Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

madarak árnyékával fedett röpülés
itt-ott fények a szúette palettán
a festő álmát görgeti a hegyre
a költő parázson szavakat melenget

te mit vársz
a csodákat puttonyába
tette és elvitte egy születésnap
a hidakat szétrágták a folyók
a folyókat fölszívta a tengerhez-igyekvés
a medreket befutotta a fű

 

láttalak ahogy madáretetőt készítesz
magadra öltöttél egy cinege-jelmezt
és próbálgattad beférsz-e

én a kéményre szoktam felmászni
és fél lábbal álldogálok
úgy várom az őszt

 

Térkép helyett, Magyar napló 2014

 

Akár egy szeretetéhes gyerekkurva
Szégyellősen megyek csokiért pusziért
A boltos zsidóasszonyhoz  

Kisunokámnak hív én őt Nagyinak
Boldogan melegítek reggel mamuszt
Este muffot  

Tudván hogy a kirakatba tesz majd
Mint a többi nyalókát
De csak miután megkóstolt

 

Párkányomra kismadár száll és lefossa
Ez az élet De a versbe azt írom hogy
„Párkányomra madárka szállt galambocska”
S elhallgatom azt a tényt hogy jól lefost

 

fegyelmezett.
Nem zsarol és ki nem nevet.
Nem játszmázik veled.
Nem hiányzik belőle alázat.
Nem sajátítja ki tested-házad.
A vers fegyelmezett.
Hideg számítással nem tart be neked.
Melletted áll barátként, ha baj van.
Nem akarja, hogy pusztulj meg halkan.
Megszégyenítést nem rak rád igának,
hogy szolgálj zsarnok hajlamának.
A vers egyéniséged tükre.
Társnak jegyzett el örökre.
Nem áltat, nem küld mélyaltatásba.
Önfeladást nem kér, hogy eljusson önmagába.

 

útra keltem
igaz már rég
málhám hátamról
lecsúszva a forró
port szántja
ám őszre talán
és ha jól
kialudtam magam
könnyedén
tova hessenek
pillangóként

 

Felhőkre írta a verseket,
dehogy kellett neki papír, toll!
(A kéz csak elbotol holmi szöveten, pacákon!)
Záporral írt és napsugárral,
könnyek sójával
mosolyok borsával,
vérnek savával,
édes körtezamattal gyöngyözött betűket,
fügelével csorgatott pontot,
idézőjelet.
Nem kellett neki semmi penna.
Széllel szabta a sorokat
és ó,
ó,
könnyeket csalt a szembe,
ahogyan lecsorgott az üzenet;
a földre.

A felhőkre írta bizony a verseket,
és kacagott teli torokból
amikor a sápadt holddal együtt
kocsiztak körbe-körbe.
Aranyhaja kesze-kusza fürt-tánc,
keskeny dereka fiatal akáctörzs hajolása,
szépívű lábtipegése: sás suhogása.
Résnyire zárt szemei: titkok összekacsintó suttogása.
Micsoda szédület!
Micsoda irodalom!
Felhőkre írt verseivel – csodabirodalom.

 

Bocsássátok meg, hogy nő vagyok, ne szóljatok be, ne alázzatok, én is lélegzem, emésztek, ürítek, mint megannyi férfi a glóbuszon. Bocsássátok meg, hogy nő vagyok, ne tegyetek bálvánnyá, ne mészároljatok le, mert nő vagyok. Lélegzem. Gondolkodom, imádkozom.

 

a függöny takar

a függöny eltakar valamit

a függöny hártyafalat von

   magunk és a külvilág közé

a függöny óv

a függöny sejtet

a függöny kihúzható, letéphető

   kimosható, megvarrható

   összehajtható,

a függöny függ, szolgál

   kiszolgál, vagy kiszolgáltat

 

Ó, drágám, én úgy vagyok
olyan nagyon szeretlek
csakis terád gondolok
amíg mással kefélek

Ó, drágám, én hol vagyok
olyan nagyon hiányzol
mint időnkből az a tér
mit elfoglalni latszol

Ó, drágám, én úgy vagyok
olyan nagyon szeretlek
csakis terád gondolok
amíg veled kefélek

Ó, drágám, én hol vagyok
olyan nagyon hiányzom
mint időnkből az a tér
mit elfoglalni látszom

 

S ha majd aratni jő a végidő
talán a sok piros mosolyt fakaszt,
de haszna nincs, a kéve úgyse nő,
levágva egybe: búza és pipacs.

 

míg málécsutka
bábként nádsíp zenére
versem felragyog

ne vonj kétségbe
bár sokat gondolkodom
létező vagyok

jegyem oroszlán
mégsem vérengzik elmém
sorsom tépve szét

jó/rossz egyaránt
pajzsként fonja énreám
ölelő kezét

látomásom véd
aki ma ember holnap
fáradt űrszemét

mégis nevetek
álmomban ártatlanul
Isten terelget

feleleteket
lángra kapó könnyeim
fényénél keresek -

 

a torkomban sír egy gyerek
te nem hallod
de ő torkomban remeg
most ordítana ha lenne mersze

pedig most ölelne
anyát apát testvért
roppant szeretettel törné
össze a világot
s most mit tehet
ugyan mit?

a sarokba kuporodik
figyel néz némán
arcán könny csorog
a torkomba bújik. ott sír
mert neki hangja nincsen

a torkomban sír egy gyerek
te nem hallod,
de ő a torkomban remeg
talán ordítana de nincs hozzá mersze

 

és   v é g e...
mondanám,
banális szavak,
mikor pókfonál
módján fennakadt
jeltelen jelent
idézni jó,
de másra nem;

végigfut
az értelem
résein hirtelen,
a lényeget
kapszulázza
védtelen
magammal
összezárva
elködlik belül;

nincs szó
nincs képlet,
sem ábra
ami feltárja,
magyarázza
miért, mi végre
tartana tovább
a   p i l l a n a t,
élne a jelen,
s ami e féktelen
időmúlást
megzabolázza.

2015. március 8.

 

a mélyaltatásban
minden ugyanolyan —
neszek
ízek
lelki válság
— egyenletesen
lefóliázott érzetek.
elfojtott életjelek
a köbön.

a folpackon túli
elmosódott gépzajok
belepik a mesterséges
álmokat.
megszokott rendben
emelik a tüdőt
leszívják a gennyet
és a húgyot
cserélik a vért
és fekve tart
élet és halál közt.

talán jót tenne már
egy áramkimaradás.

 

Csupasz popsi,
totyogó kisgyereké, háttal
a madárnak. Köztük tócsa.
Esetlen kardobálások.
Vélhetően önfeledt,
csupa-mosoly arcocska
apa, anya felé. Mindenpillanatos
riadalom föld, tenger, ég:
mit láthatnak még
az időben.

 

-Folytassuk a vitát értelem,
bár tudhatod, ha jókedvem hiányolod,
bizalmam megcsúfoltad,
elárvulva maradt ott hajnali rétemen.
Szószegés a vád ellened, erre tanukat
idézhetek, egyre többen állítjuk: bölcs vagy,
de csaló.
A hallgatás is bűn, és te ravaszul elhallgattad
fényes reggelünkön, hogy mindentudó mosolyod,
szeszélyed szerint sötét felhők mögé rejtheted,
ifjúságunk virágzó kertjeiben szedett csokrai,
csak kölcsönbe kapott részvények, és értékvesztésük
után, szagos realitásként kezünkbe úgy nyomod.
Ígéretes dísztájaidban feloldódva, kerestük rejtező
sugaraidat, tudtuk valahol a derengés mögött vagy,
és kinek, ha nem nekünk? Nem figyelmeztetésekkel
támogattál, de bizonyíthatóan ígéretekkel: rossz előéletű
idő-barátoddal jövedelmező frigyet kötve, csapdául
kékítettetek kékebbre harsány eget,
mutatva, lesz dicsőséges életünk, a végén pokolba
vagy mennybe juthatunk, ki-ki érdeme szerint,
de mindig előrébb haladunk.
Szerencseszámaiddal fontoskodva,
miért nem dicsekedtél, hogy csak kinek sikerül

 

 

               

Ezen a képen...

Ezen a képen időutas vagyok.
Másik idő, másik tér. Előttem
síkság, mögöttem hegyek, ülök
a tornácon, a hintaszék halkan
billeg, tekintetem suttog csak az
enyhe déli szélben, más nyelvet
beszélek, máshová tartozom, még
remélek, még leszek másutt is ezen
a képen, ha elképzelem: jenki vagyok,
középosztálybeli földműves, ki
megpihen az elvégzett munka után,
elégedetten szemléli a birtokot, épp
csak óvatosan tervezget a porvihar
előtti csendben.

       

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal