időnkből az a tér
mit elfoglalni látszom
S ha majd aratni jő a végidő
talán a sok piros mosolyt fakaszt,
de haszna nincs, a kéve úgyse nő,
levágva egybe: búza és pipacs.
míg málécsutka
bábként nádsíp zenére
versem felragyog
ne vonj kétségbe
bár sokat gondolkodom
létező vagyok
jegyem oroszlán
mégsem vérengzik elmém
sorsom tépve szét
jó/rossz egyaránt
pajzsként fonja énreám
ölelő kezét
látomásom véd
aki ma ember holnap
fáradt űrszemét
mégis nevetek
álmomban ártatlanul
Isten terelget
feleleteket
lángra kapó könnyeim
fényénél keresek -
a torkomban sír egy gyerek
te nem hallod
de ő torkomban remeg
most ordítana ha lenne mersze
pedig most ölelne
anyát apát testvért
roppant szeretettel törné
össze a világot
s most mit tehet
ugyan mit?
a sarokba kuporodik
figyel néz némán
arcán könny csorog
a torkomba bújik. ott sír
mert neki hangja nincsen
a torkomban sír egy gyerek
te nem hallod,
de ő a torkomban remeg
talán ordítana de nincs hozzá mersze
és v é g e...
mondanám,
banális szavak,
mikor pókfonál
módján fennakadt
jeltelen jelent
idézni jó,
de másra nem;
végigfut
az értelem
résein hirtelen,
a lényeget
kapszulázza
védtelen
magammal
összezárva
elködlik belül;
nincs szó
nincs képlet,
sem ábra
ami feltárja,
magyarázza
miért, mi végre
tartana tovább
a p i l l a n a t,
élne a jelen,
s ami e féktelen
időmúlást
megzabolázza.
2015. március 8.
a mélyaltatásban
minden ugyanolyan —
neszek
ízek
lelki válság
— egyenletesen
lefóliázott érzetek.
elfojtott életjelek
a köbön.
a folpackon túli
elmosódott gépzajok
belepik a mesterséges
álmokat.
megszokott rendben
emelik a tüdőt
leszívják a gennyet
és a húgyot
cserélik a vért
és fekve tart
élet és halál közt.
talán jót tenne már
egy áramkimaradás.
Csupasz popsi,
totyogó kisgyereké, háttal
a madárnak. Köztük tócsa.
Esetlen kardobálások.
Vélhetően önfeledt,
csupa-mosoly arcocska
apa, anya felé. Mindenpillanatos
riadalom föld, tenger, ég:
mit láthatnak még
az időben.
-Folytassuk a vitát értelem,
bár tudhatod, ha jókedvem hiányolod,
bizalmam megcsúfoltad,
elárvulva maradt ott hajnali rétemen.
Szószegés a vád ellened, erre tanukat
idézhetek, egyre többen állítjuk: bölcs vagy,
de csaló.
A hallgatás is bűn, és te ravaszul elhallgattad
fényes reggelünkön, hogy mindentudó mosolyod,
szeszélyed szerint sötét felhők mögé rejtheted,
ifjúságunk virágzó kertjeiben szedett csokrai,
csak kölcsönbe kapott részvények, és értékvesztésük
után, szagos realitásként kezünkbe úgy nyomod.
Ígéretes dísztájaidban feloldódva, kerestük rejtező
sugaraidat, tudtuk valahol a derengés mögött vagy,
és kinek, ha nem nekünk? Nem figyelmeztetésekkel
támogattál, de bizonyíthatóan ígéretekkel: rossz előéletű
idő-barátoddal jövedelmező frigyet kötve, csapdául
kékítettetek kékebbre harsány eget,
mutatva, lesz dicsőséges életünk, a végén pokolba
vagy mennybe juthatunk, ki-ki érdeme szerint,
de mindig előrébb haladunk.
Szerencseszámaiddal fontoskodva,
miért nem dicsekedtél, hogy csak kinek sikerül
| |
Ezen a képen...
Ezen a képen időutas vagyok.
Másik idő, másik tér. Előttem
síkság, mögöttem hegyek, ülök
a tornácon, a hintaszék halkan
billeg, tekintetem suttog csak az
enyhe déli szélben, más nyelvet
beszélek, máshová tartozom, még
remélek, még leszek másutt is ezen
a képen, ha elképzelem: jenki vagyok,
középosztálybeli földműves, ki
megpihen az elvégzett munka után,
elégedetten szemléli a birtokot, épp
csak óvatosan tervezget a porvihar
előtti csendben.
|
|
|
tarka csikó
vörös havazásban
szőre fakó
a patája lángban
arcán a parázs
sárga kígyómarás
koronája telihold
Ott lakunk a pinceajtó tövében
és látjuk a nap sötét hátsó udvarát
mikor felbőgnek a szirénák
Szúnyogok szavával szól az este
boája testünkre tekeredne
s a copfos madonnák napfényben
ellebegnek előttünk
Tegnap kettőt lelőttünk
az ellenséges cserebogarak közül
de jött helyükbe száz szitakötő
Zajlik a béke világháborúja
s akaratlanul is hasra vágódunk
mikor fellövik a piros rakétát
a Balaton-parton
Vajon lesz-e vihar?
Paul Geraldy modorában ( II )
SMS jött, kórházban vagy,
szeretnél látni.
Hittem, kívüled ezerszer inkább
írhat nekem bárki,
Te nem vagy szabad…
Rózsaszínné válni sosem fog
hiába várod
hideg világot rejtő sötét burjánzás oson
obszidián körmök alól
forró bőr alá
sistereg,
Remegő kockalevél az ágon
zöldet vacog rothadó foga
fél is talán
itt a nyár.
Hörögve okád egy szökőkút,
csillámos vízpermet fullad a betonba
Hasad a levegő.
Fércelné össze pár szorgos kéz
túl nagy a lyuk,
Halomba gyűlő petpalack,
papírt kötegbe kötve hurcolsz éjszaka,
szelektív.
Századik piros autót számolsz.
Szürke az ég.
Lélekbarázdák közt alakoskodom.
Isten marka úgy gyűr össze, mint én
e vázlatpapírokat. Mindenhol jó,
de legjobb sehol. Elhiszem nektek,
hogy nem a rémület, hanem
az itt-lét akarása a fontos.
De vonz a mély, és húz a magas.
Messze vágynak az agyhullámok.
Egy sosem-volt világ köt.
Nosztalgikus elvágyódások.
És leküzd a jelen mégis.
Lecsupál mozdulatokra.
Összezárulnak terek, falak.
Préselődik a mellkas. Abroncsozat.
Pléhlemez a tudat, semmit nem tudhat.
Csak a történelem szivárványíve,
s ijedt semmittevése. Tétlen.
Feltétlen kapituláció a szerep.
Még egy utolsót, nagyot nyelek.
Szidolozom az emlékeket.
Rémletes rézkilincsek nincs-ajtón,
nincs-ablakon, Üstöke csak a volt.
Törvénytelen telik az idő.
Törvénytelen én magam is.
Aláomló homlokszemek.
Létről lemetszve: lobotómia!
2012. nov. 1.
Szemhéjad mögött egy fogvatartott
világ albumlapjait rejtegeted
a megélés válogatott képeivel,
fogódzkodót a tér-idő valósághitébe,
amolyan életszerű történések
kronológiáját egy valamikori regény
lapjaihoz ami még kigyűjthető,
leírható, megfilmesíthető,
lélekprojektoroddal kivetíthető,
kis Káni Filmfesztiválod győztese
lehet, ráfizetés nélküli, naponta
lejátszhatod kedvenc részeidet,
kimerevítheted, besétálsz magad is
a képbe, hogy a történések részese lehess
3 D- ben; van hozzáillő szemüveged...
Három nővér
I.
Szélcsend
Pethes Máriának
Lenn a víztükörben nyárfa pompázik,
kihúzza magát, hisz otthonra lelt.
De nicsak, felszínén a nagy folyónak
száraz kis levelét óvja a rend.
Kiírom magamból, belülre mélyen,
feltekert zsineg a szív, gombolyag,
jó lesz majd Ariadnénak, meglásd.
Lekötözni múló honvágyamat.
Kis Miklós
ballada a fogoly katonáról
Háborúkban edzett karral
vitézzé vált Kis Miklós,
török ellen halálával
és kardjával lett adós.
Mert egy csatán lova botlott,
tizenhárom gyűrte le!
Holtak alól szedték össze,
seregének hűlt helye.
Tömlöc mélyén láncra verten
– kosztja száraz volt, silány –,
ébren táltos hit tartotta,
meséket szőtt éjszakán.
Szatyorban kopott lemezek, eljárt felettük az idő, megválnának tőlem, cérna rágja zsebemet. Vedd ha kéred, magas lángon égnek, mint emlékeim: ide terítem mindet
karcaikkal együtt. Nézd őket, nézd, feledd egy percre az éjszakát, gyomrodban a tolakvó űrt. Húzd fel a cipőd, a fal kemence legyen, megfázol majd, pillantást sem vetsz kincseimre. Hoztam dalokat, kezemben szálkát, olvadt kekszet gyűrött szalvétában.
Sebzett lemezekkel házalok a nyílt téren, föld alá nézek, a dalok morzsáit meglelem.
Húzd fel a cipőd, a zoknit is gondosan, időd még nem jött el, húzd hát omlatag szekerét, aztán dőljünk hátra, majd előre, mielőtt ránk dőlne a fal. Takarjuk be egymást aranyló szavakkal és elévült újságok szélfútta lapjaival. Ahol elalszunk, épp jön fel a nap, valaki
leengedi a pincébe az utolsó fürdővizet....
