VideóRészlet az MTVA P´amende, 2024.04.18-i adásából a henti79 csatornán. Keresés a honlapon: |
Lapszemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Április 29-én a Nemzeti Táncszínházban, gálaest keretében idén is díjazta a Magyar Táncművészek Szövetsége a szakma legjobbjait. Kovács Zsuzsanna életműdíjat kapott több évtizedes táncművészi, balettmesteri próbavezetői tevékenységéért, aki idén 50. éve áll a táncművészet szolgálatában, a Pécsi Balett és a Pécsi Művészeti Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum kötelékében. Ma is aktív, a táncművészetért él – ismertette a Pécsi Balett sajtóközleményében. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
A Vita élő időben című verseskötetéért, valamint teljes életművéért Rakovszky Zsuzsa veheti át idén a díjat május 6-án. A fődíjas mellett Győri László, Milbacher Róbert, Bényei Tamás, Darvasi Ferenc és Reményi József Tamás (posztumusz) részesült elismerésben, négy különböző kategóriában. Az Artisjus 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjakat. Az elismerés célja az előző év egyik kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a további díjak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyított művészek munkájához. Az irodalmi elismeréseket odaítélő vezetőség döntését irodalomtörténészekből és írókból álló bizottság készíti elő, ebben idén Báger Gusztáv, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Grecsó Krisztián, Margócsy István, Szilágyi Zsófia, valamint Szörényi László vett részt. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A kaukázusi Macondóban öt asszony kíséri abszurd elemekben gazdag végső búcsújára a hírhedten csapodár kőművest, Szimont. De vajon tényleg valamiféle lokális megváltót siratnak, vagy csak a szemétdomb kiskakasát? Érzékeny közelkép az észak-örmény nők helyzetéről Narine Abgarjan regénye kapcsán Gyürky Kata tollából. Meghal egy ember, és a temetésén/búcsúztatóján köréje gyűlnek mindazok, akiknek valaha közük volt hozzá: ezzel a világirodalomban gyakran felbukkanó motívummal kezdődik az örmény származású Narine Abgarjan nemrégiben magyar nyelvre átültetett regénye, a Szimon.
Biztosan lesznek, akiknek túl sok és túl direkt lesz ez a karikírozott, mégis nagyon ismerős panoptikum, amelyhez nem árt a színházi világ valamelyes ismerete sem. Bármennyire friss, és a mai magyar (színház)politikai helyzetre született darabnak tűnik, a Mefisztólandot még 2015-ben, a berlini Maxim Gorki Theater felkérésére írta a Dömötör András – Laboda Kornél – Benedek Albert trió. Berlinben 2016-ban mutatták be, és azóta is szerepel a színház repertoárján. A Katona József Színház számára készült verzió azonban tartalmaz néhány, egyértelműen a magyar viszonyokra írt szálat, visszatükrözve ezzel a mindenhol rossz, de a legrosszabb otthon kulturális és politikai alapérzetünket. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Nem lankad az ujjbegyét a honi politika ütőerén tartó képző- és előadóművész, drMáriás, aki a humor és a szatíra eszközeivel próbálja meg elviselhetővé tenni a mai magyar és globális valóságot. A mester hamarosan pop-up kiállításon mutatja be legújabb agyszüleményeit, azokat a festményeket, amelyeknek itt és most az Indexen lesz az ősbemutatója. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ország, amely hosszú rabsága után végre szabad lett, azonban nemigen tudta eldönteni, hogy azzal mit is kezdjen. Legyen orosz, osztrák, török, amerikai? Vajon mit akar az éhes nép és a testében lakozó sok kukac? »Magyar legyen!« – kiáltott fel ekkor a fiatal harcos, Viktor, ami a népnek nagyon tetszett, gyorsan megválasztotta, megtette a királyának, a régit meg kirúgta. Tovább az index.hu cikkére >>>
Hosszú ideig, akár tíz évnél is tovább vajúdó irodalmi műveknél ‒ misztikus jelenségnek tűnhet ‒ az alkotás folyamatába egyszer csak, mintegy rendezőelvként beléphet a kollektív emlékezet, vagy ha úgy tetszik, „kollektív tudattalan”, s ez hajlamos az egyéni narratívákat egyetemessé varázsolni. A Vasgyári eklógák esetében mindez megtörtént, amit nagyban segít az emberiség görög-római hagyományon felnőtt részének közös anyanyelve: az antik versforma, amely képes időn kívüli mítosszá emelni egy történetet, mely mintha mindig is meglett volna, most pedig, lám, elénk került. Miskolcot belengi valami történelmi léptékektől érintetlen patriotizmus, aminek erős jelenlétét aktuális szólamoktól, vagy a mindenkori politikai rendszer manifesztumaitól függetlenül érezni bárhol a városban. A hely szelleme nem feltétlenül a büszke, polgári kivagyiságon nyugszik, de ha valaki Miskolcon jár, meglepheti ez az érzés. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Feljogosít bennünket a személyes naplók olvasására az, hogy írójuk a nyilvánosság számára is alkot? Oravecz Imre elejét veszi az irodalom örök etikai kérdésének, és 2024-ben megjelent Alkonynaplóját olvasva arra is választ ad, hogy az intimitás túl tud-e mutatni önmagán. Oravecz Imre 2018 és 2023 között írt naplóbejegyzései 2024 februárjában jelentek meg Alkonynapló címen egy kötetben, amellyel az idén nyolcvanegyedik életévébe lépett szerző több szempontból is betetőzte írói munkásságát: ahogy azt már a cím ugyancsak sejteti, az elmúlás, ezzel együtt a dolgok lezárásnak kötetét tartja kezében az olvasó, és a szövegek egy élet történéseire reflektálnak a majdani búcsú előtt. „Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?” – idézi meg már maga az indító szöveg is a végvárást. Nem is mozdulunk az elmúlás kétszáz oldalra tágított pillanatainak sorából: „Meddig még? Hogyan akkor? És azután?” – állunk az utolsó feljegyzésnél, a befejezés folyamatának éppen ugyanabban a mozzanatában, mint az első gondolatánál. Azon túl, hogy – amint erre maga az Alkonynapló számos szövege is szerzői feltételezésként finoman utal – az írói termés talán utolsó kötetét tartjuk a kezünkben, a mű a megszólalási forma tekintetében szintén Oravecz munkásságának egyfajta szintézisét jelenti. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Dobri Dániellel, az Alba Regia Szimfonikus Zenekar rezidens zeneszerzőjével és kortárs művészeti vezetőjével a székesfehérvári együttes In memoriam Eötvös Péter című koncertjéről Szatmári Áron beszélgetett. Mikor kezdődött a szakmai kapcsolatod Eötvös Péterrel? 2020-ban ismerkedtem meg vele személyesen, persze a zenéjét és a munkásságát már korábban is figyelemmel kísértem. PentaTones for Orchestra című darabom 3. díjat kapott az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyén, ahol Eötvös Péter volt a zsűri elnöke. Ez jó apropó volt, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, és a verseny után, már a pandémia közepén felkerestem, hogy a darabomról meg egyáltalán a zeneszerzésről kérdezzem. Írtam neki egy e-mailt, és nem túlzok, körülbelül két perc múlva érkezett a válasza. Az egyébként később is jellemző volt rá (és mások is erről számoltak be, akik hasonló kapcsolatban voltak vele), hogy akármit kérdeztem tőle, bármiben a segítségét vagy a tanácsát kértem, esetleg elküldtem egy munkámat, néhány órán belül érkezett a válasza. Ez csak egy példa arra, hogy mennyire alapos és pontos ember volt, egyszerűen sugározta magából a megbízhatóságot. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
„…grafikusművész vagyok, aki plakátokat, filmeket is csinál. Legszívesebben a reklámgrafikát csináltam. Ez nagyon jó háttér, szakmai bázis. Abból elindulva bármit lehet csinálni. Nekem az a véleményem, hogy ha van egy ember, akiről azt mondják, hogy képzőművész – én most hivatalosan képzőművész vagyok – miért ne csinálhatna mást? Mindent csinálhatok, nem?” Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
„Ráismersz-e vitéz ősödre az ágáló komédiásban?” (Herczeg Ferenc) 1902-ben a magyar kultúra kettészakadt, és a két oldal között élethalálharc kezdődött. Hogy szólhassunk erről a háborúról — most úgy érzem, szólnom kell, mert ez a harc mindent meghatároz, az sem maradhat ki belőle, aki úgy érzi, hogy semmi köze hozzá, így vagy úgy, a magyar kultúra minden szereplője belekeveredik, elszenvedőjévé válik vagy akár zsákmányhoz jut általa —, meg kell neveznünk a harcban álló feleket, ahogyan korábbi korszakokban a protestáns–katolikus vagy a kuruc–labanc viszályt taglalták. Erdei Ferenc szociológus (1910–1971) fogalmait használva szokták történelmi nemzetiként, illetve modern polgáriként megnevezni a két tábort.
Működhet-e úgy egy bűnügyi film, ha a bűntett olyannyira megfoghatatlan, hogy sok néző észre sem veszi azt? A Hukkle esetében a bűntény csak arra szolgál, hogy összefogja és árnyalja a szinte dallamossá váló falusi idill képeit. Április 4-én a Filmrendezők klubjában beszélgetett Pálfi György és Bernáth Szilárd a ritmikusan lüktető zajokról, egy bealtatózott macskáról és a Hukkle kicsavart ‘így jöttem’-ségéről, sőt, még Pálfi legújabb, Görögországban forgatott filmje is szóba került. „Báj és humor csak a belpesti szemüvegen keresztül fedezhető fel a falusi életben” – éles reakciót váltott ki a közönség egy tagjából, amikor Pálfi György rendező arról beszélt, hogy a Hukkle társadalomábrázolásában hogyan keveredik a szellemesség a groteszk haszonelvűséggel. A teremben egy pillanatra megfagyott a levegő, de a rendező könnyed stílusával hamar tovább tudta lendíteni a beszélgetést. Pedig az alkotónak ebben az esetben igaza volt, a Hukklében valóban finoman fonódik össze az óvatosan beleszőtt humor a valóság taszító képeivel. Az estének az incidens előtt és után is meghatározó témája volt a falusi valóság filmre vitele, a természet törvényei előtti egyenlőség, illetve a városiak számára nehezen felfogható, közvetlenebb kapcsolódás az állatvilággal. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
A Szerkesztőség designboltjában ismert és izgalmas képzőművészek alkotásait is megvásárolhatjátok. Az Egy alkotó // egy alkotás // egy hónap elnevezésű projekt harmadik vendége Sibitka Anna, akinek munkáját nemcsak megtekinthetitek, de meg is vásárolhatjátok, amivel egyúttal a működésünket és az alkotót is támogatjátok. Sibitka Anna Budapesten született; divattervezőként végzett a Mod Arton. Festészetét a design- és a divatszakmában szerzett tapasztalatai inspirálták. Műveiben olyan anyagokhoz nyúl, mint a glitter vagy strasszkövek, így a hagyományos festészeti eszközöket meghaladó, kísérletező, bátor képiség tárul elénk. Festményeiben szereti ötvözni a szocialista korszak formáit a modern, kicsit negédes színvilággal, ezáltal megfosztja azt szocreál hangulatától és keretek közé szorított érzetétől. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Rémisztő belegondolni, hogy pont két évtizeddel ezelőtt mutatták be Tony Scott A tűzben edzett férfi című akciófilmjét. Ez annyiban problémás nekünk, hogy közben mi is öregedtünk húsz évet, és úgy érezzük, a bosszúfilmek is más irányba tolódtak azóta: mára kitanult kaszkadőrök hosszú percekig tartó bunyós jelenetei vették át az uralmat, nincsenek már Scott szótlan testőrfigurájához hasonló bölények, akik rendet tesznek az alvilágban. Noha Scott filmje sem számít korszakalkotó munkának, de a két főszereplő közti kémia, a rendező vizuális látásmódja miatt mégis jó szívvel gondolunk vissza erre az alulértékelt filmre.
A kiállítás kurátora Orosz Márton Ő felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténeti Intézetében és az Iparművészeti Egyetemen folytatta. Doktori fokozatát 2014-ben Kepes György életművét bemutató értekezésével szerezte meg. Kutatási területe a fotográfia, animációs film, kinetikus művészet, valamint a klasszikus avantgárd. Nem véletlenül. Édesapja Orosz István, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas grafikusművész. animációs filmrendező. Orosz Márton, a Vasarely Múzeum igazgatója
Karosi Júlia Fotó: PRAE Karosi Júlia jazz-énekes, zeneszerző és szövegíró, a mai magyar kultúra egyik igen összetett zenei karakterű személyisége. Annak apropóján beszélgetett vele munkatársunk, hogy Ingrid Jensen trombitaművész és Kristjan Randalu zongoraművész-zeneszerző közreműködésével megjelent az Inner Voice című lemeze, másrészt pedig a pécsi egyetemen idén elkezdődik a felsőfokú jazz-oktatás, amelynek egyik alapító tanára szintén Karosi Júlia. PRAE: A jazz mind az elit, mind a populáris műfajok írányából megközelíthető. Ön melyik irányból érkezett? Én a klasszikus zenéből érkeztem, ezt tanultam, ez vett körül. Azért ezt kiegészíteném azzal, hogy főként apukám révén sok nagyon igényes könnyűzenei és jazz zenei élmény is ért gyerekkoromtól fogva. Ez a két pólus egyébként valóban egy nagyon meghatározó tulajdonsága a műfajunknak, valahol az elitizmus, és a popularitás között egyensúlyozunk. Mindenki a személyiségének, ízlésének megfelelően sodródik a hozzá jobban illő pólus felé. De lehet ez egy nagyon tudatos döntés eredménye is. Nekem is van kifejezetten népszerű, közönségbarát műsorom Broadway-dalokkal, és egy jóval nehezebb repertoárom saját szerzeményekkel, klasszikus zenei átiratokkal. Számomra mindig a zene az, ami motivációt jelent, és nem az, hogy hova lehet majd besorolni vagy eladni.
Verebes György festőművész kiállítási kollekciójának megközelítése kapcsán, időlegesen félretéve megszokott művészettörténeti vizsgálati szempontjainkat, a tárlat különös címének – Szóma széma – indíttatására könnyed filozófiai sétát kell tennünk. Platónnak – akit élete során senki sem látott nevetni –, a Krisztus előtti ötödik és negyedik évszázad görög filozófusának egyik kései dialógusa a Phaidón, amelyben Phaidón elmeséli Szókratész utolsó napját, utolsó beszélgetését tanítványaival. Szókratész a lélek halhatatlansága melletti érveit hangoztatja: az ember testből és lélekből áll, de igazi ismeretek megszerzésére csak a lélek képes. A lélek magasabb rendű tehát a testnél, uralkodik felette, ugyanakkor azonban a test börtön is a lélek számára. Platón ezt két szóval fejezi ki: szóma – (a test) – széma (a lélek sírja). Tovább az orszagut.com cikkére >>>
A Nemzetközi Roma Nap alkalmából írók és kutatók ajánlanak olvasmányokat a roma irodalomból, melyek reflektálnak a reprezentáció kérdéseire is. Orsós Julianna történész Mariella Mehr egyik regényét választotta. A roma szerzők, romákról szóló versek, regények, novellák nem szerepelnek az irodalom tankönyvekben, pedig amit olvasunk, az alakítja a gondolkodásunkat, új szemszöget ad vagy közös pontokat villant fel. A Nemzetközi Roma Nap alkalmából arra kértünk roma írókat, kutatókat és nem roma szövetségeseket, hogy válasszanak ki egy számukra nagy hatással bíró művet, amelyet bemutatva reflektálnak a roma irodalom és reprezentáció kérdéseire, problémáira, hagyományaira. Orsós Julianna történész Mariella Mehr Kőkorszak című regényét ajánlja. (A korábbi részekben Fehér Renátó Holdosi József Fogoly című regényéről, Eredics Lilla Balogh Attila egyik verséről, Ayhan Gökhan pedig Marlen Haushofer kötetéről írt.) Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
A Nobel-díjas író fő művéből fiatal alkotócsapat készített előadást, amelyben a közönség megtapasztalhatja, milyen az, ha megvonják tőlünk az alapvető emberi szükségleteinket. Kritika. Auschwitzba érkezésekor őszinte örömmel látja, hogy mennyire gondosan karbantartott a futballpálya a barakkok mellett. Lehet játszani mintegy pihenésképpen a munka után, gondolja magában. A kamasz Köves György saját életkoránál tapasztalatlanabb személyiségként éli meg a poklok poklát. Visszatér onnan, ahol rengetegen vesztették életüket az emberi méltóságuktól megfosztva. Azonban már a hazafelé vezető úton is akadnak, akik megkérdőjelezik a haláltáborok létezését. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Harminc művész szemén keresztül mutatja be a nyolcvan évvel ezelőtt lezajlott magyarországi holokauszt emlékezetét az Így történt - A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című kiállítás, amely április 17-től látható Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában. Nyolcvan évvel ezelőtt zajlott a magyar történelem egyik legtragikusabb és legszégyenteljesebb időszaka, kedden lesz nyolcvan éve, hogy felállították az első gettót Magyarországon –hangsúlyozta a Szépművészeti Múzeum-Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója a kiállítás hétfői sajtóeseményén. Baán László felidézte, hogy a magyarországi gettók felállítása után egy hónappal elindultak a vonatok Auschwitz felé, több százezer magyar honfitársunkkal, akiket vittek a „vágóhídra”. Nagy részüket már a vagonokból kilépve a gázkamrákba küldtek. A holokauszt csaknem félmillió magyar áldozatot követelt – emlékeztetett a főigazgató. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A török irodalom jóval sokszínűbb, mint amennyire Magyarországon látják. Ennek a gazdagságnak jártunk utána Schmidt Szonja Emese turkológussal, műfordítóval készült beszélgetésünkben. 1749: Mi vonzott, fogott meg a török kultúrában annyira, hogy azon túl, hogy török szakon végeztél, műfordító vagy? Schmidt Szonja Eemese: Tizenkilenc éves koromtól sokszor utaztam Törökországba, mindig vidékre, Közép- és Dél-Anatóliába, hol hosszabb, hol rövidebb időre. Sok időt töltöttem az ottani emberek között, ezért valamilyen formában mindig azonosulni tudtam az életükkel, érzéseikkel, múltjukkal, és nálam ez az emberi tényező adta meg azt a pluszt, ami által elhivatottságra tettem szert. Tudományos pályára készültem, amit nem is hagytam el teljes egészében, de közben kerestem az eszközöket, és az irodalomban találtam meg azt, amivel úgy érzem, átadhatok valamit, amit fontosnak tartok, és talán közelebb viszi a magyar embereket ehhez a világhoz, mellyel valamilyen sorsszerű módon sokunknak dolga van.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
