VideóA Hatvan Online (HO TV) csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Ha hiszed, hogy az út maga a cél, tudod, valami mindig véget ér, a ma rád ragadtat lemossa fürdő habja, ne sírj, tudod, nincs okod panaszra. Elvégeztetett. Ennyi volt, bezárt. Előtted másik ajtó. Benned mindennél erősebb motor, folyton hajtó. Ne félj, közhelyekből tudnék sorolni még, hogy felhők felett ragyog újra az ég, de sejtheted, fokozni nincs minek, örök vándorok vagyunk. Ha esik, ha fúj, az mind mienk. női szerepek – kurtizán a kurtizán szó sok nőnek annyira riasztó hogy inkább itatósként zárja be a vágyat hisz ott is bélyeget lát ahol nincs is gyalázat pedig minden lánnyal együtt születik az ősi szerep de lassan megtanulja elfojtani nem övezheti tisztelet mégis ha belegondolsz hamis ez a tétel mert mire vágyik párod legyél vele teljes fél az egészben bánj jól a gitárral és légy a hangszer maga fessél derűs képet de ne veszítsd el a misztériumot soha
VALLOMÁS ODAÁTRÓL
Nem volt domb, völgy sem, síkvidék sem. Lengő pont volt, sikoly a szakadék két partja fölött, az Út maga volt az út szó. Lépések nélkül mentem rajta, lábak nélküli léptekkel, lábak nélküli haladás, megcsúszás kizárva. Nem éreztem éhséget, hideget vagy meleget, nem voltam nehéz, nem voltam könnyű.
Lányod hajában májust hullató eresz s a fény öblíti csecsemőkorát fiadnak dajkaéneked a kiságyak párnájába sír virágvasárnapon terít húsvétot a kín
szőlőszemen a hamvas ég szemfedél hátad hegeiről most itt hegyed regél egy köréd zsugorodott világ gőgicsél kezében csörgő a kereszted éldegél
Éjszaka madara, költő álmatlanság-söréttől sebes, felnégyelt világra tárul ablakod, sorstalanok szemei világítanak vissza, rád; legszentebb mécsesek.
lázító némaság, tettleges csönd, őrült percvérebek ördögi köre rémiszt, hát kitörsz,
"A teremben sétálgatnak a ladyk, És Michelangelót dicsérik."
Eliot-t én is ismerem. Mondja itt épp' Neked, vagy nekem, hogy együtt teáztunk.
Négyen voltunk: Ő meg én, s mindkettőnkön (mily' regény!) – a viharkabátunk.
Darazsak rácsos házaiból kiálló fűszálakra piros fehér zöld fény simul. Palóc borzongással mulatnak a fák, zubog az Ipoly, békanyál csorog a nevető fűzfákról.
Portrék, életek. Fotó: Móricz Csaba (Kép forrása: Holdkatlan Galéria) Látod, anyukám, teljesült az álmom és a szép mesém, az ellen semmi nem szegült, amiben szentül hittem én.
Látod, gyermeked szót fogad most is, pedig már nem vagy itt, fentről követed sorsomat, létem kanyargós útjait.
igen számomra is fontos a félrevezető tájékoztatás
Kérdezted a varjakat? Habzsolva eszik a hógolyókat. S azt károgják, hogy a lepkék csontja finom. A léptek még messze, de itt a jégpáncél. A lélek immár fehér beton. Lehetne úgy aposztrofálni, habos sírkő. A teremtett Hexameter - kurbli maga is metafora. Hajtja a magáét a rönk-idő, a szótár-lét.
Más ember
Reggelre ismeretlen lesz a város, egy éjszaka elég eltévedni az ébredésben. Más ember kel fel, mint akit letett a hosszúra nyúlt órák éjszakája. Egy méhre lenne szüksége a felkelésnek.
Újra megszületni minden pirkadatban és az alvás seprűvel takaríthatná el az előző idők hordalékát. Legyen mozdulatlanság a bajban, talpai alatt a megtörténés átléphetetlen küszöbe. halvány fény szitál a múló holdat
meghajlanak a fák
Láttam a mai tévéhíradót. Hosszú szöveg ám sajnos velős. (Ért a szóból minden melós.) Elmegyek én szandálkészítőnek. Finom bőrökből jó pántokat készítek, könnyű, szellőlábra való viseletet. Jó vastag talpat hozzá, hogy minél messzebbre lehessen benne menni.
Szerelem-geometriák
Szoprán ölem. Hajbaszökkenő kézfények, bolygó mosolyok. Ikercsönd. Vértelen kiválasz- tódás. Eszterláncos eufória. Kéz a kézben múlt-jelen- jövő csődület.
nyíló gyöngyvirág te Mária - illatú rejtőző ima
Talán a lányok kezén izzó katicabogár, vagy repedt harangok riadt kondulása. Tűzijáték az arcokon.
Sárga esőkabátot csörget a szél, varjak pörölnek, félve intenek búcsút a megbicskázott fatörzsek.
Megoldható a kínadás
Hajnalonként szent szempár mered rám bőröm perzseli, ím, megoldható a kínadás; a kiszámíthatatlan tarsoly tartogat mindig valamit.
Rémül a vénülő világ bennem, nem vigasztalhat, hiába a szolgálatkész szórendcsere; fátyolos tekintetű, opálos ősz illik leginkább hozzám, mint lombja-vesztett fa, didergek, s bámulok merőn a semmibe.
Újra az esti gimi, és a padokban a felnőttek, mint
Hagyd (Let Me)
Hagyd hogy obokanommá tegyelek, Hogy eljátsszak rajtad egy dallamot
Hagyd hogy esetlen barátnőmmé tegyelek Hogy megegyelek ebédre
Hagyd hogy mézesbödönné változtassalak Hogy reggelente kanalazhassak belőled
Csinálhatnék belőled peremende nyalókát, vagy cukorkát Hogy szopogassalak és nyalogassalak
Hadd változtassalak mindenemmé És tegyelek egész életemmé.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
