Keresés a honlapon:

A. Túri Zsuzsa: Búcsúzó Galilei

 

 

 

 

Búcsúzó Galilei

 

I.

 

Egy ideje vak vagyok.

Sűrű a lég.

Fulladok. De bennem még

valami ragyog, tisztán ég,

s halkan sírok, mert

messze van Pisa.

Nem tudtam repülni,

így gondolat-lépcsőről nyújtózva

lehoztam nekik az égboltot,

a bolygókat nekik, oly közel, hogy akár

ujjamra húzhattam volna

a Szaturnusz gyűrűit,

ha akarom.

Kintről az utcazaj

töri meg a csendet, megy tovább minden,

jelentéktelen porszem vagyok.

Nem tudtam repülni,

de a lelkem szárnyalt,

magasabbra, mint a madarak.

Nem hittek nekem.

Hiába a távcső, így

utánam tán semmi sem marad.

“Ingalengető bolond”

-hányszor hallottam,

s még mulattam is titokban

rajtuk.

Beléptem egy titkos világba,

én árva, olyan világba, ahonnét

kilépni nem lehet.

Végtelennek látom az eget.

Benne ismétlődik,

megsokszorozódik minden.

De minek szikráznak a gondolatok,

ha csak szégyentelen villám vagyok,

oda csapva, ahol valami

meghatározott szétszakad?

 

II.

 

Zenében nőttem.

Egyedül a tiszta hangot

viselem el, mindenből

a tisztát, keresztelőm óta

a Battistero akantuszos

oszlopai alatt. Az igazat.

Most is még, én, a vak.

Kialvatlan, gyulladt szemeim

már csak befelé látnak.

De látom Őt, ahogyan ballagok

a nemlét enyhítő sötétje felé.

Vezet. Van-e túlvilág?

Elégethettek volna. Mint Brunot.

Jobb lett volna, lehet…

De tudom, tart tőlem a pápa,

ezért nem lett

büntetésem máglya,

csak be vagyok zárva

ide.

Eleinte hitt nekem…

Lehoztam nekik az égboltot,

s mit kaptam cserébe?

Elfúl a hang, a szó dadog,

elsorvadnak az ígéretek.

De látom Őt. A láz elmúlt.

Többé nem kísértenek ijesztő

labirintusok. Nincs már vihar bennem,

úgy gondolom, ez a beavatás

utolsó szakasza:

A nyugalom, lassan folyó könnycseppekkel.

 

III.

 

Aztán már csak a halál…

Nincs vihar.

Szívem dobbanásai

dobok az áldozati táncban,

vén csontjaim nyikorogják

utánuk a ritmust. S a harangok…

Hallom még a harangokat.

Alig jön valaki. Hadd féljenek.

Kintről beszűrődnek a hangok,

de nem vagyok egyedül:

Simplicius

itt ül az ágy szélén,

mikor a fájdalom lándzsái szúrnak.

Nyomorult test!

 

A Holdat hoztam nekik,

örök táncát, krátereit.

Megmutattam a Nap foltos fenekét,

ma már felülni is alig tudok.

Istenben mindig hittem.

Bármit mondtak.

(Marina, meg a gyerekek is mondták,

céljaim az Ördög céljai.)

Felégettem a hidakat.

Mi maradt?

 

Nem baj, ha mégsincs túlvilág.

A lejtőn egyszer minden

acélgolyó leér.

Mindenki rab.

Nem új világot akartam, csak

ezt, itt, megérteni.

Hátamon

hoztam elébük a Földet,

gerincem beleroppant,

eleddig

ismeretlen utakon

kerestem igazam.

 

De akkor is mozog.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-02-04 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.