Videó

A Kincskereső videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Napkút 2013
ISBN 978 963 263 355 8
Terjedelem 132 oldal

A kötet megjelenését Budapest Főváros IV. Kerület Újpest Önkormányzata támogatta

 

„Merj élni, meghalni bárki tud!” – Ez a mondat állt Frida Kahlo, barátnőjétől kapott kis fekete füzetében, amibe aztán éveken keresztül különleges ételek receptjeit és saját gondolatait jegyzete.

 

"Amikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment, patak helyett bőgő, nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert" - kezdődik Wenders filmje, a Berlin felett az ég, ezekkel a szavakkal, tovább is van, de ma reggel megállítjuk a filmet, és egy könyvet veszünk elő, Hegyi Botos Attila első verseskötetét. A címe: Rögnyi ég, és így kezdődik:
"Egyetlen sújtás volt,
Egyetlen főhajtás.
Ne nézzetek így!
Én is örvendeni jöttem."

 
Szőke Imre prózája első olvasásra zavarba ejtő. Az olvasó nem tudja, élőbeszéd-szerű személyes sztorikat mesél-e neki valaki, vagy pedig „behúzták a csőbe” és a kortárs szépirodalom magaslati ritka levegőjét szívva teljesen fiktív dolgokat beszélnek el épp. A valóság valahol mindkettő és egyik sem. A novellákban a szubjektum és a szabadság, művészet és magatartás kérdéseit boncolgatja a szerző. A társadalmi háttér ábrázolása fontos számára, ezen keresztül mutatja be figuráit és mondanivalója megfogalmazásában is ez szolgál háttérként, súlyos kulisszaként. Szőke írásaiban hangsúlyosak a lokalitások, a különböző városrészek, helyszínek (Budapest, Kőbánya, Csepel, Bécs etc.), ezekkel, valamint a kötet első novellájának metaforikus főmotívumával, a Dunával élesen körülhatárolhatóan kirajzolódik egy közép-kelet-európai kortárs prózaíró profilja.
 

Minden mozdulat ismerős a Lázból. Tudom, mi az, hogy egy könyvet találomra felütni (hogy választ adjon a kérdéseinkre), tudom mi az a “bucsu”. Tudom, mi az, hogy bejárósinak lenni, egy vidéki iskolában felnőni, hogy aztán egy nagyvárosban munkát és albérletet találjunk – elkezdjünk élni...

 

Kókai János a folyamatosan bomló, pusztuló világ krónikása, aki higgadtan veszi tudomásul, hogy sem művészet, sem szerelem nem képes megváltani az embert. Ám semmiképp ne gondoljuk, hogy ez valamiféle monotóniát, erőtlenséget jelent, ellenkezőleg: a groteszk, az abszurd, a fekete humor, az elégikus, vagy éppen bensőséges hang mind-mind jelen van ebben a költészetben...

 

Őszintén irigylem Boldogh Dezsőt. A könnyedségét, a harmóniáját, a szövegkezelésének természetességét. Évekkel ezelőtt elindult egy úton, és végtelen nyugalommal megy előre, mint - hogy eljátszunk ennek az újabb kötetének a címével - az igazán jó kamionsofőr, aki fáradhatatlan, aki éjszaka is dolgozik, de nem alszik el a volánnál, mert az övé az az út, amin halad.

 

Tizenharmadik könyv. A vacsoraasztalánál is tizenhárman ültek. Kérdés, hogy mi van ezután. Birtalan Ferenc bebizonyítja, napjaink költészetének utolsó vacsorája után is van újrakezdés, aranykorát élő költészet. Energia, fiatalos lendület van az „öregségbe deportált költő” verseiben, ami legyőz kort, betegségeket, a lehetőségek beszűkültségét. Szembeszáll a jól ismert sztereotípiával: az ember hatvan éven túl már nem érezhet szerelmet, lángolást, vágyat.

 

Az elbeszélő versfolyamban a második világháború utántól az ezredfordulóig - szinte naplószerűen életútjáról számol be a költő.(1945-ben idehaltam /várom a születés /beteljesedjen rajtam) A szegény, sokgyermekes, a Józsefvárosból Kőbányára átnyúló Hős utcában, a Juranics telepen élő családból hova lehet elindulni, hová lehet megérkezni? ...

 

-Róluk írj... a rigókról...

Ez a könyv a tiéd.
Nem tudom odaadni.
Nincs kezed, hogy elvehesd.
Minden összeomlott.
Újraépítettem, újra összeomlott.
Kellett az áldozat.
Míg vagyok, építek.
Jönnek-mennek rigónemzedékek.
Viharok, telek bontják a fészkeket.
A reményt nem verhetik le a fákról.
Jó, ha van mit sirassunk, ami szép volt.
Ami egyre szebb-keservesebb lesz.
Veled érkezett, veled ment a szerelem.
Összeraktam szétporlott ágakból a réget.
Hiány lettél.
Fölolvaslak.
Rigótörténetet Neked, Bogár.

 

A szerző regénye meglepetések sorozata. 
Meglepetés azoknak, akik ismerik a költő egyre terebélyesedő és mélyülő életművét, s meglepetés azoknak is, akik most vesznek kezükbe először Batári-könyvet.
Batári Gábor felszámolja a közös (négydimenziós) világot, s a végtelenig tágítja. Idősíkokon, dimenziókon gázol át, idő- és tértelenségeket teremt, olyan mindenséget, amelyben egyetlen valóság van, az áradó szöveg.
Posztmodern bűvészhez lenne szerencsénk? Dehogy. Tud ő persze mindent, amit egy posztmodern világ-rezonőrnek tudnia kell, sőt jobban tudja azt: megalkotja az irály paródiáját. Modern meseíró lenne? Igen is, meg nem is. Meséi – és összefüggő meseszövete – mítoszigényű egység, egyszersmind világnagy blöff. Ugyanakkor felbukkannak a lovagregény, a koraújkori pikareszk, az új regény, a keményre forralt amerikai próza igencsak behatárolt, szűk téridőkben honos elemei.
Mi tehát ez a mű?

 

(2012, NapSziget a Művészetekért Alapítvány)

 

 

Egy festő-restaurátor keze, úgy tűnik, ha belefog valamibe, elég kitartó. S mivel ismeri a festékrétegek természetét, hogy a felszín alatt gyakran értékesebb rétegek rejlenek, nem fél megpiszkálni a szövegrétegeket sem, várakozóan nyúl a felszín alá, a kéreg repedéseibe. Évek munkája - szenvedése, kínja és öröme, mosolya - volt, amíg a "vasárnapi költőből" egyszerűen csak költő lettél.

 

India, a spirituális élet tükre
Tolvaly Ferenc Benáresz, a kapu című regényéről

Már az ötlet kiváló: egy-egy utazóregény, vagy még inkább fejlődésregény révén bemutatni a nagy világvallásokat. Nyilván, kell hozzá ember, aki meg is képes valósítani az ötletet. Nem sokan vannak, akiknek megadatik, hogy elutazzanak a világ messzi tájaira, és helyi, közvetlen ismereteket szerezzenek adott vallásról, követőiről, azok külső és belső világáról. Akik viszont képesek anyagiakat áldozni ilyen utazásra, azokat többnyire kevésbé érdeklik a lelkiek. Legalábbis mélyebb írói, művészi szinten. Olyan tehát még kevesebb akad, aki a tapasztaltakat át is tudja szűrni magán, és tovább képes adni élményszerűen. Tolvaly Ferencnek ez viszont már negyedszerre sikerült. Első alkalommal a Caminót járta végig, és dolgozta fel könyvben (El Camino – Az út), filmen, fotóalbumban. A keresztény zarándoklat után egy buddhista kettős, külső-belső utat járt be a tibeti szent hegy, a Kailásza spirituális megtapasztalása révén. Ennek a címe: Tibetben a lélek. A harmadik felfedezőútja az iszlám közegét tette átjárhatóvá és átláthatóvá Mekkába látogatásával és a Boszporusz felett a híd című kiadványcsaládjával.

 

Vörös István prózájában is felfedezhetjük a szakrális kísérleteket. A többesszám akár direkt is lehet, hiszen az egységes szakralitástól régen elszakadtunk, valamifajta lego, atomszerű próbálkozásokról beszélhetünk, szigetekről. A „Keresztelés özönvízzel” című regény a Noran Könyvesház kiadónál látott napvilágot. A szerző itt nem is „kertel”a szertartásossággal. Az alap kiinduló pont az Egyházzal, illetve azon belüli lelki helyzetével elégedetlen, meghasonlott fiatalember, pap kiugrása a „szervezetből”, a szakralitásból. Pontosan ezt vizsgálja a könyv, hogy a kézhez kapott, illetve porosnak tűnő, kevésbé életszerű szertartásosság helyett található-e valami személyesebb, kielégítőbb „mód”, és hogy egyáltalán kell-e ezt keresni.

 

Rögtön megállhatunk a címnél. Mi ez? Varázsszó? Pszichiátriai részleg? Szövőüzemi kifejezés?

Megkapjuk a helyes választ, feloldódik a rejtvényt, ha utána nézünk a valódi jelentésnek egy szótárban.(Szövegimádat) Vagy épp a szerző nyilatkozataira figyelünk az interneten, kocsmában. Mindenfajta értelmezés belefér ebbe a szóba, és a szerző szándéka pont ez volt.

Nem véletlen a könyv címlapján a mágikus kör ...varázsszó. Ezzel a mágiával többször is találkozunk, képversek szelik át a szövegtestet. Szó szerint felhasítják azt. Igyekeznek valami beszéden túlit megragadni, de valahogy mégis ironikus, nem ezoterikus módon. Mintha behozná a középkort, (csók képvers) összekeverné az idő síkokat. (Lásd. Szindbád ciklus, szoció versek)

 

A József Attila Kör Irodalmi Egyesület február 26-án tartotta két új kötetének bemutatóját a Dohány utcai RoHAM bárban.

Az est első felében a salgótarjáni származású Szávai Attilával beszélgettek az esemény házigazdái: Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán, a JAK-füzetek szerkesztői. A közönség zsivajának lecsillapítása után, először Lesi Zoltán olvasta fel néhány versét, miközben a szerző okostelefon rajzolóalkalmazásával készített rajzait láthattuk kivetítve. Szávai Attila két novellát olvasott fel új novelláskötetéből, a Hetedik emeletből. Mivel A csillagász című alkotásának különösen nagy jelentőséget tulajdonított, ezért ezt hallgathattuk meg először, s némely elcsépelt motívumok (mint a kivételes tudás birtokában lévő csillagász, aki végigtekint a magasból az alatta állók életén) ellenére azért az írás valóban jó volt. A szervezők igyekeztek kérdéseikben kitérni a belvárosi hangulatot idéző cím és a harmincnál is több novella vidéki tematikájának kettősségére. A szerző ezt az ambivalenciát azzal a frappáns gondolattal reflektálta le, úgy találja, “roppant érdekes emberek vannak vidéken”. Mindazonáltal véleménye szerint “az alapanyag ugyanaz”, vagyis nem lát lényeges különbséget a mai Magyarország vidéken élő, például salgótarjáni, és a budapesti lakosai között. Ugyanakkor arra is kitért, volt már arra példa, hogy előadott színdarabjának (Hevimetál, bányaló, tehervonat) egyik humoros részén a salgótarjáni közönség nevetett, míg a pesti nem. Nem tagadja, hogy “létezik ilyen, hogy vidéki ember”, s ez magában foglal olyan értelemben provincialitást is, hogy megjelenik benne egy sajátos vidéki perspektíva, ám hangsúlyozta, ez elsősorban pozitív többlettel rendelkezést jelent a fővárosiakhoz viszonyítva.

 

Az Apokrif Irodalmi Folyóirat felolvasóestje ismét új helyszínen került megrendezésre, a H13-ban. A házigazda, Fráter Zoltán ugyan jó hangulatot teremtett, de az est szerzőinek teljesítményét nem sikerült felülmúlnia. A házavató első felében a lap régi alkotói mutatták be műveiket, majd a második szakaszban meghallgattuk Evellei Kata és Margócsy István tanár úr beszélgetését.

Az első felolvasó, Fehér Renátó, nemrég tért haza Prágából. Versei korábban már megjelentek az Apokrif előző számaiban. A fiatal szombathelyi költő rendszeresen publikál a Litera irodalmi portálon is. Csak szilveszter című verse szinte ünnepélyes hangulatot teremtett. Lírája nagy érzékenységről árulkodik, előadásmódja pedig képes követni és hitelesen alátámasztani szövegei mondanivalóját.

 

Petrőczi Éva „versíróasszonnyal”, a Károli Egyetem Puritanizmuskutató Intézetének vezetőjével, költő-irodalomtörténésszel beszélgettünk a dicsőítésről, karácsonyról, kortárs költészetről.

B. Tóth Klára: Hogyan látod kortárs keresztyén költőként Isten dicsőítésének szolgálatát?

Petrőczi Éva: Végtelenül egyszerűen és természetesen. Úgy írok istenes verset, ahogy levegőt veszek, ahogy járok-kelek, nem választom el ezt a mindennapi életemtől. Ez – remélem – nem azt jelenti, hogy triviális, amit írok, de nem erőltetek az olvasóra olyasfajta hamis emelkedettséget, ami elidegeníthetné, távol tarthatná a nem hívő olvasót. Én ezt annyira életem részeként adom elébük, hogy sokszor azok az olvasóim is elfogadják istenes verseimet, akik egyébként nem rendszeres hitgyakorlók. Még egy fontos pontja van ennek a számomra, hogy nagyon sokakat, a vallásos, magas képzettségű embereket az tartja távol a vallásosnak nevezett költészettől, hogy ezek az írások bizony gyakran csapnak át édeskésbe, negédességbe. Fájdalom, de létezik egyfajta igénytelen, színtelen, szuprakonfesszionális, felekezetek fölötti „cukormáz”.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal