Videó

A Miskolci Galéria videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Nyírfalvi Károly: Hommage á Warhol

 

Ha velem van szavad, nem kell harangzúgás, égzengés,

elég, ha egy krisnás lányka réz bokacsengője csöndül,

máris figyelek rád, fülemben csönd ül, de nézzed,

közben viszik a héják a jércéket a padlat végiből,

mire jó ez így, Uram?

Böködsz, mint biliárdgolyót, mozdulok-e, minek,

én ugyan nem, dehogyis szólok, nincs szavam ide,

nyelvemen fekete epe tapad, nem pergő méz.

 


Kertész Dániel: Cím nélkül (papír 2011)

 

lógás a szeren

 

beszedtem egy újabb nyugtatót

de furcsa lett a világ hirtelen

hogy lelassult eltompult elcsende-

sedett tisztára mintha leszedálták

volna vajon mit vehetett be

a szerencsétlen fogalma sincs

mennyire könnyen rá lehet

szokni aztán meg milyen piszok

nehéz lejönni róla ezen

a szinten csak az addiktológia

segíthet bár szerintem rajta

már az sem te jó ég hány

ilyen zombi tántorog az utcán

 

 

 

Leó mint hegy

 

Ha utánagondolok,
én csak szökdécselő hegy lehetnék,
mint sarkantyúzott paripa.
De hogy
böködjék belém
a kampókat,
szöges bakancsokat,
kipödrött bajszokat
rám-mászkálás közben,
én meg csücsüljek tétlen
mint egy 
hegy –
azt már nem!

 


Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

 

A szabadság enyhe mámora

Esterházy Péter emlékére

 

Egy gondolkodó és emlékezni képes égbolt

Mint ernyő

Ereszkedik alá a lakott világra.

Benne van minden, ami valaha írásként

Megszületett.

S benne él a személy, Aki egyszerre éli,

Írja és ugyanakkor értelmezi is

A történetet

Ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen.

Csak a szellem által ihletett

Szövegek kerülnek bele.

Én is elgondolom

Benne lehetek?

 

A legfontosabb titkot úgy lehet

Legbiztosabban elrejteni

Hogy napvilágra hozzuk –

 

Úgysem fogják megérteni

Az avatatlanok

 

 


Kelebi Kiss István: Legendák földje

 

 

Tabula Rasa

/Hrabal sirató/

 

minden csupa fény

szél fújja nyírfahaját

gyönyörű lánynak

-

háztetők, tüzek

söröslovak, patakok

zajos magányban

-

őszül az erdő

mosolyod betakarja

a vemhes macskát

-

nyugvó téli nap

ablakra csókol szikrát

minden csupa fény

---

 

 

 
Kelebi Kiss István: A gyermekkor vége 2.

 

A láthatatlan ország

Nyitva az ablak. Egy nő
odakinn ruhát tereget
a sötétben. Tompa szorongás
az ég – túl sok az igazság
a csillagokban.

Szemben ülünk az asztalnál.
A lámpa néha világít fölöttünk.
Egymást nézzük.

Halhatatlanul.

 

 
Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

 

Kutyaugatás

Kutyák üvöltenek
bele az éjszakába,
az egyik kezdi,
a másik követi,
a harmadik meghallja,
felpattan, és rázendít,
láncban adják tovább
egymásnak a zaj-kórt,
az utolsó mit sem tud,
de kimaradni se akar,
kórusban tartják
ébren a várost.
Kutyákat mondtam volna?
Autók dudálnak.

 

 
Fotó: Korányi Mátyás

 

 

Május

 

Azt hinnénk, ez a mi időnk,
május van, hullámzik körben
a klorofill-tenger, a fákon
a levelek napfényt kanalaznak,
és beleborzong mind, aki él,
a nagy élni akarásba.

De ez a május most más.
Nyálkás, zöld pocsolyába
belefullad az orgona-illat,
ijedten rebben a toll a madáron,
és álca mögül pislog az ember,
nem tudja, végül is ki a vesztes.

 

 

 

 

 

 

BELÉMSZAKAD A HALÁL

 

Föltépi mellén a trikót ez a nyár,

őrjöngenek a galambok,

a mályvákat tépik kimeredt szemmel,

megindult egy kifosztott nemzedék,

azon törik büszke-szép fejüket,

hogyan kellene meghalni szépen.

 

Nem illik sürgetni a tolvajléptű véletlent,

sőt, talán nem is lehet. Jön, majd ha akar.

Várni azért lehet, akár szomjazva áhítozni.

Néha. Hetven-, nyolcvanévesen is, akár.

Bukfencezve fölbukó fehér nyúlként

a verdeső vérétől rozsdásodó avaron.

 

 

 


 Fotó: Korányi Mátyás

 

 

ha nem lenne internet

azt hinném átlagos ország vagyunk

átlagos emberekkel az átlagos napokban

átlagos fogalmak terjednek az emberek között

véletlenül sem azonos formában

de többé-kevésbé azonos tartalommal

általában a megélhetésről

pontosabban az élethez tartozó javak szórványos elosztásáról

az ablaküvegen átkandikáló tekintetek mint az utcalámpák

kevés szórt fény

ami kiemeli a megvilágítatlan sötétség sötétségét

 

 
B. Tóth Klári: Út a hely felé

 

 

A csönd lassan kúszik a fák között,

feleselni akar velem, megáll egy

pillanatra, a hársfának dől, s a fény

árnyékába teríti színváltós köpenyét,

csalogatja a kóbor madarakat, akiknek

szárnya alatt még ott van az életöröm.

Lent a porban a porcsinok szövőszékén

vastagodik a terjeszkedés, egyre

elszántabban uralják a teret, csak én,

akit árnyék-magasleshez láncolt valami

elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom,

hogy hályogos szemmel is felfelé,

napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák

megöregedtek velem, ajkukon megfáradt

a dal, a metsző szél fullánk-lövése

tördeli megfáradt fejemen a cserepet.

 

 

meddig félig

 

hogyan nézzek tükörbe

mindenkinek más vagyok

a törpéknek óriás

óriásoknak törpe

 

ami félig van – semmi

művészként vagy őrültként

az egyikben most már ki

akarok teljesedni

 

ezért hajt a becsvágyam

és nincs sok időm hátra

mindjárt itt a nagyvizit

s tiszta kupi az ágyam

 

 

Mintha vétkeznék minduntalan



Mintha itt volna a világ vége, akkora sötét kezdődik,

akkora nyár májusban,

hogy halottakért harangoznak a Tejúton,

és mi Göncöl-kerekű kocsi nyomában lépegetve

vándorlunk észrevétlen,

ragályvert tehenek után, páskomok tüskéin át,

mint csősz riasztotta terelőgyerekek,

borjak a vetést futkossák, boton remeg a régi láng,

lasponya bokra súgja a neved, röpköd szarvasbogár,

porrá omlott hegy túljáról hajnalhasadásig,

még pár nap, pár perc,

ki lehet bírni villám tövén a tüzet, ezt a zuhanást,

ahogy elveszi tőlem a szemedet, szádat, szavaidat,

nézni, ahogy a káposztáskőre

az aprószentek veréblelkei ráugrálnak,

arra ébredni, hogy ne higgyek jövendőmondóknak,

hogy dunyhám se tudja meg, mi lesz vagy nem lesz,

a város mind idegenebb, fekszünk két sín közé,

a kéz mintha megint érezné a láncos botot,

nincs beszéd, nincs egy szikrázó bejci határ

elszáradt almafákkal,

a Korczék leégett háza az üres országút mellett,

nézni, hogy mi történik a bútorokkal, a képekkel,

mintha vétkeznék minduntalan,

szép ruháim földre lehullnak, szita is a szegről,

józan céloknak, az égnek vetne véget sudaras had,

és fejem csontját a csípős ostorok hétfelé hasítanák.

 

 


Fotó: Kaposi Viktor chilei sorozatából

 

kibontások

 

kibontom ezt a tavaszt
megtalálom az elrúgott követ
a sikoly összébb húzza magán
magánköntösét
ő is (a kő is) azt hitte: kötéltáncos
nemsokára belefagy
a légy a levesestálba
a kő a tektonikus lemezekhez
készül látogatóba
nem gondoltam volna
hogy ajándékcsomag lesz belőlem
és kibont engem ez a tavasz
a tüskés bokorban

 

 


Fotó: Vehofsics Erzsébet

 

ALVÓ-ÉBER IDILL

 

 

Mellettem fekszel. Oldalvást.

A takaró fölött tárt vállad

Lehulló hajad takarja.

Virgonc álmod már hol kószálhat?

 

Ujjaimmal pőre bársonyt

Simítok végig. Örök kezdet.

Egyvonalas „há” hangot fúj

Belső sípod, az őslélegzet.

 

Éberen figyellek. Alszol.

Más-más létállapot a miénk.

Fényben jársz. Éjt virrasztok én.

Lelkünk ugyanott. S ők tudják, miként.

 

 

Ne hagyj magamra, ha tűkkel a vénámban

egek rogynak fejemre gyűrött kalappá,

skalpolt homorú univerzumot tágít a belső zártság,

szemhéjakról álmodik az üvegszemű nappal,

boltjait bezárni készülve utolsó leltárod ébren tart,

leakciózott selejtesnek vélt tévhitek kiárusításakor

sorokként kígyóznak rajtad beidegzőséseid,

tollként szakad rólad a megnyugvás, te akartad,

fekete -fehér rublikák mélységében nincs időd,

tengerkádnyi vized megengedem,

vízióid királyokat, királynőket védenek,

 

 
Fotó: Vehofsics Erzsébet

 

 

SOROK LÁBCÉDULÁRA

 

 

Fuldokló hörgés az alapzaj, infernó,

meg az oxigénpalackok ütemes sípolása.

Úgy mossák az ápolónők a hátakat, előredőlve,

mint otthon a viaszosvászonnal takart konyhaasztalt.

Körben készülődnek fátyolosuló múltjukra emlékezve

turista utasai az állítható rácsos kerekeságynak.

Hallgatják egymást. A falon leltári tárgy a feszület.

A viaszsárgára izzadt megkínzottak befejeződni vágynak.

 


Németh Kriszta: Rorschach

Hagytam múlni csendben a napot, ha zaj van, elbújok, meg nem történni, kivonni a szerelemből a háromszöget, bizonytalan állapot a szürke, csütörtök este a semmi vásznára festve minden vágytól elszakadtan, az igazi gyönyörpontom nem bonctani helyen van, kockázatos, mint pirulni a szégyenen, még a tengert sem ismerem, nemhogy az óceánt; a férfiak elmennek, hogy próbára tegyék bátorságukat, a költő elbocsátott, a szobrász új modellt talált, azt mondják, kalandosra vették a figurát, pedig megvettem a toronyórát, mégsem örültek, hogy megkapják; l'ultima volta – ketyegte a holnapot,

 

 

 limesz

 

a határ érték

relatív előjellel

felemás korlát

 

 
Molnár Attila: Mátra, október 23., 72.

 

 

A szonett szövete

Abakusz

 

Vezérelvvé nő egyes mozzanat.

Különb szövegek születnek nyomás alatt.

Melyiket ne akarjam? A részecskék hullámmá

Bomlanak. Majd összecsomósodnak ismét.

Egybeíródik az emlékkel az ittlét.

Mintha azt súgná az éj, nincs vég.

És a szellem a legfőbb energia.

Elvarrt szálak fölött olló-lelkek

Csattogtatják torkukat.

Hogy verset ír? Ugyan! Tettetés. Önámítás.

Nem más a közlés, mint esemény.

A lét elevenedik meg mégis, ha beszél

A nyelv. És megváltozhat a tény.

Obligón kívülről nézve ez remény.

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal