VideóA Miskolci Galéria videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Ha velem van szavad, nem kell harangzúgás, égzengés, elég, ha egy krisnás lányka réz bokacsengője csöndül, máris figyelek rád, fülemben csönd ül, de nézzed, közben viszik a héják a jércéket a padlat végiből, mire jó ez így, Uram? Böködsz, mint biliárdgolyót, mozdulok-e, minek, én ugyan nem, dehogyis szólok, nincs szavam ide, nyelvemen fekete epe tapad, nem pergő méz.
lógás a szeren
beszedtem egy újabb nyugtatót de furcsa lett a világ hirtelen hogy lelassult eltompult elcsende- sedett tisztára mintha leszedálták volna vajon mit vehetett be a szerencsétlen fogalma sincs mennyire könnyen rá lehet szokni aztán meg milyen piszok nehéz lejönni róla ezen a szinten csak az addiktológia segíthet bár szerintem rajta már az sem te jó ég hány ilyen zombi tántorog az utcán
Leó mint hegy
Ha utánagondolok,
A szabadság enyhe mámora Esterházy Péter emlékére
Egy gondolkodó és emlékezni képes égbolt Mint ernyő Ereszkedik alá a lakott világra. Benne van minden, ami valaha írásként Megszületett. S benne él a személy, Aki egyszerre éli, Írja és ugyanakkor értelmezi is A történetet Ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen. Csak a szellem által ihletett Szövegek kerülnek bele. Én is elgondolom Benne lehetek?
A legfontosabb titkot úgy lehet Legbiztosabban elrejteni Hogy napvilágra hozzuk –
Úgysem fogják megérteni Az avatatlanok
Tabula Rasa /Hrabal sirató/
minden csupa fény szél fújja nyírfahaját gyönyörű lánynak - háztetők, tüzek söröslovak, patakok zajos magányban - őszül az erdő mosolyod betakarja a vemhes macskát - nyugvó téli nap ablakra csókol szikrát minden csupa fény ---
A láthatatlan ország
Nyitva az ablak. Egy nő Szemben ülünk az asztalnál. Halhatatlanul.
Kutyaugatás
Május
Azt hinnénk, ez a mi időnk,
BELÉMSZAKAD A HALÁL
Föltépi mellén a trikót ez a nyár, őrjöngenek a galambok, a mályvákat tépik kimeredt szemmel, megindult egy kifosztott nemzedék, azon törik büszke-szép fejüket, hogyan kellene meghalni szépen.
Nem illik sürgetni a tolvajléptű véletlent, sőt, talán nem is lehet. Jön, majd ha akar. Várni azért lehet, akár szomjazva áhítozni. Néha. Hetven-, nyolcvanévesen is, akár. Bukfencezve fölbukó fehér nyúlként a verdeső vérétől rozsdásodó avaron.
ha nem lenne internet azt hinném átlagos ország vagyunk átlagos emberekkel az átlagos napokban átlagos fogalmak terjednek az emberek között véletlenül sem azonos formában de többé-kevésbé azonos tartalommal általában a megélhetésről pontosabban az élethez tartozó javak szórványos elosztásáról az ablaküvegen átkandikáló tekintetek mint az utcalámpák kevés szórt fény ami kiemeli a megvilágítatlan sötétség sötétségét
A csönd lassan kúszik a fák között, feleselni akar velem, megáll egy pillanatra, a hársfának dől, s a fény árnyékába teríti színváltós köpenyét, csalogatja a kóbor madarakat, akiknek szárnya alatt még ott van az életöröm. Lent a porban a porcsinok szövőszékén vastagodik a terjeszkedés, egyre elszántabban uralják a teret, csak én, akit árnyék-magasleshez láncolt valami elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom, hogy hályogos szemmel is felfelé, napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák megöregedtek velem, ajkukon megfáradt a dal, a metsző szél fullánk-lövése tördeli megfáradt fejemen a cserepet.
meddig félig
hogyan nézzek tükörbe mindenkinek más vagyok a törpéknek óriás óriásoknak törpe
ami félig van – semmi művészként vagy őrültként az egyikben most már ki akarok teljesedni
ezért hajt a becsvágyam és nincs sok időm hátra mindjárt itt a nagyvizit s tiszta kupi az ágyam
Mintha vétkeznék minduntalan Mintha itt volna a világ vége, akkora sötét kezdődik, akkora nyár májusban, hogy halottakért harangoznak a Tejúton, és mi Göncöl-kerekű kocsi nyomában lépegetve vándorlunk észrevétlen, ragályvert tehenek után, páskomok tüskéin át, mint csősz riasztotta terelőgyerekek, borjak a vetést futkossák, boton remeg a régi láng, lasponya bokra súgja a neved, röpköd szarvasbogár, porrá omlott hegy túljáról hajnalhasadásig, még pár nap, pár perc, ki lehet bírni villám tövén a tüzet, ezt a zuhanást, ahogy elveszi tőlem a szemedet, szádat, szavaidat, nézni, ahogy a káposztáskőre az aprószentek veréblelkei ráugrálnak, arra ébredni, hogy ne higgyek jövendőmondóknak, hogy dunyhám se tudja meg, mi lesz vagy nem lesz, a város mind idegenebb, fekszünk két sín közé, a kéz mintha megint érezné a láncos botot, nincs beszéd, nincs egy szikrázó bejci határ elszáradt almafákkal, a Korczék leégett háza az üres országút mellett, nézni, hogy mi történik a bútorokkal, a képekkel, mintha vétkeznék minduntalan, szép ruháim földre lehullnak, szita is a szegről, józan céloknak, az égnek vetne véget sudaras had, és fejem csontját a csípős ostorok hétfelé hasítanák.
kibontások
kibontom ezt a tavaszt
ALVÓ-ÉBER IDILL
Mellettem fekszel. Oldalvást. A takaró fölött tárt vállad Lehulló hajad takarja. Virgonc álmod már hol kószálhat?
Ujjaimmal pőre bársonyt Simítok végig. Örök kezdet. Egyvonalas „há” hangot fúj Belső sípod, az őslélegzet.
Éberen figyellek. Alszol. Más-más létállapot a miénk. Fényben jársz. Éjt virrasztok én. Lelkünk ugyanott. S ők tudják, miként. Ne hagyj magamra, ha tűkkel a vénámban egek rogynak fejemre gyűrött kalappá, skalpolt homorú univerzumot tágít a belső zártság, szemhéjakról álmodik az üvegszemű nappal, boltjait bezárni készülve utolsó leltárod ébren tart, leakciózott selejtesnek vélt tévhitek kiárusításakor sorokként kígyóznak rajtad beidegzőséseid, tollként szakad rólad a megnyugvás, te akartad, fekete -fehér rublikák mélységében nincs időd, tengerkádnyi vized megengedem, vízióid királyokat, királynőket védenek,
SOROK LÁBCÉDULÁRA
Fuldokló hörgés az alapzaj, infernó, meg az oxigénpalackok ütemes sípolása. Úgy mossák az ápolónők a hátakat, előredőlve, mint otthon a viaszosvászonnal takart konyhaasztalt. Körben készülődnek fátyolosuló múltjukra emlékezve turista utasai az állítható rácsos kerekeságynak. Hallgatják egymást. A falon leltári tárgy a feszület. A viaszsárgára izzadt megkínzottak befejeződni vágynak.
Hagytam múlni csendben a napot, ha zaj van, elbújok, meg nem történni, kivonni a szerelemből a háromszöget, bizonytalan állapot a szürke, csütörtök este a semmi vásznára festve minden vágytól elszakadtan, az igazi gyönyörpontom nem bonctani helyen van, kockázatos, mint pirulni a szégyenen, még a tengert sem ismerem, nemhogy az óceánt; a férfiak elmennek, hogy próbára tegyék bátorságukat, a költő elbocsátott, a szobrász új modellt talált, azt mondják, kalandosra vették a figurát, pedig megvettem a toronyórát, mégsem örültek, hogy megkapják; l'ultima volta – ketyegte a holnapot, limesz
a határ érték relatív előjellel felemás korlát
A szonett szövete Abakusz
Vezérelvvé nő egyes mozzanat. Különb szövegek születnek nyomás alatt. Melyiket ne akarjam? A részecskék hullámmá Bomlanak. Majd összecsomósodnak ismét. Egybeíródik az emlékkel az ittlét. Mintha azt súgná az éj, nincs vég. És a szellem a legfőbb energia. Elvarrt szálak fölött olló-lelkek Csattogtatják torkukat. Hogy verset ír? Ugyan! Tettetés. Önámítás. Nem más a közlés, mint esemény. A lét elevenedik meg mégis, ha beszél A nyelv. És megváltozhat a tény. Obligón kívülről nézve ez remény.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
