Nagy Attila: Ő

a szomszéd ház előtt pillantottam meg

először rosszul összeforrt lábú kutyának véltem

de aztán láttam sovány horpaszát amelyen

a nyár sem vastagított

bizonytalan léptekkel ment majd megállt visszafordult

mintha éhségében elvesztette volna óvatos rókaeszét

lassan vonszolta magát a rét felé majd eltűnt

a folyó-parti nádasban

most lelkiismeret furdalásom van mert

azt hiszem mondani akart valamit valami

fontosat talán hogy ne gondoljak felőle rosszat

Fábián István: Koldus 

Ifjan, ölükben reptettek az évek,
Fogyhatatlan gyönyör lombjai alatt.
Aztán az iram, vesztve erejét,
Feladta s dőzsölt a nyűvő vonszolat.
Csigázva tűrni a napok pörölyét,
A vén kitanulja.
Sokéve rám, páholni jár a sors,
Kerekded volt valóm, mára így lapos.

A múlás harangja zúg bár
S repedt ércének tempója sért,
Habosranyílt az eszmények bokra
S hálás vagyok a vesztéseimért.
Zergés szirtek mászója mögöttem,
Lankám túl pitypangos mező.
Fáradt ragyogás nyugatról int lágyan,
Vén inaknak üdv ez ereszkedő.

Félhelyes Erzsébet: Más/világ

Ültünk a koporsó mellett,
aztán csak egyre gyűltünk.
Nem tudtuk milyen évszak ez.
Hogy bézsvirágok hullanak-e,
vagy sárga-barna levelek,
téli ólomeső.
Mi csak voltunk ott.
nem tudtuk mit érzünk, mit nem.
De látod Apa, összezsugorodtunk,
kicsikék lettünk, mint a csapdába szoruló
fehér egerek.

Szelényi Anna: Walk/ séta, 40/60 cm, pastel

Némafilm pereg –

vonatfülkéből nézem

három dimenzióban.

Vonatablakom

előtt suhanó nyárfa

múlandósága.

 
Homolya Gábor: Padlás a kezünk

Violaszó

Regénytöredék – szonettekben elbeszélve

Első

Emlékezik és tervet sző az ember,

nevet és sír, reménykedik, ha fél.

A semmiből útjára indul egyszer,

aztán lehull – azt mondja: célhoz ér!

Világ urának érezné magát,

vagy kristálykőbe rejtve szívesen

egy fényszivárvány ívén bújna át,

s hogy köztünk járt, ne tudja senki sem?

Hiú a vágy! Vagyunk, én s a világ,

egymás között vagy egymás ellenére.

Én sejtem őt, ő engem meg se lát,

- talán ettől nő mindkettőnk esélye…

S ha Én vagyok, Te is vagy! – így remélem,

mi más remény vagy cél vihetne élnem?

Császár Norbert: Nincsen  nekem vágyam semmi

az artériában úgy akadt el mint

zajló folyón a ringatás ahol a

jégtáblákon vidáman csúszkáló sugarak

elmerülve majd felbukkanva részvétlen

incselkednek egymással és a világgal

mintha kerámiakéssel szelték volna ketté

darabjaira hullt a pillanat

Fotó: Korányi Mátyás

Ne mondj le rólam!

Látod, visszatértem.

Apró ajándék ez,

és semmiképp se érdem,

de ezt te jól tudod.

Most majd írhatsz megint.

Használhatod a kezem, a torkom

a rendelés szerint,

s én majd segítek, ahogy régen.

Túljutni bajon, nevetni semmiségen.

Orbók Ildikó: Öröklét

mikor a hangok dallamukba fagytak
nem csendült torkodból tisztán már a szó
szép volt és mégis szikrát szórt a napnak
szilánkokká robbant kék üveggolyó

Aknay Tibor: Gyászoló

A becsértéket tudnivélik
Hajbakapva, cirka.
Az érték becse, szóba sem jön,
S nincs kéménybeírva,
Pláne kötve nem keménypapírba.
Tudni illik, azt se tudják,
Mit illenék tudni,
Lelkületi szőröstalpuk
Nem tud jól mutatni.
.
Ki gátlástalan kíván lenni,
Abban, ma gátolatlan.
Bárdolatlan, mint a tapír,
S úgy, megállítatlan.
A jóérzésű előzékeny,
Marha lesz meg állat,
Barmok alig nézik el,
Hogy köztük vegetálgat.

A halkuló csendben

nyikorgó ajtót csapdos a szél.

Még nem voltam ott,

ahol lehetne lennem,

miközben csattog egy ajtó

a szétmálló csendben

és bomlik a lét.

Van bűn, mely édes keserű,

piros szelleme befolyta a vérem,

apró villáma lázban csettint,

mert a félelmet ma is felélem.

Békétlen szírének csábítgatnak,

mert a veszélyek útjára léptem,

ötletekbe mártom ócska tollam,

használt zavarod árny hűvösében.

Fotó: Mészáros Dénes (Forrás: player.hu)

Ledöntve tornyait
A bőszült éji égnek,
Fordított a hajnal
Zordján köpenyének.
Most portékát tereget
Mint vén kelmeárus,
Bíbortól azúrig
Végenincs végeket
A napkeleti mágus.
.
Kényes gusztus vágyva
Lesi és csodálja,
De nem ugrik addig,
Míg aranyra nem váltja.
Az olvadat elönti
A dermeteg lankát,
Minek smaragdhúsán
Az ösvény épp eretvág.

Szikra

Megért az idő,

kipattan nyugalmából

a tettek rügye.

Búcsúzó Galilei

I.

Egy ideje vak vagyok.

Sűrű a lég.

Fulladok. De bennem még

valami ragyog, tisztán ég,

s halkan sírok, mert

messze van Pisa.

Nem tudtam repülni,

így gondolat-lépcsőről nyújtózva

lehoztam nekik az égboltot,

a bolygókat nekik, oly közel, hogy akár

ujjamra húzhattam volna

a Szaturnusz gyűrűit,

ha akarom.

Kintről az utcazaj

töri meg a csendet, megy tovább minden,

jelentéktelen porszem vagyok.

Nem tudtam repülni,

de a lelkem szárnyalt,

magasabbra, mint a madarak.

Nem hittek nekem.

– kapott versek ezek, – mondja, –

istentől vagy ki tudja... –

a mondatot nem fejezi be,

vacogó meszelt fal előtt ül,

nézi ahogy rajta egy hajszál árnyéka

valaki tarkóján (ki tudja

kién, nem látni az arcát)

a levegőben kavarog,

Két részeg madár

táncol opart pázsiton.

…

Közönysárgában oázis

álmaik helye.

…

Megírlak majd, ha ráköszön
az őszi szél a kabátra,
esernyőd fordul tőled el,
arcodat inkább ne lássa,

megírlak majd, a köd mögött
emlékké sorvasztva alakod,
fájom, ahogy a tű bököd
gombolnám kabátod, nem hagyod,

Sirály a Boszporusz felett,

lelkem így lebeg, mosolyogva,

de testem égő fájdalom foglya.

Leírni hogyan lehet a századik sebet?

A sirály jajongása: jel,

jelenti: repülni kell!

Sikoltja: repülj, ha tudsz!

Izzó kékjével hív a Boszporusz.

Úgy szeretnék élni benned,
Ahogy folyók szomjazzák a medret,
Amint kutató kutatja a kutat,
S a napfényt kutatja alkonyat –
Míg partod keresi a tenger,
És Istent keresi az ember,
Hol csöndet ölel a dallam:
Hadd legyek hangod a dalban!

mi lesz aztán ha

keskeny csapást

napok majd benőnek

csak síphodó légszomj

s pár mázsányi szar

mindenség határoz

se kötve rendhez

vagy cirmosszélű mához

ember s űr önjogán él

és pusztul amint akar.