VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
átölel egy város elfoszló dallama sorsunkkal határos
Kukucskál, reflektál
Perdület. A Föld lefékez. Valami műhold elkóborolt. És a kelkáposzta főzelékbe csapódott be. A csirkecomb fájlalta. Lila gőzök szöktek el zöldségekből. Egyre nehezebb lett a vasárnapi ebéd terhe. A boltban már nem adnak hozzá sörjegyet. Bár E. P. szerint nincs olyan, hogy mondanivaló, ez most pont arra lenne jó, hogy mondják.
Véget ért életem legszebb vizsgaidőszaka, amely az intenzív ismerkedés jegyében telt az ókori irodalommal, igazi, kemény táblás könyveket olvasgatván a heverőre dőlve a félhomályban, a hó elolvadt, amelyben lépdelve először mutatkoztunk karonfogva, a tél tavaszba, a tavasz nyárba fordult, és ami mintha csak kettőnké lett volna, benépesült az üdülőhely, én tudtam volna mit kezdeni a gazdagsággal, szívem szerint megvettem volna Tapolcát, hogy a barátaink meg a személyzet lakjon, és csak az járjon ott, akinek megengedjük,
napozó
Négyszemközt, hogy árnyamnak intsen, hány pillantás kevés, hány ígérgetés, egyetlen szándék, hogy kívül kerítsen, győzelem lesz, óvatlan szemverés. A romló estben hunyorgó csillagok, az asztalon két borospohár, köztünk is űr, ahol már alig vagyok, csak faltól falig az értelmes homály.
GRAVITÁCIÓ
Néha, akár ma délután, a gravitáció – mi más lehetne? – magához húz és hív mintha a rabszolgája lennék, öklében tart szorosan, nehogy szét szóródjak a semmiben. A csontok már nem bírják, hiába űz velük játékot, elgyengülnek a hús alatt, és a hús is gyengül akár a hallás az is egyre gyengébb. Én még kitartok, amíg tudok, és megadom magam akaratának.
Hova haza, kérdezi remegő hangon öreg barátom, eres keze is remeg közben, s vele ujjai közt a cigaretta, a mindig-mindenhol összelapított végű szintúgy, s annak vörösen parázsló vége is, fékezhetetlenül táncol a bebíboruló délutánban, s megemeli a hangját,
oksi, vernisszázsolok: (a kamerába les kalimpál) felsoroltak sok régi jó havert, s Baracska után már csak a barackban volt kanyar,
ha egy mód van rá nem szeretnék a messzi Oroszországban kilencedik emeleti lakásban lakni bármily szép is onnan a kilátás jobb nekem itt az Ilka utcában az elsőn öreg vagyok én már ahhoz hogy olyan magasból essek ki véletlenül
BOLYONGÁS
valahányszor az ókor homokjában bolyongok már-már tapinthatóvá válik a tökéletesben feléledő iszony remélem , nem hagynak cserben most sem, szigorú törvényeimben vakon megbízok,
Árvákat vittek át a zebrán, lukas kabátban felemás cipőben, nevetve énekeltek. Kell neked egy olyan, még ne legyen iskolás - költenél könyvre, kabátra-sálra. Én lehajtottam fejed, az anyád vánkosára - egy daru állt a sarkon, bontott, vagy épített de kívülről a kosárban négyen bámultak át mintás rács volt az ablakon - egy kora őszi hajnalon… felig húztam a rolót.
MIT CSINÁLTÁL ÁRNYÉKODDAL, APÁM?
Nem tértél haza a harcokból, Helyetted a temetés jött. Egy tenyérnyi levél De kitartóbb, mint te...
Hiányoztál a gyerekkoromból A hiányod hideg és havas volt. Voltak emberek, akik nem átallottak hasznot csinálni Vérontásra kiadott pénzből.
Ha tudnád Mit kellett a fiadnak átélnie Hova fordulhatott gyógyításért. Gyere be az álmomba Mutasd meg nekem az arcod.
Bár csak tudnád, Mit éltem túl nélküled. Bár csak tudnád, Hogy, járhatatlan utakon végigmenve Beléphetnél az álmomba...
Hűségeimbe minden átvérzik. Merő kánon lett bennem a férc hit. Árulásom sajnos mindenkié, testem hályoga lett ma lelkivé.
Bátorságom is sokfele nyeklik. fönn hullámzik, mégis megfeneklik. Félelmeimbe ez is belefér: félember vagyok, döcögő refrén.
1. A madárijesztő-alkatú, sápadt, vézna Kafka (nem szegény Margitunk, ő két effel, hanem a prágai „bogaras”, a Franz), nyáron naponta lement a bársonyos folyóhoz, és leúszta ott akkor azt a másfél-két kilométert, a magára-magának kiszabott, kirótt távot, előtte és utána is tornázott egy keveset a Vltava-parton, hogy aztán jó lelkiismerettel asztalhoz üljön és megírja azt a tíz-tizenkét lapnyi, magának kiszabott, előírt remekmű-penzumot, mert sohasem tűrte, hogy bárki is megmondja neki, mikor, mennyit kell még teleírnia, maga szabta meg magának hozzá az ütemet, a tempót, amivel belubickolta magányosságát a Moldvából a hírbe, a halhatatlanságba
A nádat a szél, mint ezer ujjal játszó kéz,
nehézbombázóként zúgó szarvasbogár kökörcsinleány fátylán szikrázó vízcsepp lombok zenéje kottáz tiszta hangzást rejtőző vadkan csörtet sűrű ciheresben kilátó feszül az égre vörösfenyő vitorla pannon ormok között veled vigyázó
torzult az időtükör
Lángol a cseresznyefák lombja, térzenét játszanak hófényű madarak. Didergő tekintetek vágják szét a sugarakat.
Kabátom tépett lapulevél vállamon.
A SZERETET FORMÁI
Növekedik a szeretetem, élesztem megjelenéseit: virágvárosok, vibráló gyémántok, cédrusok rejtélyesen csapkodják szárnyaikat száraz dombok játéktábláin, népességvándorlás, úszó hajók. Ő az, nem tévedek. Mozdulatlan fa a vízben, gyöngyökkel tarkított ezernyi gyökérrel, és te elhaladsz közöttük mint ezüst orsó, és én iparkodok elkapni téged, a hullámok apró élőlényeket hagynak a hajamban, hogy később megtaláljalak nyugalomban, hét színben pompázó fénnyel titokzatos arcodon, hogy imádjalak, miközben összeolvadunk mint ikrek, mindig másképp, te, kedves lény, örök átalakulásban!
A tavasz érkezése II.
Állagát figyelmen kívül hagyva fészkelt bőröm alá, és rakta le millió petéjét az új tavasz, a nagy parazita.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
