Videó

Timor Shah videója




Keresés a honlapon:


Dobos Marianne „Igaz Istenem… Úgy segitett, hogy nem segithetett” Polcz Alaine

 

 

 

„Igaz Istenem… Úgy segitett, hogy nem segithetett

Polcz Alaine

 

D. M.: „A mai európai gondolkozásban a halál tudata mintha nem érintené az életet. A történelmi gondolkodás, a tudományos haladásba vetett hit és a technikai fejlődés mítosza mintha elfelhőzné azt az egyszerű tényt, hogy mindannyian meghalunk. Oly annyira, hogy -- némi iróniával -- azt is mondhatnánk, manapság nemcsak meghalni nem divatos dolog: már öregnek lenni sem sikk. A film, a televízió és színes képeslapok, vagy a reklámok azt a hatást keltik, mintha a Földön élő emberek többsége szép és fiatal lenne. Ebben a környezetben minden utalás a csúnyaságra, betegségre, öregségre vagy a halálra egyszerűen illetlenségnek tűnik.” -- találóan pontos megfogalmazásod.

P. A.: Pedig a halál felfogásának története egyben az emberiség története is. Az egyes kultúrák, korok halálviszonya gondolkozásukat életmódjukat, filozófiájukat tükrözi. Halni tudni, annyi mint élni tudni, olvasható Szókratész Phaidonjából

Én 1922-ben születtem Kolozsvárott, Erdélyben, kisebbségi sorsban. Szüleim akkorában nagyon nagy szegénységbe kerültek. Küzdöttek, és küzdelmük engem is ellenállóbbá tett. Láttam a természetes életet. Apámnak két házassága volt. Gyermekei, mi öten, két anyától otthon születtünk. Otthon halt meg a nagymama is.

Jó halála volt. Az akkori értelemben. Felkészült rá, a halálfogadás akkori rítusa szerint. Úgy, ahogy tette ezt a keresztény ember közel 2000 évig. Családja, barátai, szomszédjai körében. Még minket kisgyerekeket is oda engedtek a haldokló ágyához. Búcsúzott, bocsánatot kért, és megbocsátott. Rendezte élete konfliktusait, érzelmi problémáit. Hagyatkozott, intelmeket adott, megáldotta szeretteit. Értékelte és mérlegelte élete útját. A halálfogadáshoz hozzátartozott az Istennel való megbékélés is. 

A katolikus haldokló „utolsó” kenetben részesült. Ez a kenet az őskeresztények idejében és a második vatikáni zsinattal hozott új szemlélet szerint ismét a „betegek szentsége” nevet viseli. A test és lélek erősítésére szolgál, hogy az ember a betegséget és a bűnt egyaránt próbálja leküzdeni.

Katolikus keretben a kenet, bűnbánat, hitmegvallás, gyónás, misehallgatás és áldozás, amelyben a család is részt vett általában, vagy a protestáns egyházakban az Úrvacsora kis eltérésekkel, de egyaránt felemelő hatású, a családi összefogást, a halálra való közös felkészülést Istennel, Istenben megnyugodva, az Istenhez való térést készítette elő. „Elfáradtam megpihenni hozzád térek Istenem”, -- így a magyar temetési népének.

„Rossz” halálnak akkorában a felkészületlen halál számított. A hirtelen halál. Tudatos átlépésre való készenlét, a barátok, rokonok és Isten segítségül hívása nélkül egyedül lépni át. Mára általános a szemlélet megfordulása. Az orvostudomány erőteljes fejlődése következtében az élet mesterségesen meghosszabbítható. Bár szerintem ez nem nagyon nevezhető az esetek döntő többségében már életnek. Ennek következtében a ma emberére már nemcsak a halálfélelem, de a haldoklástól való félelem, a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól, a magánytól, az emberi méltóság elvesztésétől való félelem is ránehezül. 

Én még a másik végén kezdtem, az otthon születésnél, az otthon meghalásnál. Mondtam, a gyermek is láthatta a halottat. -- Nem kell tőle félni -- magyarázták --, miközben készülődtek a temetésre. Készülődni pedig gyorsan kellett, hiszen a holttestet a házaknál hűteni nem tudták, az enyészet pedig nem vár.  Ezért is volt hasznos, hogy minden ott állt készen, és még ma is készen áll a falusi házaknál. Mindenki tudta mibe fogják öltöztetni (sokszor ez volt az egyetlen, megfelelő erre való ruhája), készen állt a halotti ing, lepedő és a koporsó. A koporsót, a falu asztalosa, ácsa, vagy egy barkácsoló családtag már a haldoklás idején elkészítette, kifaragta a halott személyiségének, életének ismeretével.  Tán morbidnak tűnik, de néha a beteg felgyógyult és akkor a bölcs mosolyával nézegette, méregette, sőt néha ki is próbálta leendő örök ágyát, örök fekhelyét.

D. M.: Hogyan ravatalozták a halottat, hogyan készültek a temetésre?

P. A.: A halál percében megállították az órákat, lefedték a tükröket és a házat gyászba öltöztették. Előkerültek a fekete-fehér szőttesek, az ablakokat elfüggönyözték, virágok és gyertyák illatával telt meg az átrendezett ravatalozó szoba. Az én nagymamámat édesanyám mosdatta, öltöztette, tette rendbe. Azután egész éjjel imádkoztak, énekeltek, virrasztottak az asszonyok. Közben készült a gyászlakoma, a halotti tor is. A régi temetői szokások késői maradványát én is átéltem a Házsongárdi temetőben. Oda jártunk ki sétálni, tanulni, gondolkozni, üldögéltünk a sírok között, randevúztunk szerelmesünkkel, néztük az élet folyását a sírkövekről. Azt hiszem, ez visszahatott a szerelemre is. A házsongárdi randevúra nem kalandvágyból ment az ember. A falusi cintermeket is ismerhettem még. Elragadó az élet-halál tenyészete itt: a régi, besüppedt sírok között felnövő alma- vagy szilvafák terméséből a pap pálinkát főz, a fű kaszálásra eladva, madárszó, vadvirágok, bogarak. Az állatok is bejárnak legelni. A templomból nyáridőben kihallatszik a szentbeszéd és a zsoltárok elnyújtott éneklése. (Az állatokat elég későn tiltották ki a temetőkből, Mária Terézia rendeletére. Falun ma sem zavar senkit, ha bejárnak a tyúkok.) 

A teljességben megélt öregkor felkészít a halálra, tanultam meg egész fiatalon, látván, ahogy idős emberek és környezetük is nyugodtan beszéltek a halálról. 

D. M.: Amikor az ember maga előtt nem csak a múlandóság tarlóját látja, de a „múlt csűrjét”. Hiszen a kapu, amely éppen becsukódással fenyeget, az egyben e tele csűr kapuja is, ahogy Jób könyvében olvasható: 

"Mikor beérik életed, sírba szállsz,

mint a búzakévét begyűjtik ha érett."

(Jób 5. 26.)

P. A.: Igen, vigasztalás a Bibliából. Nekem hamar szükségem volt arra, hogy idejében jó szavakat találjak.  Nagyon szerelmesen, 1944. március 27-én esküdtem Kolozsváron, a Farkas utcai templomban Jánossal. Esküvő után, új lakásunkba -- anyámék családi házával, kertjével szemben -- egy villa magasföldszintjére költöztünk. Az egész házban mi voltunk keresztények. Az emeleti lakók kedves jó barátaink, ők adták át a nagy lakáshiány közepette a földszinti lakrészt nekünk, összébb húzódtak, mert féltek. Mi egyben-másban falaztunk nekik, ők mellékálláshoz, jövedelemhez segítették férjemet. 

Pár napos budapesti nászutunkról hazatérve a zsidók elhurcolásának borzalmaival találtuk szembe magunkat. Próbáltuk tenni, amit tudtunk. Bőröndökkel, meleg ruhákkal, gyógyszerekkel, hamis papírokkal, hamis orvosi bizonyítványokkal szaladgáltunk. Segítettünk embereknek, hogy elmegyógyintézeti ápoltként menekülhessenek. Szomszédjaink fiát sikerült munkaszolgálatosnak felvétetni. Iszonyatos volt, ahogy a család az elhurcolást várta. Sebők, az öreg édesanyja, Sebőkné, János meg én, végtelen beszélgetésekkel töltöttük az estéket. Aztán, na, ma már nem jönnek, le lehet feküdni. Napközben az asszony hurcolta hozzánk a holmiját. Az öreg nénit szél érte, megbénult. Nosza gyorsan papírok, ki lehet menteni a lágerből. Ültem az ágya mellett, és vigasztaltam, hogy nem viszik el, kórházba fog jutni. Ha elszaladtam a piacra, sírt és kiabált, hogy hívjátok haza, neki elhiszem, hogy nem fognak elhurcolni. 

Harmadnapra rá elvitték a ház összes lakóit. Hajtották őket le a lépcsőházba. Kisgyermek is volt, kétségbeesve üvöltött, eltörött a tejesüveg, csorgott a tej a lépcsőkön, kiszaladtam, hogy segítsek. Magdához akartam szólni, egy csendőr ordítani kezdett, hogy mit akarok ezektől, és belökött az előszoba ajtón. Magda, Sebőkné mosolygott és intett, úgy ment le a lépcsőn. Rám csapta a csendőr az előszoba ajtót, álltam a falnál és hallottam az öregasszony hörgő lélegzetét. A fia könyörgött: „Ne siettessék, szél érte szerencsétlent...” „Majd puskatussal megkönnyítjük a járását neki” -- még ezt hallottam. Akkor férjem megfogta csuklómat, belökött a belső szobába és rám zárta az ajtót. Tulajdonképpen ez volt a legirgalmasabb cselekedete házasságunk hét éve alatt. Én mindeddig hittem, hogy ez lehetetlen, és ezzel a hitemmel tudtam vigasztalni, megnyugtatni ezt a beteg, idős asszonyt. Tudod, ez a psziché alapvető hozzáállása a szörnyűséghez, az első, az el nem hívés állapota. Hiszen a világ akkorában még mit sem tudott a haláltáborokról. 

D. M.: Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort címmel a 119104-es számú fogoly, Viktor E. Frankl írta meg személyes lágeréletét. „Megismertük az embert, -- írja -- jobban mint talán eddig még egyetlen nemzedék sem. Mi hát az ember? Az a lény, aki mindig maga dönti el, hogy mi. Az a lény, aki feltalálta a gázkamrákat, ám egyúttal az a lény is, aki emelt fővel és imával az ajkán ment a gázkamrába.” Ez volt az a hely, Frankl valahogy úgy fogalmaz, ahol az ember képes volt egy kiuttalan helyzetet is emberileg tekintve, teljesítménnyé átformálni. A szenvedés értelmét kiteljesítve, legemberibb mivoltát megvalósítva, az ember túlnő önmagán. Ahol a körülmények megváltoztathatatlanok, ahol tehetetlenek és reménytelenek az emberek, ott a felszólítás, az elvárás: változtass önmagadon!

„Senki sem írta le ezt találóbban Yehuda Bacon-nél, aki gyermekként került Auschwitzba, és felszabadulása után kényszerképzetektől szenvedett: »Egy temetési menetet láttam, díszes koporsóval, zenével -- és én el kezdtem nevetni: megbolondultak ezek -- egyetlen hulla miatt ilyen nagy felhajtást csinálni? Ha koncertre, vagy színházba mentem, pontosan ki kellett számolnom, mennyi ideig tartania annyi ember elgázosítása, ahányan ott összegyűltek, hány ruhadarabot, hány darab aranyfogat, hány telizsák hajat tenne az ki« s Yehuda Bacon azt a kérdést tette fel magának, vajon mi értelme volt azoknak az éveknek, amelyet Auschwitzban töltött: »gyermekként azt gondoltam, majd én megmondom az egész világnak, mit láttam Auschwitzban, remélve, hogy a világ egyszer majdcsak megváltozik. De a világ nem változott meg, és nem akart hallani Auschwitzról. Csak sokkal később értettem meg igazán, mi a szenvedés értelme. Akkor van értelme a szenvedésnek, ha te magad mássá leszel.«”

P. A. Tudod, magam is ha végigtekintek az életemen, azt tudom mondani, hogy sok, nagyon-nagyon nehéz napom volt, nagyon sok mindent átéltem, megismételni ugyan még egyszer átélni, jaj azt nagyon nem szeretném, de így kellett történnie. Így volt ez jó, ahogy volt, és semmit sem szeretnék másként. Bár nem szeretem kimondani sem a szörnyűség szót, de azok nélkül a szörnyűségek nélkül, melyeken átestem, melyek 19--20 éves fiatalasszonyként a fronton megtörténtek velem, és utána, no meg előtte is, nem lennék az, aki vagyok. Nem tudnám a haldoklókat úgy ellátni, ahogy azt teszem. Kisgyermek koromtól orvosnak készültem. Már a gimnázium három felső osztályában, a vakációban önkéntes ápolónőként dolgoztam. Megvolt a három havi műtőszolgálatom és magam is nővér kiképző voltam. (Mikor először kellett egy frissen amputált lábat kibontanom a kötésből, tartani, míg az orvos a cafatokat, a húscafatokat érzéstelenítés nélkül körbe vagdalja, és utána ismét bekötni, tiszta víz lett a testem, de hamar megszoktam.) Jó hasznát vettem, hiszen anyósomhoz menekültünk Kolozsvárról Csákvárra. Az Esterházy kastély egyik oldalszárnyában élt az én Mamikám, a legbecsületesebb teremtés, akit valaha ismertem. Kulcsárnő volt. Bécsből jött, magyarul kis akcentussal beszélt. Reméltük, ide nem érnek a háború borzalmai és élelemben sem lesz hiány. Kiderült, keresve sem találhattam volna ennél rosszabb helyet egész Magyarország szerte. Bicske és Lovasberény között három hónapig hullámzott a front. Székesfehérvár többször gazdát váltott, az oroszok késsel levágták azoknak a nőknek a mellét, akik összeadták magukat a németekkel, miután előzőleg már megerőszakolták őket az oroszok. Az ezt megelőző vihar előtti csendben tán már ezekre a borzalmakra készített az Isten.

Az apácazárda szegénykórházát katonai szükségkórházzá alakították. Jelentkeztem önkéntesként. Mivel abban a faluban még a kastély árnyékában élni is nagy dolog volt, inkább csak úgy kezeltek, óvatosan mint egy „díszt”, aki unatkozik. Múltak azonban a hetek és közeledett a front. Egyre több lett a beteg, egyre kevesebb a gyógyszer, a kötszer, az ennivaló. A betegek már a földön, szalmazsákokon feküdtek. Az orvosok éjjel-nappal a sebesültekkel foglalkoztak, én ekkor már a műtőben is dolgoztam. Itt éltem át életem egyik legszörnyűbb napját is ebben a kórházban. Négy kisfiú játszott az utcán, egy kézigránátot találtak, odavágták a ház falához, és nézték, hogy mi lesz. Egyikük azonnal meghalt, a másik hármat behozták. Bevittük őket a kötözőbe. Nyitott hasfalán keresztül egyiküknek kilógtak a belei, a fogak, az arccsontjai meztelenül kilátszottak, mindkét szeme kifolyt. Kettőt a kötöző asztalra fektettünk, egyet a vizsgáló díványra. Horváth doktor, a belgyógyász nyújtott elsősegélyt. Én asszisztáltam. A sebészeink bent voltak Fehérváron. Hát mit lehet tenni? Fájdalom- és vérzéscsillapító injekciók és tamponozás.

Rohantam a telefonhoz, külön vonalon kértem Fehérvárt, azonnal induljon egy sebész -- nem találtam sehol a mieinket --, bármilyen katona- vagy magánsebészért könyörögtem. Érdekes, senki sem mondta, hogy megőrültem, mit képzelek? háború van... (Hát mertem volna én is felnőtt sebesültekért visszahívni katonaorvosokat Fehérvárról vagy bárhonnan?)

Segítettem előkészíteni a műtőt, és visszamentem a kötözőbe. Reggel kilenctől délután négyig vártunk a három gyerekkel. Tíz óra körül már az őrjöngő szülők is ott voltak, egy-két órát még vártak, de azután már látni akarták a gyerekeket. Gyanakodtak, tudni akarták mi van velük, ha haldokolnak is látni akarták. De hát hogyan engedjen oda az ember egy anyát a szétroncsolt gyermekéhez, mikor csak várunk és nem történik semmi. (És amikor a gyerekek megismerték a szülők hangját, ha megismerték, mi volt az a mozdulat?) A lógó belű gyermeknek az édesanyja egy hatalmas fenekű, csípőjű, keblű kocsmárosnő, közismert kurva, tizenkettő körül már ordítva verte, be akarta törni az ajtót. Egy nagyobb adag morfiumért könyörögtem a gyerekeknek, de Horváth doktor azt mondta, nem lehet, tiltja az orvosi etika. Majd én beadom -- mondtam --, s már készítettem is halkan odasúgva, hogy a gyerekek meg ne hallják, úgy sem lehet megmenteni, s ha igen hát élet lesz ez? Szegény doktor nem vitatkozott, nem magyarázott, csak intett, menjek ki, ha nem bírom tovább. Az őrjöngő szülőkkel nem tudtunk mit kezdeni, letepertük a földre, befogtuk a szájukat, bevonszoltuk a fáskamrába, és elkábítottuk őket. Isten, látod ezt -- fohászkodtam, s nem tudtam, hogy az én idegeim nem bírják, vagy a gyerekek miatt, vagy a szülők miatt kívánom annyira a halált. A három kisfiúból csak egy maradt életben. Édesanyjukkal később a nagy éhezés idején találkoztam, pogácsát sütött, és megkínált vele. A gyermekhalállal, ilyen szörnyűséges formában találkoztam először. 

D. M.: Mi történt mikor Csákvárhoz közeledett a front?

P. A.:  Megjöttek a németek. Berontottak a kastélyba: „Parancs! El kell hagyni a kastélyt!” Mamikám kétségbeesetten csak sírt és sírt, német tudására nem számíthattam. Én kis német és francia tudásommal arra kértem a parancsnokot, engedjék meg, hogy tíz tagú kis csoportunk, az általuk adott autókon, holmijaival elmehessen egy erdészházba, s ezért cserébe adunk egy hasított disznót. Beleegyeztek. Nem kérdezgették ki a tíz ember. Francia hadifoglyok és zsidók voltak a legnagyobb veszélyben, kiknek német katonák segédkeztek a dzsipekbe való beszállásnál, s azt hiszem, nem csak gyanús volt nekik, de tudták miről van szó. Mindszent pusztára egy erdészházba mentünk. Melléképületek, nyári konyha, istálló, ólak, kamrák minden volt ott. A ház maga kicsi, kis előszoba, konyha, két szoba. Esterházynémegbízásából a legféltettebb tizenhat vadászkutyájukat, kedvenc hátaslovaikat, sok drága vadászfegyvert, prémeket, rengeteg élelmiszert és fél disznókat vittünk. A boroshordókat a kastélyban még a németek megérkezése előtt kiürítették. Baltával ütve ki a hordók fenekét, patakokban engedték elfolyni a bort. (Tudták miért.) Így palackozott italokat is vittünk magunkkal a széna közé rakva. A házban maradt alkohol a németek számára elég volt arra, hogy jól berúgva, összetörjék a kínai porcelánokat, a metszett tükörre lövöldözzenek és dzsemes üveget vagdaljanak a freskókhoz. 

Volt velünk egy jugoszláv katolikus pap is. Ő veszített el egy henger alakú bőr dobozt. Megbotlottam benne, felemeltem és mikor kinyitottam, láttam, hogy egy gyönyörű ötvös munkájú áldozó kehely van benne. Ugyan nagyon örültek neki, hogy megtaláltam, mégis „elzordult” a társaság egy része, hogy a misekelyhet a szentségtelen református kezemmel érintettem. Az egész társaságban én voltam az egyetlen protestáns. Bármily meglepő, mi ez idő szerint a pápai nunciatúra titkársága voltunk, mint hogy velünk volt Förstner Pál, a követségi titkár, akit zsidó származása miatt kellett bújtatni. Vittük magunkkal a pápai lobogót, a három nyelvű feliratos zománctáblát: „Pápai Nunciatúra Diplomáciai Testület. Területen kívüli és sérthetetlen.” Később ez nagyon is világosan belém rögződött. „Exterritoriális.” Cirill betűkkel is fel volt írva: „Diplomatyicseszkij korpusz”... Ha ezt tudják a németek... Azt hittük, fel vagyunk készülve az eseményekre....

D. M.: Itt ért benneteket a karácsony?

P. A.: Igen, s mi is készülődtünk rá. Ekkorra már odaértek az oroszok a hegy alá. A hírt az erdészek hozták. A velünk lakók közül volt, aki pakolt, s indult tovább. Nagyon hívtak bennünket is. De mi maradni akartunk. Mamikám egy nagy zsákot hozott magával a kastélyból, „ez a Te karácsonyi ajándékod” -- mondotta, tíz vég finom ágynemű volt benne, melyből én egy centimétert sem használtam, mivel az oroszok kapcának hasogatták fel, az egész alakulatot ellátva friss lábravalóval. Miközben az ünnepi vacsorára akartam kiadni a főznivalókat s megnézni mire van szükség még, a férfiak vadászni mentek, hogy húst szerezzenek, nagy meglepetésemre autó berregést hallottam. Bár ide még lóval és kocsival is nagyon nehéz volt feljutni. Két német katonai autó állt a ház előtt. Három tiszt ugrott ki, és még néhány katonafejet láttam. A motorokat nem állították le, hozzánk léptek. Felszólítottak, hogy azonnal szálljunk be, mert egy--két órán belül itt vannak az oroszok. Itt mindenkit le fognak lőni, a házat pedig felperzselik. Mamikám ismét sírva, alig tudta fordítani számunkra a német szöveget. Nincsenek itt a férfiaink, -- mondtam -- nem mehetünk el nélkülük. A többieket is megkérdeztem, mennek vagy maradnak. Számukra aztán zsidó létükre valóban nehéz lett volna ezt a különös német segítséget elfogadni. Ezután fegyverek után kezdtek érdeklődni. Szívesen és nagy készséggel, örömmel adtam át minden fegyvert, ami a házban volt. Egész megdöbbentem, mikor a katona kihordta a drága belga vadászpuskákat, orosz géppisztolyokat, kézigránátokat stb., amihez az orosz partizánok után jutottunk -- és ezekkel egy fáskosár félig megtelt. A kézigránátokat különösen utáltam, nemcsak a három kisgyerek balesete miatt, de egy szerencsés kimenetelű kaland miatt is, ami akkor történt a házban, mikor a férfiak kíváncsiak voltak milyen a szovjet kézigránát szisztémája, melyet frissen szereztek a partizánoktól -- felbontották, a gyutacsa begyúlt. Szétvágta az asztal lapját, a férfiak lehasaltak. Egyikük hátába tizenhét faszilánk állt bele, de ha a még asztalon levő másik három gránát is felrobban, senki nem marad életben. Így aztán boldogan szabadultam meg a fegyverektől. Miután fölpakoltak, az egyik tiszt búcsúzóul kezet nyújtott, majd gyorsan felrántott az induló kocsira. Kis dulakodás után szerencsésen kiugrottam. Elvágódtam. Talpra állva öklömmel megfenyegettem őket. Ezen ma is jót nevetek. Vajon mit is jelenthetett számukra az én fenyegetésem. Mikor megjöttek a férfiak majd szétszedtek mérgükben, hogy odaadtam a fegyvereket.  Mi lesz most velünk? -- dühöngtek. Az egyik franciának maradt a zsebében egy kicsike pisztoly, de ő hallgatott róla. Nem vitáztam, csak díszítettem a karácsonyfát. Éppen meggyújtottuk a gyertyákat, amikor menekült magyar katonák kopogtak be. Mindenkit befogadtunk. Ebben férjemmel egyetértettünk. Hiszen nem lehet senkit sem visszaküldeni a téli fagyban. Civil ruhát adtunk a katonákra, mundérukat a trágya alá dobáltuk. Mindenkinek adtam karácsonyi ajándékot: ceruzát, cigarettát, ünnepi vacsorát, bort. Szegény hálás, könnyes emberek, meghatódva ünnepeltük Jézus születését, vártuk a Megváltót. Körben a havas erdő, a tizenhat kutya. Ők egy-egy darab szarvaskolbászt kaptak. Mindenki megölelt és megcsókolt, úgy mentünk vissza a szobánkba. Mami betakart és ismét megcsókolt, férjem nem közeledett a lámpaoltás után, mikor mellé bújtam, elküldött, hogy édesanyja meg ne hallja. Reszketve nagyon nehezen aludtam el, és másnap reggel még nehezebb szívvel ébredtem. Milyen nagy ünnep volt nálunk gyermekkoromban a karácsony, fény, ragyogás és nevetés. Most viszont, bár ünnepélyesen felöltözve ültem, mézet kenve a kenyeremre, szomorúan bámultam ki a hóesésbe. Két behavazott lovas alakot láttam az udvaron csuklyás köpenyben. Mint egy látomás!

Egészen mások voltak, mint a magyar vagy német katonák. Talán a behavazott körcsuklyák, s a csuklya alól kilátszó prémes sapkájukon elől a vörös csillaggal, de az arcuk miatt is. „Az oroszok”, -- kiáltottam felugorva és ki mutattam. A másik szobából beugrott Förstner és a két francia.

A következő pillanatban csizmával rúgták be az ajtót, úgy havasan megállt az ajtóban egy katona, lövésre emelt géppisztollyal. Minden hang nélkül sorban ránk emelte a puskacsövét. Én nem a puska csövét néztem, mindig azt, akire éppen irányította. Mindenkinek elváltozott az arca, a szeme az egyiknek kitágult, a másiknak összeszűkült. A halálfélelemnek ezt a játékát az arcokon ekkor ismertem meg, de ezután sokszor volt alkalmam látni. Döbbent, néma csend, majd kérdeztek valamit oroszul, természetesen nem értettük. Förstner rémülten, de kifogástalan németséggel kezdte magyarázni, hogy mi diplomáciai testület vagyunk stb. Nagyon sápadt lett. Én ijedten vágtam közbe: „vengerszki” -- mondtam és mutattam magunkra. „Jevrei” -- mutattam Förstnerre, s hozzá tettem „ruszkijszoldát dobrenyemecki nye dobre”. Erre egy kicsit megenyhültek. Kérdezték, van e fegyverünk, többen berohanva kutatni kezdtek, pillanatok alatt feldúlva a házat, szétrángatva mindent. Majd megmotoztak, s a francia zsebében megtalálták a pisztolyt. „Mit akartál vele? Ezért meghalsz”. Most a francia arcán láttam a félelmet. Mivel ezek a csapatok már végig harcolták Romániát, kicsit megtanulták a nyelvet, én jól beszéltem románul, s így tudtam nekik tolmácsolni, elmondva, kik vagyunk, de ez nem érdekelte őket. A franciát még ki se vitték, már hozták az egyik este befogadott magyar katonát. Valami igazolvány szerűt találtak a zsebében. Nem nézhettem bele, így nem tudom mi volt az. A szépszál magyar arcú fiú egyszer csak nagyon feszülten, de folyékonyan kezdett beszélni oroszul. Érződött, vádolják valamivel és nem tud védekezni. Elvezették. A ház mögül három rövid, szaggatott kattanás. Férjemre néztem kérdőn, János intett, igen, megölték. Ezután vitték a franciát. Ő másnap sápadtan, megtörten előkerült. Mindez gyorsan zajlott le, s ezután nem törődtek velünk, tárgynak tekintettek. Mi csetlettünk, botlottunk közöttük, hiszen mozdulni sem lehetett, mert harminc-negyven ember jutott egy szobára, ahol mindenki melegedni akart. Az istálló megtelt, a fák alatt körben álltak a kabáttal, köpennyel, pokróccal, a mi paplanjainkkal letakart lovak. Úgy nyúltak mindenünkhöz, mintha észre sem vennék, hogy nem az övék. Ha ültünk, álltunk, békén hagytak, ha nem kellett nekik az a hely. Egyébként a legnagyobbközönnyel félretoltak. Éjszaka egy matracon hárman kucorogtunk, érdekes módon ezt tiszteletben tartották, bár néha ráültek a matrac szélére, de ritkán feküdt rá valaki. Behozták az egyik félbevágott őzünket is, ezt feldarabolták, s két katona darálni kezdte, míg a harmadik egy kis hóval megdörzsölte a padlót, és ott a földön kezdte gyúrni a darált húst. Keze csuklóig fekete volt, csak azon felül fehér. Megjegyzem, sok mindent láttam, de orosz katonát mosakodni sohasem, csak lábat mostak, mielőtt az ágynemű vásznamból új kapcát hasítottak. A piszkos kézzel padlón gyúrt húst megsózták, fokhagymázták, babérlevéllel fűszerezték, majd zsírban nagy ovális alakú galuskákat sütöttek belőle. Ez persze ennyiüknek nagyon kevés volt. Mást is ettek, aztamit találtak. Nem vittek magukkal élelmiszeres zsákot, tábori konyhát, a magyar és német katonákkal ellentétben csak a fegyverüket és a zabrált holmit. Hátizsákjuk, oldalzsákjuk nem volt. Pokrócra sem volt szükségük, hisz vatelinezett, steppelt ruháikban, prémes kabátjakban a hóra is lefekhettek. Az is meglepett, hogy a tisztek és a közlegények külön ültek. Engem az asztalukhoz hívtak, egyem velük. A tányéromra tettek három ilyen húsgaluskát. Mamikám tán a kezükre gondolt, rosszul lett és kiment hányni. Én megettem a galuska felét, nem is volt rossz. János nem kóstolta meg. Nagyon jókat nevettünk, mikor a konyhában a többieknek elmeséltem. Az oroszok még gyanakodni is kezdtek. Három nő volt velünk, Mina, Marianne, Klári és soha egy pillanatig sem merült fel bennünk, hogy ennyi férfi közül valaki nőnek nézhet. Gyanútlanul s a körülményekhez képest elfogulatlanul mozogtunk közöttük. Éjjel-nappal jöttek-mentek a katonák, változtak a csapatok is. Valami furcsa ködszerű, nyomasztó álomba folytak össze a napjaink. A kútból kifogyott a víz, hólével főztek, előbb a lovaknak adtak inni, s csak azután ittak ők. Már rég nem mosakodtunk mi sem, se víz, se hely, se alkalom nem volt. Ettük, amit ők, s ha aludtunk is, csak félálomban. Időnként veszekedések csattantak, ordítozás volt. Újabb és újabb katonák jöttek, majd egyszer váratlanul üres lett a ház, de mire kitakarítottam és elhelyezkedtünk volna, román katonák érkeztek. Ezek sírva borultak rám és kezet csókoltak, mikor anyanyelvükön tudtam velük beszélni. Ennivalóért könyörögtek, s bár ma is bánt a lelkiismeret, csak kenyérhéjat adtam nekik, hisz a mi élelmünk is fogytán volt, s az eldugotthoz nem mertem nyúlni. Az erdőben a sziklák közelében ottlétünk kezdetén egy bödön zsírt ástunk el. S bár sokszor készültem visszamenni, megkeresni a későbbi háborús, majd békeéhezés során, ez nem történt meg. A románok kimondhatatlanul kívánták a békét, míg az oroszok élvezték a harcot. Berlint akarták. Sajátos módszereikkel tanítottak oroszul. A zima így nekem a nyakam közé nyomott havat jelenti, ami hideg. Ugyanis az egyik katona, mikor a szót nem értettem, kivitt a házból s jó csomó havat nyomott a kabátom gallérja mögé. Más alkalommal Sztálin egészségére kellett vizespohárból valami pálinka félét inni. Azt mondták, aki nem issza meg, ellenség és megölik. Mikor a vizes pohár erős pálinkát megittam, lerészegedtem, János fogott meg, leültetett a sarokba, ahol kuporogva, guggolva aludtam, míg kijózanodtam. Nem bántottak, s én akkor el sem hittem, hogy bánthatnak. Német propagandának tartottam, hogy a szovjet katonák meggyalázzák az asszonyokat, leteperik a nőket, gerincüket törik és egyebek. 

Tulajdonképpen ekkorában könnyen megértettük magunkat az oroszokkal. Kiabálni magyarul is lehet, s tudom, minél ősibb, primitívebb, természetközelibb egy nép, annál jobban megérti azt, amit az ember mond, ha megfelelően gesztikulál. Amit metakommunikációnak is nevezünk, a hangból, a mimikából, a hangsúlyból pontosan értenek. Így kiabáltuk vissza a jugoszláv papnak a tőle elvett zsebórát. Ekkor nagyon-nagyon naiv voltam még. Nem tudtam, mennyire kell félni tőlük. 

D. M.: Gondolom, kitettétek a cirill betűs Diplomáciai Testület táblát is?

P. A.: Igen, magyaráztam nekik, hogy területen kívüliek és sérthetetlenek vagyunk. Ők ezt szó szerint értették: körbeálltak, nevettek, pofoztak, megütöttek -- nem nagyon erősen -- s mondták, látod, hogy nem vagy sérthetetlen? Máskor arra szólítottak fel, hogy lépjek területen kívülire. Kíváncsian várták, hogyan csinálom? Ez nem volt tréfa. Azt hitték, hogy a sérthetetlenség valamilyen kegyelmi állapot, például megáll a levegőben annak a karja, aki ütni akar. Nemcsak, hogy ateisták voltak, de nagy megdöbbenésemre antiszemiták is. Förstnert zsidózva csúfolták, de mikor rájuk szóltam, azonnal abbahagyták. 

Az állatokat, azt hiszem, szerették. Nem tudom pontosan, mi történt a tizenhat kutyával, de három mindig körülöttem volt, ott feküdtek, kuporogtak mellettem, rajtam s ezért nem szóltak. Volt a csapatban egy nő is, Nadja. Egy este bevitt a konyhába a csuklómnál fogva, bezárta és bekötözte az ajtót, majd kiordított oroszul, gondolom, hogy hagyjanak békén és már melegítette a vizet, hajat mosott, fürdött, kimosta melltartóját, bugyiját és azon mód vizesen újból felvette. Rám azért volt szükség, hogy a spárgát hátul elvágjam a melltartóján, hogy levehesse, majd, hogy megmossam a hátát, s hogy jó erősen kötözzem vissza ismét a melltartóját. Először elképedtem, de aztán rájöttem, hogy így fog hetekig tovább harcolni, lovaskatona volt férfi ruhában, s ennyi férfi között csak a feszesen lekötött mellével tudott nyugodtan harcolni. Nem értettem, miért osztottak be egyetlen nőt ennyi férfi közé, de egyikük sem incselkedett vele. Volt velük szinte gyermek korú fiú is, egy nagyon kedves fiatal fiú, fiatal katona, aki közöttük harcolt, vele játszottak és pajkoskodtak is. 

A katonák között a későbbiekben volt egy olyan csoport, amely nyers húst evett. Ők nem oroszul beszéltek. A fagyott disznóhúsból levágtak egy szeletet, megsózva kínálták nekünk is. Nem volt rossz. Az erdészlakban töltött napjaink, a továbbiakhoz képest felhőtlen időszaknak tűnnek. 

D. M.: El kellett hagynotok az erdészlakot?

P. A.: Igen. Megparancsolták, vonuljunk el onnan. A hosszú menekülés történetét nem részletezem, újra Csákvárra mentünk s egy plébánián helyezkedtünk el. Egyik este orosz katonák tódultak be, egyikük megfogta a csuklómat, fölrántott, a másik Jánost vezette ki, papucsban hajadonfőn és kiskabátban. Az összes férfit elvitték. Kérdésemre, hogy hova, válasz nem jött, annyit mondtak, majd reggel. Iszonyatos volt, hogy elszakították tőlem, elvitték Jánost. Életem egyik legnehezebb éjszakája volt. Lehet, előre éreztem azt is, hogy mi vár ránk. 

D. M.: Frankl idézett művében többször leírja, hogy a szerelem az egyik legmeghatározóbb érzés, ami életben tudja tartani a legnehezebb körülmények között is az embert. Hajnalban miközben a napkelte előtti fagyos szélben a sebes lábú tántorgó lágerlakók dolgozni vánszorognak, egyikük ezt mondja: „ »Te, ha most látnának a feleségeink, remélem nekik jobb sorsuk van a lágerükben, s még csak nem is sejtik, milyen pocsékul megy nekünk.« S íme hirtelen előttem van a feleségem képe! Amíg kilométereken át bukdácsolunk, gázolunk a hóban, csúszkálunk a jégen, újra meg újra támogatjuk, felrángatjuk, tovavonszoljuk egymást, szó nem esik, már mindenki tudja, ebben az órában mindegyikünk csakis a feleségére gondol. Időnként felnézek az égre, most gyúlnak ki a csillagok, odább egy sötét felhő mögül már pirkad a hajnal. De egész szellemem kitölti annak a személynek az alakja, akit korábbi, normális életemben soha nem ismert, hihetetlenül élénk fantáziával vetített elém. A feleségemmel beszélgetek! Hallom, amint válaszol, látom, ahogy nevet, látom követelő és bátorító tekintetét, és tekintete -- elevenen, vagy sem -- jobban sugárzik, mint a most kelő nap. S akkor belém vág egy gondolat: először életemben tapasztalom meg annak az igazságát, amit oly sok gondolkodó élete végső bölcsességként szűrt le, s oly sok költő megénekelt. Ezt az igazságot, hogy a szerelem valamiképp a legvégső és legmagasabb rendű, amihez az emberi létezés felérni képes. Most a legvégsőnek és legrendkívülibbnek az értelmét fogom fel, amit csak emberi költészet, gondolkodás és hit kifejezhet: a megváltást a szeretetben és a szeretet által! Felfogom, hogy az ember, ha már semmije nem maradt ezen a világon, mégis boldog lehet, még ha csak pillanatokra is. Legbensejében odaadva magát a szeretett ember  képének. Az elképzelhető legsivárabb körülmények között, olyan helyzetbe hozva, amelyben képtelen magát valamilyen teljesítménnyel megvalósítani, olyan helyzetben, amelyben egyetlen teljesítménye a szenvedés -- az egyenes derékkal viselt szenvedés -- képes az ember arra, hogy a szeretett emberről a bensejében hordott szellemi kép szerető szemlélésével magát kitöltse.

Egy előttem haladó bajtárs elesik, a mögötte masírozók felbuknak benne. Ott terem az őr s csépelni kezdi őket. Néhány másodpercre félbeszakad belső elmerülésem. De csakhamar megint magasba szárnyal a lelkem, újból kimenti magát a láger-egzisztencia jelenvalóságából s túl rajta ismét felveszi a párbeszéd fonalát a hőn szeretett lénnyel: én kérdezek -- ő válaszol, aztán az ő kérdését hallom -- s én válaszolok. »Állj!«  Megérkeztünk az építkezésre. »Indulás a szerszámokért! Mindenki fog egy csákányt és egy lapátot!« Mindannyian beesünk a vaksötét szerszámoskamra ajtaján, hogy egy kézhez álló ásót vagy jó nyelű krampácsot szerezzünk magunknak. »Nem mozognátok gyorsabban, mocskos disznók?« Rövidesen ott állunk az árokban, mindenki a tegnapi helyén. A fagyos föld szilánkokra törik, szikrát vet a csákány hegyétől. Még nem engedtek fel az agyak, még hallgatnak a bajtársak. Szellemem még mindig a szeretett ember képénél időz. Még beszélek hozzá, még beszél velem. Észbe kapok: hisz nem is tudom, él-e még egyáltalán a feleségem! Ám egyet tudok -- most tanultam meg: a szeretet olyannyira nem egy ember testi létezését jelenti, hanem sokkal inkább a szeretett ember legmélyebb szellemi lényegét, az »így-létét« -- ahogy a filozófusok mondják , hogy »ittléte«, nálam-léte, egyáltalán: testi léte, életben-léte valahogy már nem is képezi meggondolás tárgyát. Él-e még a szeretett lény avagy nem, nem tudom, nem tudhatom (hisz az egész lágerfogság ideje alatt nincs sem levélírás, sem posta), de ebben a pillanatban az egész valamiképp tárgytalanná is vált.

Vajon él-e még a szeretett ember, vagy talán nem, ezt most valahogy nem is kell tudnom: szeretetemen, szeretetteljes emlékezésemen, szellemi alakja szeretettől átfűtött szemlélésén ez mit sem változtat. Ha akkoriban úgy tudtam volna, hogy a nejem halott, azt hiszem ugyanolyan zavartalanul lettem volna képes bensőleg átadni magam ennek a szerelmetes nézésnek, s szellemi párbeszédünk is ugyanolyan intenzív s kiteljesedő lett volna. Ebben a pillanatban értem meg az igazságot: »Tégy engemet mintegy pecsétet a te szívedre... mert erős a szeretet mint a halál...« (Énekek éneke, 8. 6.)”

P. A.: Bizony iszonyatosan kétségbe voltam esve, hogy Jánost elszakították tőlem, s alig vártam a reggelt, mikor elindultam egyedül, bekötött fejjel a kommandatúrára, ahol már sokan ültek és várták, hogy sorra kerüljenek. Közöttük egy vérző fejű kislány, nyomorult és kétségbeesett, egy tincs volt a hajából kitépve. A mellette ülő anyja azt mondta, „átmentek rajta az oroszok”. Nem értettem meg. „Biciklivel?” -- kérdeztem. Az asszony dühös lett: „Maga bolond? Nem tudja mit csinálnak a nőkkel?” 

Hallgattam, amit körülöttem beszéltek. Hogy melyik nőnek tört el a gerince, ki vesztette el az eszméletét, ki vérzik elállíthatatlanul, s férfit kit lőttek agyon, mert védeni próbálta a feleségét. Föltárult előttem az iszonyat, amit a plébánián a szovjet katona őrsége mellett, akit a kommandatúra által megértett diplomáciai testület elé állított, az időnként kedélyesen bejövő, zabráló, ételeinket megevő, de féken tartott néhány katonával találkozva mi nem is sejtettünk, hogy létezik. János talán tudta, csak nem mondta. Hiszen talán a magyar katonák sem viselkedhettek sokkal tisztességesebben az orosz falvakban. Az biztos, ennyire vadak nem lehettek. Hisz itt Kelet tört be Nyugatra. A parancsnok szavaira már nem emlékszem, később tudtam meg, mikor az esperest szabadon engedték, hogy kémeknek gondoltak bennünket. Ugyanis a toronyóra ütése után az orosz parancsnokság telitalálatot kapott, többen meghaltak, s azt hiszik, a templomtorony harangja volt a jelzés a plébániáról a támadásra. Sok mindent nem lehetett az oroszokkal megértetni, nem ismerték a toronyórát, hogy az fel van húzva, s rendszeresen üt. Teljesen más volt a logikájuk. A pap nagyon föl volt háborodva, hogy a fejére ütöttek, elvették a kalapját és ordítoztak vele, a többieket alighanem kivégezték -- mondta. Ezt a hírt látszottak megerősíteni azok az idegenek is, akik a szomszéd faluból jöttek s elmondták, hogy a férfiakkal megásattak egy hosszú gödröt, a szélére állították őket, majd tarkón lőtték őket. Három ottani lakos hantolta rájuk a földet. Én azonban hinni akartam, hogy nem igaz. Nem igaz, nem igaz -- mondtam magamban és ezzel bíztattam Mamikámat is. Ahogy az őr eltűnt a ház elől s elvitték férfijaink, én aki láttam a kommandatúrán a kislányt, s hallottam az elbeszéléseket, kértem az asszonyokat bújjunk össze, húzódjunk egy szobába, így biztonságosabban tölthetnénk az éjszakát. Ezt nem akarták, mindegyik az értékei miatt aggódott. Kútba eresztették, trágyadomb alá rejtették, az ágyukba dugták, Isten tudja mit csináltak ezüstjeikkel, ékszereikkel. Én Mamikámmal ültem a szobánkban, a cserépkályhában égett a tűz. Akkor nem lőttek, de én nagyon féltem. Bejött három orosz. Románul mondták, menjek velük. Nem tudom honnan, de pontosan tudtam mit akarnak. Mami rám nézett: ne menj kislányom, ne menj velük, rosszat tesznek veled. Nem enged anyám (nem akartam anyósnak nevezni, nagyon szerettem), mondtam az oroszoknak, de ők erre a kályhaajtó vasát mutatták, hogy odaverik be Mami fejét, ha nem megyek velük. Ha becsukom a szemem, ezt a kályhaajtót ma is látom. Gyorsan mondtam Maminak, sok a sebesült, mennem kell. Miközben öltöztem -- nagyon lassan, hogy időt nyerjek --, hallom, hogy valami a talpam alatt kopog a padlón. A csizmám sarka volt, ennyire reszkettem. Miközben Mamimat öleltem, bíztattam, gondoljon a sebesültekre. Rám nézett és sírt. Kiléptünk az L alakú folyosóra, melynek közepén egyetlen szó nélkül vadul támadtam, rúgtam és ütöttem teljes erőmből, de a következő percben már a földön voltam. Némán verekedtünk. Majd hátravittek a konyhába és úgy vágtak a földhöz -- mert valószínű megint védekezni, vagy támadni akartam -- hogy a fejem belevágódott a keményfából készült szemetesláda sarkába. Elveszítettem az eszméletem. Az esperes nagy belső szobájában tértem magamhoz. A kitört üvegű ablakok bedeszkázva, az ágyban is csak csupasz deszkák. Én azon feküdtem, s rajtam az egyik orosz. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! -- kiabálta, aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok. Nem tudom még hány orosz ment át rajtam azután, azt sem, azelőtt mennyi. Ott hagytak, mikor hajnalodott. Mindenem fájt, erősen véreztem, alig tudtam mozogni. Nem azt éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak. Ennek semmi köze nem volt az öleléshez, sem a szexushoz. Semmihez sem volt köze. Egyszerűen ez volt az erőszak. Mindenkit elvittek, még Mamikámat is. Nekem talán elviselhetőbb volt, hisz asszony voltam, de Mina lány. A házban sírása, nyöszörgése után találtam rá, amint a cementen elterülve feküdt egy kamra földjén. Oly durván bántak vele, hogy sebes lett a combja is. Nem tudom biztosan, hogy Mamikámat ezen az éjszakán, vagy egy másikon vitték-e el, de később megtudtam, hogy mikor engem vittek el, sírva és kiabálva tagadta és átkozta meg az Istent és attól a naptól kezdve soha nem ment templomba. Imádkozott-e még valaha? Nem tudom. De azt most már értem, miért él annyi ateista Izraelben. 

Egy másik éjszakai rajtunk ütésből a következő kép maradt meg bennem: Guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Nézték a karórát, hogy kinek-kinek mennyi idő jut. Sürgették egymást, és kérdezték „dobre robota?” Azt hittem ebbe belehalok. Nem hal bele az ember, kivéve, ha eltörik a gerincét, de előbb még akkor is sokat szenved. Hajnal felé értettem meg, hogy ez hogy történik. Az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince. A fékeveszett erőszak miatt történik, a csigába tekert nőt a gerince egy pontján lökik előre és hátra és észre sem veszik, ha elroppan. Én is azt hittem, hogy a kezük között halok meg, de a gerincem csak megsérült, nem törött el. Sebes lett a hátam, a vérbe beleragadt az ingem, a ruhám, annyi minden fájt, hogy észre sem vettem. Egyszer aztán jött egy tiszt, az megsajnált, ölébe vett, simogatott, betakart a kabátjával és dúdolt. Vártam, hogy mikor fog megerőszakolni, vagy lehet, hogy már előbb megerőszakolt és akkor vett a karjába, vagy lehet mások kezéből vett ki. Gyufát gyújtott, nézte a kezemet, van-e gyűrűm. Azonnal lehúztam, s oda akartam neki adni, mire ő zsebébe nyúlt s onnan kivéve egy csomó gyűrűt akart az ujjamra húzni. Nem fogadtam el. Ekkor letett a karjából és ki akart menni. Én osontam utána, egész este, sőt egész éjszaka igyekeztem a közelében maradni, nehogy magamra hagyjon, hogy a többiek ismét nekem essenek. Részletezzem, hányan és hányan mentek át rajtunk? Tudtam, ezt betegség nélkül nem lehet megúszni. Ebben a borzalmas időszakban, ilyen rettenetes helyzetben és bajok közepette az én Mamikám volt az egyetlen vigaszom. Ő volt a csendesség, a szelídség és a szerénység. Talán egy angyal volt. S mikor jöttek a hírrel, hogy Jánost kivégezték, s én rávágtam, hogy nem igaz, mosolyogva nézett rám: „Azt mondod, hogy nem? Biztos, hogy nem, ne féljünk”. Még a pincében történt, amikor visszaérkezésemkor azzal fogadtak, hogy egyszer betántorgott János a pincébe, a nevemet kiáltotta, egy kalapot kért valakitől, akkor hajtották el őket a faluból, még kiskabátban és papucsban a fagyban és hóban. Ezt hallva azt hittem megszakad a szívem: ekkor jöttem rá, hogy a balladai nyelvben pszichológiai realizmus van: 

„Szíve meghasada, a föld is alatta,

S az ő kicsi fia oda belehulla.”

Akkor már tudtam, János kéziratait is elvitték, de volt egy kicsi papírom, amire emlékezetből felírtam tizennégy vagy húsz versét, amit ismertem és akkor hosszú, hosszú órák alatt fel tudtam idézni. Később ezt a papíromat is elvitték az oroszok. 

D. M.: Úgy éltetek, hogy vagy a németek, vagy az oroszok bármikor rátok törhettek?

P. A.: Tulajdonképpen igen. Visszajöttek a németek, aztán megint az oroszok. Én a németektől mindig jobban féltem. Ha ők azt mondták, hogy kivégzés, akkor pontosan lehetett tudni, hogy kivégzik az embert. A félelem a Gestapóval kezdődött, meg atavisztikus is volt. A zsidóüldözés elmélyítette.

Az oroszoknál soha semmit nem lehetett tudni, soha semmit nem lehetett kiszámítani, bámulatos, hogy ebből a szervezetlenségből mégis kialakult valami. Ha elmentek, sose búcsúztak, egyszerűen eltűntek. Amikor visszajöttek, óriási örömmel, üdvrivalgással üdvözöltek, ölbe kaptak, a levegőbe dobáltak, mintha a legkedvesebb rokonaikkal találkoztak volna. Jószívűek voltak, de rendkívül vadak.

Azt tapasztaltuk, vagy tapasztalni véltük, hogy minden nagyobb harc vagy visszafoglalás után három nap szabad rablás járt. Szabad rablás és szabad erőszakolás. Utána tilos volt, állítólag főbe lőtték azt, akire rá lehetett bizonyítani, hogy megerőszakolt egy nőt.

Nem tudom, hogy jutottam egyszer abba a helyzetbe, hogy ott állt felállítva egy sor katona, meg kellett mutatnom, ki az, aki megerőszakolt. Csak homályosan emlékszem: téli hideg reggel megyek a sor előtt, ott állnak a katonák feszesen, egyenesen, vigyázzban. Balról mellettem két tiszt, kísérnek. Ahogy végigmegyek a soron, ők kicsit hátrább maradnak. Az egyik katona szemében megláttam a halálfélelmet. Kék szeme volt, egészen fiatal fiú. Ebből a félelemből tudtam meg, hogy ő volt. De olyan erős, olyan iszonyú volt, ami fölvillant a szemében, hogy azonnal éreztem: nem lehet. Semmi értelme sincs annak, hogy ezt a fiút megöljék. Miért, amikor a többit nem? És egyetlenegyet is miért?

Egy másik téli reggel viszont engem korbácsoltak meg. Hogy mi volt az oka, már nem tudom pontosan. Nincs is kedvem kibogozni, valahogy összekuszálódott az egész, mint annyi más is. De levetkőztettek derékig, körbeállt pár katona, és az egyik ütött, szabályos ütemben, korbáccsal. A korbács nem ostor, hanem hajlékony szíjfonat, olyan a formája, mint egy kígyónak, a vége felé vékonyodik, gombban végződik. Természetesen van fogója. Ha erősen csapják az embert, akkor felhasad a bőre. Nem fájt különösebben, vagy az is lehet, hogy fájt, de valami dac volt bennem, vagy valami más is, amiről eddig nem szóltam. Az egész iszonyatot mindvégig azért tudtam elviselni, mert mindennél nagyobb iszonyat volt az, hogy elvitték Jánost, és az, ahogy elvitték. Ez töltött be, meg az, hogy láttam a falu pusztulását, és hogy mi történik a nőkkel, gyermekekkel és a férfiakkal, és persze abban a tudatban éltem, hogy az egész országban ez és így történik.

Az emberi megaláztatás, az emberi szenvedés mélypontján, a front közepén éltünk. Halálosan belefáradtam mindenbe. Menekülni nem volt hová, hiszen a front közepén voltunk.

Talán az volt az utolsó csepp, amikor egy fiatalasszony, aki nyolc hónapos terhes volt, a harc idején beszaladt a csűrbe, repesz érte a hasát, először a belei, aztán a gyermeke fordult ki belőle, és a magzat ott vergődött a földön, az anya sikoltozott és nézte, mielőtt meghalt volna. Ez elviselhetetlen volt. Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje.

És aztán egyszer, mikor már nem bírtam tovább, kinéztem a kútkáva betongyűrűjét, hogy ott verhetem szét a fejemet. Máskor egy nagy követ kerestem, amit a fejemre csapjak, hogy szétloccsantsam a koponyám. Vonat nem volt, hogy elé dobjam magam. Emelet csak a kastélyban, az tele oroszokkal. Talán egy kötelet kellett volna keresni.

Ezután Mamikámtól elszakított a front.

D. M.: Lehet, hogy a szerelem tartott életben, és az, hogy Jánosra gondoltál. A múlt is egy fajtája, s talán a legbiztosabb a létezésnek, gondolatban oda menekültél?  A jelen, ahogy elmondtad, rettenetes volt, a jövő pedig annyira kilátástalan, hogy azt hiszem, minden gondolatoddal férjedhez menekültél. Talán minden lépésed bátorsága mögött az állt, hogy a legszörnyűbbet is méltósággal viseld. „János, ha látna, büszke lenne rám” -- érzéssel tűrtél.

P. A.: Kerestem is Jánost, és így jutottam el Anna nénihez. Azt mondták, hogy a veje, aki tolmács volt talán megtudhat valamit az orosz parancsnokságon a férfiakról. Mikor bekopogtattam kis nyári konyhájuk ablakán, nem volt otthon. Anna néni, a csupa jóság, szelídség öregasszony behívott. „Az ajtó előtt álló fiatalasszonyból olyan tisztaság és szomorúság áradt – mesélte később leányának --, hogy be kellett fogadni. Ha elküldtem volna, Máriát, Szűz Máriát zártam volna ki.” A földpadlós konyhában szalmát leszórva aludt, lánya, veje az ágyon, én egy dikón. Enni adtak. Egy teknő vízben megfürdettek. Tele voltam tetűvel, miegymással. Fehérneműmbe belekérgesedett a vér. A hátam is sebekkel volt teli.

D. M.: Mikor hallottál hírt Jánosról?

P. A.: Mikor Budapestre értem, édesanyámékhoz, akik hál’ Isten sokkal könnyebben élték át a frontot, szinte első utam, a Nunciatúrára vezetett. Ott próbáltam érdeklődni az elhurcolt férfiakról, eredménytelenül. 

A legváratlanabbul mégis csak hírt kaptam. Lázasan feküdtem nagybátyáméknál, ahol felkeresett egy házaspár, az asszony János első szerelme volt. Levelet kaptak Jánostól, melyben megadja nagybátyám címét, s a hosszú kedves levél végén néhány sor rólam is olvasható volt: „Kérem értesítse feleségem édesanyját, vagy rokonait, hogy aligha fogják látni lányukat az életben. Eltűnt a front forgatagában”.

Amikor már azt hittem, hogy a háborúnak vége, hogy ezután könnyebb idő következik a számomra, új csapás ért. Mielőtt tovább indultam volna Kolozsvárra, az asszony elmondta nekem, hogy ne számítsak Jánosra. Látta, találkozott vele a nászutunk alatt. Amikor nekem azt mondta, hogy a barátját látogatja meg a kórházban, akkor hozzá ment, és neki vitt virágot. Azt is elmondta, hogy azokban a napokban egy éjjeli mulatóban is látta: egy hivatásos kurvával ült ott. Valószínűleg akkor hozta a gonorrheát. Dermedt iszonyat volt bennem mindazok után, ami történt, és még csak ez hiányzott, a tudat, hogy a nászút alatt Jánosnak más kellett, ő fertőzött meg.

Mindazok után, ami történt, a betegség teljesen lesújtott, tbc-s „izzadmányos hashártyagyulladásom”, mellhártyagyulladásom, másodlagos fertőzésként gonorrhea, s ki tudja még mi minden bajom volt.

Mégis megpróbáltam valamibe belekezdeni. Meghirdettek egy gyorstalpaló pedagógus-tanfolyamot, Kolozsváron azt hiszem, az érettségivel rendelkezőket hathetes kurzus után munkába állították. A hat hétből kifutottam, öt napom maradt a felkészülésre, odaálltam vizsgázni. Nem könnyen, de sikerült a próbatanítás, és megkaptam a kinevezésemet Magyarvalkóra. Én lettem a magyarvalkói állami elemi iskolai tanítónő.

Magyarvalkó kis község Kalotaszegen, nem volt sem vonat-, sem buszjárata, csak szekérrel lehetett megközelíteni. Négy osztályt kellett volna tanítanom. Villany sem volt. Én rádiót akartam kivinni, néhány könyvet. Úgy gondoltam, hogy Jánossal fölbontom a házasságomat, és itt fogok csöndben élni. A cél világos: a magyarság megőrzése, gyermekek oktatása. A háború után ez a csönd és nyugalom még vonzónak is tűnt, a feladat életre szólónak. Kultúrát, örömöt, szórakozást vinni a világ végére, a hegyekkel körbezárt magyar faluba.

Súlyosbodott azonban a betegségem. Azt mondták, ha meggyógyulok sem mehetek ilyen távolra a felszereltebb orvosi környezettől. Lázadtam, hogy az sem sikerül, hogy egy kis faluban tanítónő lehessek. Állapotom eközben annyira romlott, hogy az elkülönítő -- haldokló -- szobában találtam magam. Az élet-halál mezsgyéjén, hol azon töprengtem, miből lesz Jánosnak egy rend ruhája, ha hazajön, hol azon, miben temetnek el engem, megnőtt, izzadmánnyal teli hasam miatt egyetlen ruhámba sem fértem volna bele. 

Halálfélelmem tulajdonképpen nem a haláltól való félelem volt, de irtózat, iszonyat attól, hogy majd a kukacok rágnak. Meg kell ezt is szokni -- gondoltam -- és naponta háromszor belevetettem magam az úgynevezett kukacgyakorlatokba: rágnak, de ezt meg kell szokni. Egy halálközeli élményem kapcsán felismertem a másik idődimenziót. Rájöttem, tökéletesen mindegy, hogy az oroszok elhurcoltak, hogy János nem szeret, hogy megcsalt, hogy keveset éltem, hogy nem lehetek orvos. Tökéletesen mindegy, nem fontosak az élet dolgai. Ez nem közöny volt, nem apátia. Idő és élet lényegének felismerése.

Azután röntgenbesugárzásra küldtek, hogy a hasi fertőzést felszámolják. Arra gondoltak, hogy a tb-s folyamatot a gonorrheás társfertőzés súlyosbítja. A harmadik kezelés után fogtam csak gyanút, hiszen ez sterilitást okoz, s emiatt ehhez a beteg beleegyezése is szükséges. Eldöntöttem, nem engedek több ilyen kezelést. Haynal professzor üvöltözött velem, örüljek, ha az életem meg tudják menteni. Ezután nőgyógyászt hívtak konzíliumba. Véleménye egyezett a professzoréval, melyet úgy összegzett, hogy bár igen-igen kicsiny esélyem van rá, de ha az életemnél fontosabbnak tartom a szülést, megtagadhatom a besugárzások elfogadását. Megtagadtam, de a sterillé-tétel veszélye miatti fölháborodásom valahogy föl is rázott. A már szinte barátnőmmé lett Etelka nővér segített abban, hogy azokat a gyógyszereket -- a szalicilt, étvágygerjesztőt --, amik eddig sem használtak, az ágytálba öntsük. Egyszer csak valahogy enni, inni kezdtem és erőre kaptam. Élni akartam. Hazavittek hordágyon. Nyár végére kezdtem talpra állni. Magyarvalkóra nem mehettem. Orvosira nem iratkozhattam. Istenkísértés lenne -- mondták az orvosok.

Ma már látom, hogy amikor valami borzalmas nagy ütés ér, akkor az ember még nem látja be, nem ismeri fel a saját útját. Hiszek abban, hogy van Sors, amit, ha az ember felismer, és azon halad, dolgai is haladnak, de ha nem, József Attila szavai szerint

       „Igaz Istenem

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ugy segitett, hogy nem segithetett.”

Igen nekem is:

„Az Isten itt állt a hátam mögött,

s én megkerültem érte a világot”

Így a 80. táján, az élet vége felé csodálkozva nézem, mintha pontos tervszerűséggel dolgozták volna ki nekem, hogyan készüljek fel a feladataimra. Megtanultam már a fronton, hogy nem koncentrálhatok csak a magam bánatára, ott nem lehetett. Hullottak, haltak, szenvedtek körülöttem az emberek. Nemcsak megerőszakoltak, de olyan súlyosan megfertőztek engem és a Mamikámat is, hogy majd bele haltam, de hát mindannyiunkatmegerőszakoltak. Édes jó fehér hajú anyósomat ugyanúgy mint a 12-14 éves kislányokat. Meg kellett tanulnom, hogy az én gondom, bajom nem egyedi és „jaj, vége a világnak, mi történt velem!” -- kétségbeesésébe sem eshetem. A halál állandóan ott settenkedett körülöttünk, s körülem még évekig. Már „éltem”, de valahogy dermedt voltam.

Orvos hát nem lehetek. Megismerkedtem az egyik haláltáborból menekült -- a haja akkor kezdett kinőni -- Harsányi Zimrával és két, szintén lágert járt zsidó fiúval. Egyiküket, lágerben meghalt fia helyett egy asszony gondozta, akivel talán egyszer találkoztam, grafológiai véleményt kért. Meghallotta, hogy gyógyfürdőre kéne mennem, de nincs rá pénzem. Akkor tudtam talán először átlépni a megkövült iszonyaton, amikor az inflációs világban is nagy összeget, kétszázezer lejt találtam a postaszekrényemben. Ő küldte nekem névtelenül. A kereszténynek, aki hozzá képest védett volt. Ez a jégolvasztó szeretet. A vízaknai szanatóriumi kezelés után iratkoztam be pszichológus hallgatónak az egyetemre.

D. M.: Frankl már mint neurológus, pszichiáter lett négy koncentrációs tábor túlélője. Ezt a maga „experimentum crucis”-ának nevezi. Megtapasztalta, hogy az építészeti igazság, mi szerint egy veszélyes boltozatot azáltal lehet megerősíteni és biztosítani, ha terhelik, igaz az emberre is. A külső nehézségekkel szemben, a belső ellenálló képessége szemmel láthatóan növekszik. Megtapasztalta, hogy az ember a legborzalmasabb körülményeknek is ellen tud szegülni. Sigmund Freud azt gondolta, hogy „ha megpróbálnák a legdifferenciáltabb emberek egy csoportját ugyanolyan mértékben az éhezésnek kitenni, a parancsoló táplálkozási szükséglet növekedésével elmosódnának az egyéni különbségek és helyükbe a csillapítatlan ösztön uniformizált megnyilvánulásai lépnének”, akkor ennek sokkal inkább az ellentéte állt fenn. A koncentrációs táborban az emberek differenciáltabbakká váltak. A gazemberek leleplezték önmagukat. És a szentek ugyanezt tették. Az éhség lerántotta az álarcot. De mögötte az emberek különbözőek voltak. Hogy szól a bestseller címe? Caloriesdo not count” (Nem a kalória számít). Te a szenvedésben, s az effajta élettapasztalatban előbb voltál professzor, mint lettél egyetemi hallgató a pszichológia szakon.

P. A.: Miközben az egyetemen tanultam további tapasztalatokra tettem szert, újságíróként a megélhetésünkért dolgozva Szabédi mellett. Az egész szerkesztőségben én voltam egyedül nő. János magyar állampolgár volt, nem kapott állást. Amikor a lapot már másodszor is megbüntették, amiért engem alkalmazott, elhatároztam, átszököm a határon. Itt újból kezdem. Kísérőt fogadtam, hátizsákkal indultam. Kísérőm csak egy darabig jött. Egy erdő előtt a fülembe súgta -- csak egyenesen mindig tovább, még pár száz méter…

Kellemetlen volt a lövöldözés. A fronti tapasztalataimmal azonban tudtam, melyik az éles, melyik a vaktöltény, s hogy milyen messziről lőtték ki ezeket. A kutyáktól jobban féltem. Elmondták, hol fogom találni a házat, ami már Magyarországhoz tartozik, s hogy a kerítésen át egy helyen bemászhatok majd, de csak hátulról közelítsek, mert elől járőrök vannak. Be is jutottam. Az udvarban két kutya rám rohant, de nem haraptak. A háziak elemlámpával kerültek elő. Megdöbbentek:

-- Egyedül egy lány...?

-- Asszony vagyok! -- mondtam.

Új életet kezdtem. A házasságunk abszolút csődbe jutott. Válás, s azt hittem soha többé senkihez nem tudok majd kötődni. Így szeretni soha nem tudok majd. El kellett szakadnunk, mert ha mellette maradok, ki tudja mi lett volna belőlünk Jánossal. Ő ivott, bennem munkálkodott a tüdőbaj.

Mégis jött később Miklós. Szellemileg, emberileg, erkölcsileg, egy teljesen más életforma nyílt ki számomra. Néha ennivalóra sem volt pénzünk. Három évig feküdtem, Miklós hozott ki a halálos betegségből. Csodálatos, amit ki tudtunk hordani, hozni az életünkből. Azt hiszem, ez a fontos. Természetesen a házasságunkban voltak viharok is, melyek, gondolom, az ő írásaihoz is szükségesek voltak. Amit most ki fogok mondani, az nagyon kemény lesz. Vállalnom kell azonban ezt is, mint azt, amit eddig elmondtam, és az Asszony a frontonban is megírtam. Egyszer egy fiatal író, aki azóta Franciaországban él, azt mondta: „Miklós csak akkor lesz igazán nagy író, hogyha át tud lépni magán. Nem lehet ilyen erősen egyetlen asszony hatása alatt élni.” Ekkor már négyszer-ötször írt az álmaimról. Prózaírásának, drámáinak kulcsfigurája többször voltam (A fekete gólyában, Az ablakmosóban). A Bunkerben pedig nemcsak a lányt, de a fiút is rólam mintázta. Nemes Nagy Ágnes fölkiáltott: -- De hisz mindkettőjük Alaine-ról szól.

Kellett a drámáihoz, hogy átlépjen egy más kapcsolatba, más kapcsolatokba is.

D. M.: Talán kellett neked is...?

P. A.:  Akkor nem hittem. Sokat sírtam, szenvedtem. Azt hittem, belepusztulok. Később már nem sírtam. Valahányszor újabb kapcsolata lett, még mélyebbre temetkeztem a munkámba. Ennek köszönhető az, hogy haldokló gyerekekkel tudtam foglalkozni, tudományos kutatómunkát folytatni és írni. Azt szoktam mondani, egy gyermek 3-4 könyv. Ha vágyaim szerint 4-5 gyermekem születik, hogy tudtam volna könyveket írni? Szóval belefeledkeztem a munkába. Kezdetben sápadtan, s igen rosszul is néztem ki. Kollégák, barátok érdeklődtek, de én nem mondtam el a bánatom okát. Azután egy fiatal nő költözött hozzám. A kis szobai szállásért főzött, takarított. Csodálkozva tapasztaltam, milyen kényelmes egy nővel együtt élni. Hajnalban nem rohantam bevásárolni, főzni, s hazajőve nem kellett tálalnom, mosogatnom, s ide-oda rohangálnom háztartási ügyeket intézni. Szívesen csináltam ugyan előtte is, s utána is mikor később visszaköltözött Miklós, de nagy igénybevétel ez, önmagában is kitöltené a napot.

D. M.:  Szóval ismét jól néztél ki, kiegyensúlyozott lettél?

P. A.:  Igen. Miklósnak továbbra is kulcsa volt a lakáshoz. Így történhetett az a megmosolyogtató eset, hogy éjfél után, színházból hazajőve, ott találtam őket a lakásban, amint Nádas Péterrel beszélgetnek.

-- Hol voltál? -- kérdezték.

-- Színházban -- feleltem.

-- De hiszen rég vége van...

-- Vacsoráztunk -- mondom.

Nem férfival voltam, de mégis szabadabbnak éreztem magam, ez talán látszott a megjelenésemen is. Talpra álltam.

Másnap kezdődött újra a munka. Játékteszteket csináltam. Bevezettem Magyarországon a játékdiagnosztikát, játékterápiát. Haldokló gyermekekkel foglalkoztam. Megalapítottam és bevezettem másod-, harmad magammal a hospice mozgalmat. Felnőtt elmebetegeknek az elmegyógyintézetben művészet terápiát dolgoztam ki. Indítottam a gyászolókat segítő munkacsoportot. Tanfolyamokat tartottunk, akkreditált pontszámmal. Jegyzeteket, könyveket adtunk ki. „Jó mulatság, férfi munka volt”. Asszony munka. Mögötte mindig ott a karitász.

D. M.: A gyakorlati munkával párhuzamosan készült könyveid sorából a PONT kiadónál a következők jelentek meg: Asszony a fronton, A rend és a rendetlenség, Ideje a meghalásnak, Világjáték, Meghalok én is? (A halál és a gyermek). Az életed, Bíró Berta, Gyászban lenni, Élet és halál titkai (Mit mondjunk a gyermeknek). Gyermek a halál kapujában. Valamennyi igen hasznos útmutató mindnyájunknak. Bizony élet és halál titkai előtt egyenlőek vagyunk, s jó idejében tájékozódni. Személyesen is megtapasztaltam olyasmit, amit könyvedben is említesz: temetői viráglocsolás közben ugyan nem azt kérdezte Fanni unokám, mint az általad említett három éves Réka: -- Ki lőtte le a nagymamát?, de azt: -- Nagyon véresek voltak a szüleid, mikor meghaltak? Felbecsülhetetlen a fontossága annak,amit csinálsz.

P. A.: Most, Miklós halála kapcsán ismét új munkába fogtam. Halálát csak szakmailag mondom el -- a személyes érzelmeimet még bonyolult lenne szavakba önteni.

Három éve tudtam, hogy halálos beteg. Nehéz volt, minden nap, ezzel a tudattal együtt élni. Amikor a végső rosszullét eljött, az ügyeletes intézmény, ahová felvették, nem tudta, hogy ki Miklós, s ki vagyok én. Még nevettünk is, hogy majd a médiából fogják megtudni halála hírét. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy abban a kórházban nagy szegénységben dolgoztak, de végtelenül emberségesen. Hat órai harcomba került, míg elértem, hogy hagyják békén meghalni. Hiszen a személyisége már elveszett. Műtét után kómába esett. Életben lehetett volna tartani, ha az élet. Döbbenten álltak, hogy a feleség kéri azt, hogy kapcsolják ki a transzfúziót, infúziót. A hospice szemlélet nem érvényesül még a területen. Bizony más, ha a hóhért akasztják. Itt kell szembenézni azzal, amit tanítunk, amit vallunk: a halál az élet természetes része. Az idejét sem elhúzni, sem siettetni nem szabad.

Az unokaöcsém nagy tapintattal, hazaszaladt eközben, gyertyákkal, virágokkal, zenével a magnóban, s egy kalotaszegi szőttessel tért vissza. Felravataloztuk a kórházban, s egyedül maradhattam vele a halála óráján. Én szerettem volna mosdatni, rendbe tenni, de ezt nem engedték. Meg is értem, tapasztalatból. A gyermekklinikán az édesanyákat én kísértem fel elbúcsúzni. A gyermek mellett állt rendszerint egy orvos és egy nővér is. Azt sem engedték, hogy megérintsék a kis halottat. Szeretetből tették ezt, és a fertőzés veszélyének az elkerülése miatt. Voltak így is drámai jelenetek. -- Ébredj, ébredj -- ráncigálta a szülőfájdalomtól tébolyultan a gyermekét.

Ahogy én elbúcsúztam, és elbúcsúzhattam Miklóstól, az elindított valami újat a gyászolókkal való foglalkozásom terén is. Kezdjük bevezetni a kórházi ravatalozást. A búcsú megkönnyíti a gyászmunkát.

D. M.: „Spirituális körökben elterjedt -- Brandon Bays könyvében olvastam --, hogyha az ember tökéletesen jelen van a fájdalom számára, akkor az 5-7 nap alatt véget ér. Nem létezik olyan kín, amelynek ennél több időre lenne szüksége. A fájdalom sokszor azért tart tovább, mert vagy nem engedjük meg, hogy teljes erejéből feltörjön, vagy -- rosszabb esetben -- ragaszkodunk hozzá, elfogadva a társadalmi konvenciót, mi szerint a gyászérzésnek nagyon hosszú ideig kell tartania.”

P. A.: S ezek a társadalmi konvenciók is mennyire különböznek. Talán az utolsó tudományos kutatásomon dolgozom jelenleg, összehasonlító munka, regionálisan nézzük a különbségeket az idős emberek halálkultuszában, a halálrítus típusokhoz való viszonyulásban, a gyász kérdéseiben. Otthon meghalás, halálfélelem, holttesttől való félelem, végrendelet, búcsúztatás, halotti tor, egyebek. Hogyan gondolkodnak ezekről, s zajlik mindez Székelyföldön, Kolozsvárott, Budapesten, a nyugati magyar határszélen Sopronban, Szombathelyen. Azt hiszem, szép és érdekes. A rítusok megtartása, elvesztése nagyon korrelál a szorongással, halálfélelemmel.

D. M.: Ahogy végig beszéltük az életedet, úgy érzem, nem is lehetne találni talán szemléltetőbb példát arra a gondolatra mi szerint: „Tudd, hogy bármi váratlan érkezik az életedbe, az Isten ajándéka, és biztos, hogy hasznodra lesz, feltéve, ha maximálisan kiaknázod. Csak az okoz gondot a számodra, amire a saját elképzelésed alapján te magad törekszel.”

P. A.: Szép és igaz, honnan való idézet?

D. M.: Brandon Bays könyvében olvastam ezt is, de nem jelöli honnan van, s azt sem, hogy ezt ki mondta: „Ha citromot kapsz az élettől, csinálj belőle limonádét!”

Azt hiszem, Alaine, te a ránk következő nemzedékek sorát is elláttad ezzel az olykor életmentő, felfrissítő, újrakezdésre is inspiráló nedűvel, volt hozzá citromod elég.

P. A.: Tudod én ezt úgy szoktam mondani: „Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem”.

 

 

 1 Részlet Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt 1944 kötetéből 54-64 old. (Bíbor kiadó, szerkesztő Kabdebó Lóránt, ISBN 963 9466 22 0. A részletet a szerző engedélyével közöljük 2022. december 09-én megtartott Kabdebó Lóránt emlékkonferencia kapcsán.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-12-21 20:00:00

 

Dobos Marianne (Miskolc, 1942) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.