Górcső

útra keltem
igaz már rég
málhám hátamról
lecsúszva a forró
port szántja
ám őszre talán
és ha jól
kialudtam magam
könnyedén
tova hessenek
pillangóként

Felhőkre írta a verseket,
dehogy kellett neki papír, toll!
(A kéz csak elbotol holmi szöveten, pacákon!)
Záporral írt és napsugárral,
könnyek sójával
mosolyok borsával,
vérnek savával,
édes körtezamattal gyöngyözött betűket,
fügelével csorgatott pontot,
idézőjelet.
Nem kellett neki semmi penna.
Széllel szabta a sorokat
és ó,
ó,
könnyeket csalt a szembe,
ahogyan lecsorgott az üzenet;
a földre.

A felhőkre írta bizony a verseket,
és kacagott teli torokból
amikor a sápadt holddal együtt
kocsiztak körbe-körbe.
Aranyhaja kesze-kusza fürt-tánc,
keskeny dereka fiatal akáctörzs hajolása,
szépívű lábtipegése: sás suhogása.
Résnyire zárt szemei: titkok összekacsintó suttogása.
Micsoda szédület!
Micsoda irodalom!
Felhőkre írt verseivel – csodabirodalom.

Bocsássátok meg, hogy nő vagyok, ne szóljatok be, ne alázzatok, én is lélegzem, emésztek, ürítek, mint megannyi férfi a glóbuszon. Bocsássátok meg, hogy nő vagyok, ne tegyetek bálvánnyá, ne mészároljatok le, mert nő vagyok. Lélegzem. Gondolkodom, imádkozom.

a függöny takar

a függöny eltakar valamit

a függöny hártyafalat von

   magunk és a külvilág közé

a függöny óv

a függöny sejtet

a függöny kihúzható, letéphető

   kimosható, megvarrható

   összehajtható,

a függöny függ, szolgál

   kiszolgál, vagy kiszolgáltat

Ó, drágám, én úgy vagyok
olyan nagyon szeretlek
csakis terád gondolok
amíg mással kefélek

Ó, drágám, én hol vagyok
olyan nagyon hiányzol
mint időnkből az a tér
mit elfoglalni latszol

Ó, drágám, én úgy vagyok
olyan nagyon szeretlek
csakis terád gondolok
amíg veled kefélek

Ó, drágám, én hol vagyok
olyan nagyon hiányzom
mint időnkből az a tér
mit elfoglalni látszom

S ha majd aratni jő a végidő
talán a sok piros mosolyt fakaszt,
de haszna nincs, a kéve úgyse nő,
levágva egybe: búza és pipacs.

míg málécsutka
bábként nádsíp zenére
versem felragyog

ne vonj kétségbe
bár sokat gondolkodom
létező vagyok

jegyem oroszlán
mégsem vérengzik elmém
sorsom tépve szét

jó/rossz egyaránt
pajzsként fonja énreám
ölelő kezét

látomásom véd
aki ma ember holnap
fáradt űrszemét

mégis nevetek
álmomban ártatlanul
Isten terelget

feleleteket
lángra kapó könnyeim
fényénél keresek -

a torkomban sír egy gyerek
te nem hallod
de ő torkomban remeg
most ordítana ha lenne mersze

pedig most ölelne
anyát apát testvért
roppant szeretettel törné
össze a világot
s most mit tehet
ugyan mit?

a sarokba kuporodik
figyel néz némán
arcán könny csorog
a torkomba bújik. ott sír
mert neki hangja nincsen

a torkomban sír egy gyerek
te nem hallod,
de ő a torkomban remeg
talán ordítana de nincs hozzá mersze

és   v é g e...
mondanám,
banális szavak,
mikor pókfonál
módján fennakadt
jeltelen jelent
idézni jó,
de másra nem;

végigfut
az értelem
résein hirtelen,
a lényeget
kapszulázza
védtelen
magammal
összezárva
elködlik belül;

nincs szó
nincs képlet,
sem ábra
ami feltárja,
magyarázza
miért, mi végre
tartana tovább
a   p i l l a n a t,
élne a jelen,
s ami e féktelen
időmúlást
megzabolázza.

2015. március 8.

a mélyaltatásban
minden ugyanolyan —
neszek
ízek
lelki válság
— egyenletesen
lefóliázott érzetek.
elfojtott életjelek
a köbön.

a folpackon túli
elmosódott gépzajok
belepik a mesterséges
álmokat.
megszokott rendben
emelik a tüdőt
leszívják a gennyet
és a húgyot
cserélik a vért
és fekve tart
élet és halál közt.

talán jót tenne már
egy áramkimaradás.

Csupasz popsi,
totyogó kisgyereké, háttal
a madárnak. Köztük tócsa.
Esetlen kardobálások.
Vélhetően önfeledt,
csupa-mosoly arcocska
apa, anya felé. Mindenpillanatos
riadalom föld, tenger, ég:
mit láthatnak még
az időben.

-Folytassuk a vitát értelem,
bár tudhatod, ha jókedvem hiányolod,
bizalmam megcsúfoltad,
elárvulva maradt ott hajnali rétemen.
Szószegés a vád ellened, erre tanukat
idézhetek, egyre többen állítjuk: bölcs vagy,
de csaló.
A hallgatás is bűn, és te ravaszul elhallgattad
fényes reggelünkön, hogy mindentudó mosolyod,
szeszélyed szerint sötét felhők mögé rejtheted,
ifjúságunk virágzó kertjeiben szedett csokrai,
csak kölcsönbe kapott részvények, és értékvesztésük
után, szagos realitásként kezünkbe úgy nyomod.
Ígéretes dísztájaidban feloldódva, kerestük rejtező
sugaraidat, tudtuk valahol a derengés mögött vagy,
és kinek, ha nem nekünk? Nem figyelmeztetésekkel
támogattál, de bizonyíthatóan ígéretekkel: rossz előéletű
idő-barátoddal jövedelmező frigyet kötve, csapdául
kékítettetek kékebbre harsány eget,
mutatva, lesz dicsőséges életünk, a végén pokolba
vagy mennybe juthatunk, ki-ki érdeme szerint,
de mindig előrébb haladunk.
Szerencseszámaiddal fontoskodva,
miért nem dicsekedtél, hogy csak kinek sikerül

tarka csikó
vörös havazásban
szőre fakó
a patája lángban

arcán a parázs
sárga kígyómarás
koronája telihold

Ott lakunk a pinceajtó tövében
és látjuk a nap sötét hátsó udvarát
mikor felbőgnek a szirénák

Szúnyogok szavával szól az este
boája testünkre tekeredne
s a copfos madonnák napfényben
ellebegnek előttünk

Tegnap kettőt lelőttünk
az ellenséges cserebogarak közül
de jött helyükbe száz szitakötő

Zajlik a béke világháborúja
s akaratlanul is hasra vágódunk
mikor fellövik a piros rakétát
a Balaton-parton

Vajon lesz-e vihar?

Paul Geraldy modorában ( II )

SMS jött, kórházban vagy,
szeretnél látni.
Hittem, kívüled ezerszer inkább
írhat nekem bárki,
Te nem vagy szabad…

Rózsaszínné válni sosem fog
hiába várod
hideg világot rejtő sötét burjánzás oson
obszidián körmök alól
forró bőr alá
sistereg,
Remegő kockalevél az ágon
zöldet vacog rothadó foga
fél is talán
itt a nyár.
Hörögve okád egy szökőkút,
csillámos vízpermet fullad a betonba
Hasad a levegő.
Fércelné össze pár szorgos kéz
túl nagy a lyuk,
Halomba gyűlő petpalack,
papírt kötegbe kötve hurcolsz éjszaka,
szelektív.
Századik piros autót számolsz.
Szürke az ég.

Lélekbarázdák közt alakoskodom.
Isten marka úgy gyűr össze, mint én
e vázlatpapírokat. Mindenhol jó,
de legjobb sehol. Elhiszem nektek,
hogy nem a rémület, hanem
az itt-lét akarása a fontos.
De vonz a mély, és húz a magas.
Messze vágynak az agyhullámok.
Egy sosem-volt világ köt.
Nosztalgikus elvágyódások.
És leküzd a jelen mégis.
Lecsupál mozdulatokra.
Összezárulnak terek, falak.
Préselődik a mellkas. Abroncsozat.
Pléhlemez a tudat, semmit nem tudhat.
Csak a történelem szivárványíve,
s ijedt semmittevése. Tétlen.
Feltétlen kapituláció a szerep.
Még egy utolsót, nagyot nyelek.
Szidolozom az emlékeket.
Rémletes rézkilincsek nincs-ajtón,
nincs-ablakon, Üstöke csak a volt.
Törvénytelen telik az idő.
Törvénytelen én magam is.
Aláomló homlokszemek.
Létről lemetszve: lobotómia!

2012. nov. 1.