Videó

Timor Shah videója




Keresés a honlapon:


Dobos Marianne A kérdező ember: egy emlékre figyel (Kabdebó Lóránt)

 

 

 

 

Dobos Marianne1 A kérdező ember: egy emlékre figyel (Kabdebó Lóránt)



K. L.: Volt egyszer egy karácsony. Volt bizony. Erről írtam már, amikor egy skóciai folyóirat magyarázatot kért tőlem, szokatlannak tartván, hogy a huszadik század legmeghatározóbb szereplőjeként éppen Churchillt jelöltem meg. Nem a szavazatom volt szokatlan, hiszen mi, akik Churchillre szavaztunk, abszolút többségben voltunk a megkérdezettek között. De hogy éppen innen érkezett a megnevezés, az gondolkodtatta meg őket. Nem értették a helyzetet: hogy itt mindig jött valaki. Ahogy egyik – nem költő – barátom verse mondja 1956-ban: „jönnek, jönnek, katonák jönnek, akik nem köszönnek”. Itt a Führer-korszak végét a Sztálin-éra katonái írták a falakra. „Gitler kaput!” Hitler még halott se volt, máris Sztálin ünneplése következett. Persze akkor még nem mi (legyőzöttek? megszállottak? felszabadítottak?) ünnepeltünk. [Az majd egy újabb karácsonykor, 1949-ben következik el, a „bölcs vezér” 70. születésnapjakor. Amikor már nem csak a nácik szenvedtek vereséget, hanem a „szövetségesek” felszabadította ország nem bolsevik újabb vezetői is így-úgy a történelmi süllyesztőbe kerültek, sőt a győztes kommunisták egy része is, nemcsak az akkor még ismeretlen frakciósok, de olyan győztesek is, mint a „láncos kutyává” minősített Tito vagy nálunk Rajk László (előttem van nagybátyám, a valahai szamosújvári, majd gyöngyösi latintanár, ahogy az újság- és rádióhír olvastán-hallatán előveszi a „nagy Révai” megfelelő köteteit, és az udvaron apámat faggatja: hogyan lehetnek ezek egyszerre revizionisták és trockisták, hiszen a kettő ellentmond egymásnak; ő még nem tanulta meg bolsevik módra alkalmazni a dialektikát). Akkor, 8. általános iskolás koromban újdonsült úttörőként én is Sztálin-falat barkácsoltam az osztályban („magánszorgalmú kutya”-ként) egyik – hozzám hasonlóan kétbalkezes – osztálytársammal. Aztán másnap osztályfőnököm – kitűnő tanár, még inkább profi köpönyegforgató – leszedette, és valóban mesteri dekorációt készített a helyén. De ez később következik]. 1944-ben, Gyöngyösön még csak a bevonuló katonák ünnepeltek.

D. M.: Hogyan?

K. L.: Ez az, amit nem tudok. Csak arra a jelképes dekorációra emlékezem, amelyet édesapám rögtönzött a városparancsnok kérésére. Kérésére. Mert akkor éppen ilyen parancsnok volt nálunk. Megkérte, mint a városi közművek vezető mérnökét (utóbb úgy mondták, igazgatóját), hogy valamilyen formában világítaná ki a városparancsnokságon kifüggesztett Sztálin-képmást. Apámnak eszébe jutott, hiszen közeledett a karácsony, hogy épen maradtak a gyertyafényt imitáló karácsonyfaizzók.

D. M.: Azok, amik az elmúlt években a Kabdebó család ünnepi fenyőfáit díszítették?

K. L.: Pontosan azok. Én meg, a harmadik elemibe még a régi világban beiratkozott, de a hadi események miatt az évet csak tavasszal folytatható gyermek csak néztem, hogy a gyertyák, amiket évi rendszerességgel az angyalka hozzánk szokott hozni, most ott világítanak egy idegen, ismeretlen férfi arcképe körül.

D. M.: A gyermekek előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy az ünnepi ajándékok szülői közvetítéssel kerülnek hozzájuk. Ekkor nagy volt a kiábrándulás?

K. L.: Nem tudom. Máig gondolkozom, mikor jutott el a tudatomig a karácsonyi ajándékozás felnőtt képlete. Akkor örültünk, hogy élünk, hogy a pincéből feljöhettünk, és megszűnőben van az állandó éjszakai ágyúpárbaj a Mátrába magukat befészkelő németek és a várost megszálló oroszok között. Emlékszem, hosszú ideig ott „díszelgett” egy kiégett tank lassan magába töppedő maradványa a város Mátra felőli bejáratánál, talán azzal akartak egy reménytelen akcióval kimenekülni az ostromgyűrűből a bezárva tartott németek. És arra emlékszem, hogy apám mégis szerzett, nekem, a fiának is egy égősort valahonnan, hogy mégis legyen nekünk is karácsonyi díszítés, ha fa nem is lett, de egy aránytalanul nagy ágon fényeskedjenek az izzók. Csakhogy a csiptetős foglalatba nem illettek az égők. Le kellett köszörülni a foglalatokat, és az illetlenül kifehéredő rücskös széleket valamilyen zöld festékkel be kellett festeni. Ezt már én csináltam, bent az irodában, apám felügyelete alatt. Ekkortól, sok éven át már én díszítettem apámmal a karácsonyfát. Akkor is arra készültünk, 1959-ben, amikor apám hirtelen rosszul lett, elvesztette eszméletét, és csak két nagyszerű orvosnak köszönhette az ajándékba kapott elkövetkező hét évet. Nem a centrális pneumónia (amiről orvos barátaim máig nem hiszik el, hogy Szatlóczky Ernő bácsi hallgatózta ki) terítette le, hanem a nyugdíj: aki egy életen át dolgozott, egyszerre csak feleslegesnek találta magát.

D. M.: Mit jelenthetett ez a karácsony a gyermek számára?

K. L.: A harmóniát, az egyensúlyt, a pillanatnyi zavartalanságot. Amikor az idő kettéosztódik: előttre és utánra. Ami egy angliai gyermek számára az állandóság (amelyet egy-egy pillanatra megzavarhat – ha ugyan – a történelem), az a mi égtájunk alatt a kivételes időpillanatot jelenthette. Most veszem észre, hogy éppen erről beszélek huszonöt évvel később a Szabó Lőrinc-i lírát magyarázva: „Egy perc örömöd többet ér, mint a Föld minden szenvedése.” Hitler és Sztálin között az átmenet reményteljes pillanata. Ami utóbb a számomra Churchill személyében nevesülhetett meg.

D. M.: És az előtt?

K. L.: Hát ez az. Apró mozaikok, amelyeknek utóbb csak a történelmi tudás adhat távlatot. Címszavakkal. A félelem. 1944. október 31. A reformáció ünnepe. Már nem emlékszem, ezért volt-e szünet, vagy már a halottak napja miatt. Játszom az udvaron. Az évtizedeken át hűséges Juliska (gyermekeim már Böbikének nevezik a TV Böbe babája után) a piacon. Anyám valahol a lakásban. Apám dolgozik a városban. Egyszerre gyorsuló ütemben hallom a robbanásokat. Soha nem hallottam bombázást, a veszélyt a szorgos sziréna sem jelezte (mennyit sikoltozott, amikor nem is kellett volna). Mégis tudom, mi közeleg. Rohanok be anyámhoz: bombáznak! Ő sem érti, csak ránt rajtam, be a nagy ágy alá. Apám szerint oda kell menni, mert az a repeszek ellen legalább megvéd. A statikailag nem valamilyen kiváló földszintes ház kiállotta a próbát. [Most láttam újra: még az átépítés és ráépítés próbáját is kiállja.] Négy bomba is robbant a környéken. Az egyetlen rendetlenség, ami maradt utána: a hálószobában a lámpabúra leesett az ágy előtti rekamiéra, onnan a földre – és töretlen maradt. Túlélte az ostromot is. Egerben még velünk volt. Nem tudom hol vesztettük el. Sajnálom. A teherpróba példája számomra egy életen át. Persze magyaráztam, már akkor az eseményt: előző délután mintha egy repülőt a környékünkön lelőttek volna. Hangját hallottam. Hírlett is. Talán a barátja bosszulta meg a veszteséget? Én ekkortól féltem. Még Egerben is (1949 és 1951 között), ha nyári vihar jött, fogvacogva reszkettem a sorozatos dörgésekkor, és azt számoltam, a koreai háború kitörésekor, milyen gyorsan futhatnánk az atombiztos várkazamatákba egy váratlan támadás esetén. (Tudom, nemcsak én, a gyerek félt ekkor, az ostromot átvészelő Szabó Lőrinc is legépelteti gyász-szonettjeit, és szerteküldi az országban, nehogy egy atomtámadás elpusztítsa őket. Ő már a művet félti, én még a létezés didergését élem át.)

Pedig tulajdonképpen lett volna korábban is okom félni.

’44 őszén, heteken át a mátrafüredi vízműnél lakunk, anyám meg én, a gépésznél, Zsíroséknál [Zsíros bácsit az országúton egy orosz katona öli majd meg: el akarta venni a biciklijét; ő nem adta, elvette a katona fegyverét, kiszórta a tárból a golyókat, és továbbhajtott; csakhogy betöltve egy lövedék visszamaradt; a halált hozó: comblövés, vérmérgezés. A következő gépész is ott halt meg, leguggolt dolgát végezni, és egy aknára lépett; apámék helyszíneltek, utána az aknaszedő mutatta, hány éles akna volt még arra, a véletlen, hogy nem léptek rá. Ezért féltem sokáig a Mátrában kirándulni, gyerekek máskor is fel-felrobbantak]. Egyszer jövünk haza a kisvonattal, ez is apámhoz tartozott, és a mozdonyvezető megszólítja anyámat: Ne tessék félni, mondtam a mérnök úrnak is, mi nem beszélünk senkinek. Apám ezután visszahozott minket a városba. Különben is kellett a háziasszony otthon, egész Szamosújvár Gyöngyösön keresztül menekült nyugatra. Nem tudom, az útirányba esett-e, vagy mert apám itt lakott. Apám bátyja a magyar érában ott volt főszolgabíró. Az ő beszélgetéseikben hallottam dicsérőleg-elismerően Keresztes-Fischer nevét [majd ez a név hoz össze a Hóbagolynak becézett volt miniszterelnökkel, amikor a Miskolci Egyetemen jár látogatóban, aztán találkoztunk 1998. október 23-án a Parlamentben is, amikor mindketten kitüntetést vehettünk át. Ő emlegette példájaként a régvolt politikus nevét, én meg ezért figyeltem fel tevékenységére.]. Anyám nem szerette a sógornőjét. Az folyton arról írt, milyen bálok vannak náluk, milyen német tisztek teszik neki a szépet (nem is szép – teszi hozzá anyám). Igaz, két lányuk volt, éppen eladósorban. Épp jókor adták hozzá két katonatiszthez. Az egyik még idejében elaludt a lován és koponyaalapi törést szenvedett. A másik megállotta a helyét tisztességgel a háború utáni időben is. De anyámat bántotta ez. És pont nekem írja ezeket! De ekkor vége a táncos életnek. Menekült az örmény város. Zakariás Rózsika meg a többiek, meg nagybátyámék, a főszolgabíróék. És menekültek a Blomberg baroneszek is, az egész ménessel (a ménes ott éjszakázott a volt vármegyeház épületében, akkor méntelepen, a csinos szőke baroneszek meg ott fürödtek a mi fürdőszobánkban (ahol az ostrom után sok zsák kukoricát halmoztunk, szerzett a munkaszolgálatból hazatért háztulajdonos, koszt-kvártélyért disznót hozott és kukoricát, a kukoricára jöttek az egerek, azoktól nagyon iszonyodtam reggelente, amikor le kellett ülnöm a vécére). [Az egyik baroneszt majd a nyolcvanas években látom viszont, amikor fiammal Barcsay Jenő nagybátyámat visszük haza Szamosújvárra, és húga, Erzsike néni mutat egy hajlott öreg nénit, aki éppen a nagytemplomba poroszkál, ő tartja rendben, meg nyelveket tanít, abból meg magát tartja el. Hol van már a lova meg az ifjúsága, amikor bevágtatott, csak úgy nagynéném konyhájába.]

D. M.: A végjáték pillanata.

K. L.: Csak ma értem, miért kellett a lakásunk előtti parkban (akkor Hanák Kolos térnek hívták, aztán Rákosi Mátyásról nevezték el, utóbb a „pártatlan” Posta elnevezést kapta) szépen odaállni a polgármester bácsi elé és jól nevelten azt mondani: gratulálok. Puky Árpád a Horthy-rokonsághoz tartozott, neves személyiség volt. De a nyilas postai tisztviselő Makrányi előrehozott helyi választással – hiába – megpályázta a helyét. Apámat kedvelte az öreg. A rendőrkapitány, Györkényi doktor pedig barátja volt. Farkaskutyáján én, a kisgyerek lovagoltam is. A polgármesteri titkár, az ügyvéd Liebisch Károly négy gyermekével (a király névadását követve: Ottó, Nóra, Zita, az utolsó, a nálam egy évvel fiatalabb megkapta az összes maradék királyi nevet: Róbert Károly Mária) szintén ebbe a baráti körbe tartozott. Amíg ki nem telepítették Gyöngyösről, a háború után náluk húzta meg magát a volt polgármester. Ekkor már ismét Mátra utcának hívták az előbb még Puky Árpád utat. Pedig a Mátra felvirágzásáért Puky Árpád tett annyit, hogy egy utcát elnevezzenek ismét róla. Áprilisban, 1944 tavaszán, a német megszállás és Sztójay miniszterelnöksége idején egy vasárnap korareggel csengett a telefon, Liebisch Károly volt, örömmel jelezte, hogy a kereszténynek számító anyámnak nem kell semmilyen megkülönböztető jelzést viselnie, visszavonták hirtelen a korábbi előírást. Ekkor értettem meg, hogy mit jelentett, amikor sárga csillagos embereket látva a Bán gyerekekkel az utcán hangosan számláltuk a megjelölteket. Szüleink tapintatra intettek. Akkor még nem fogtam fel. Máig szégyellem értetlen viselkedésemet. Aztán: Én magam tépem le – mondtam naiv hősiességgel. Utóbb, a veszély pillanatában megértettem, és megkönnyebbültem, amikor el is múlott. Emlékszem egy vacsorára is: Györkényi rendőrkapitány szinte parancsolólag mondta ki: az alkalmazottat ne bocsássuk el [igaz, ideiglenesen egy másik, fiatal leányt foglalkoztattak szüleim, őt én nagyon szerettem, de ekkor azután visszahívhattuk Juliskát, a későbbi Böbikét; aki valaha szőnyegszövést tanult, megtanította anyámat is erre. Apám rajzolta az örmény imaszőnyeg mintákat, ők meg anyámmal csomózták a szövőgépre feszített fonálra a színes pamutokat és vágták a felesleges anyagot. Falunkon némelyik szőnyeg néhány csomója az én munkámat dicséri. Illetőleg dicsérem én ma is mutogatva vendégeinknek].

D. M.: A kisvárosban mindenki ismert mindenkit.

K. L.: Mégis biztonságban érezhettük magunkat. Apámat mindenki szerette. A város víz- és villanyellátása éppúgy a nevéhez fűződik, mint a Mátra közművesítése. Persze bántotta anyámat, amikor bank-alkalmazott barátjuknál egy adótisztviselő hangosan kijelentette a nyáron: végre jól éreztük magunkat a Balatonon, nem voltak ott a zsidók. Ugyanő felháborodva mondta, micsoda könnyelműség, anyám nővére a lezárt lakásban otthagyta összes ékszerét, még a Napóleon-aranyakat is. Arra már nem gondolt persze, hogy visszaadja.

D. M.: Hogyan állnak össze a mozaikok?

K. L.: 1944 nyarán a Mátrában, a MÁV üdülő alagsorában töltöttünk pár hetet. Ott szoktunk évente nyaralni. Az alagsorban, mert én nem szerettem délután aludni, és nagyon rossz gyerek voltam. Emlékszem egy vasárnap délelőttre. Újságot nézegetek, ünnepélyes, díszmagyarban díszelgő bácsik. Mintegy tabló. A Pesti Hírlapban. Apám azt járatta. (Utólag gondolom, a Lakatos-kormány bemutatkozása lehetett.) Az épület előtt padok, felettünk fényes kötelékben repülők húztak el. Gyöngyösre ekkor csak sztaniolfoszlányokat szórtak. A radar megtévesztésére? Még mindig nem féltem.

Este lementünk a kanyarba, már hallottuk a debreceni tankcsata hangjait, a láthatáron pedig tűzburáját láthattuk. Másik irányban Pest bombázása jól kirajzolódott. Egy nálam alig fiatalabb kisfiú, Gabika ujjongott: ott van apa, ő repül ott fel! Az anyja zavartan hallgatott. (Túlélték, mindnyájan, még egyszer Gyöngyösön meglátogattak, jöttek élelemért. De jó lenne tudni, kik is voltak. Rákérdeznék Gabikára, mire emlékezik.) És még akkor sem féltem.

Apám szervezte a város légvédelmét. Én igazgattam a falon a térképeket. Zavaró repülés, riadó. Mindig riasztottak. Kivéve, amikor valóban bombáztak is. Azután nagyon féltem. Féltem egy hónapon át, amikor az oroszok a parkban lőszereket halmoztak fel, és a németek ezt keresték ágyúval a hegyekből. Kilövés volt vagy belövés. Kilövés. Nyugtatott apám. Aztán látva vacogó éjszakáimat, át akartak vinni a talán biztonságosabb szomszédos emeletes ház légoltalmi pincéjébe. Közöltem: egyedül nem megyek. Nem hagylak el titeket. Erre ma is büszke vagyok.

[Előadást tartok a magyar irodalomról a Tel Aviv-i Bar Ilán egyetemen (ott, ahol utóbb Antall Józsefet avatják díszdoktorrá). Mint utóbb Itamár Yáoz-Keszt barátomtól hallom, nagyon készültek valamilyen történelmi kérdezősködésre-számonkérésre a hallgatók, ha magyar, akkor biztos antiszemita alapon, de aztán csak elhagyja őket az ellenkező indulat, amikor egy óvatlan pillanatban kiejtem előttük: magyar vagyok, apám örmény, anyám zsidó, bárha mindnyájan keresztények. Azt mondják barátomnak, ez még rosszabb, mint az ő származásuk. Két sorsverte nép egyszerre. Még ők kezdtek sajnálni. Bár ugyanakkor, egy irodalmi esten, amikor Radnótit említem, az egyik szerkesztő és publicista közbevág: mi nem tartjuk Radnótit a holocaust áldozatának, ő keresztény volt.

Amit pedig az örménységemről mondhatok. Magyarország, a Kárpát-medence, de egész Közép-Európa is állandó átjáróház: idegen hódítók egy-két évtől százötven évig változó időtartam szerint tartották „ideiglenesen” megszállva az országot. Ugyanez vonatkozik a Kaukázus vidékére is, ahonnan családom, a Jeszajánok (a Kabdebó valószínűleg Moldvában ragadt ránk, tükörfordításként: cap de boi, a latin: caput bovis, nagyanyám még Kápdebó-ként írta nevét, meg így címezte apámnak a leveleket), vagy háromszáz éve Magyarországra települtek. Számukra ez a Közép-Európa jelentette a biztonságot. A békét egy időre biztosító, Jókai ironikusan eufemisztikus megnevezésével „Erdély aranykorát” konzerváló fejedelem, Apafi Mihály egy tatárok felégette város, Szamosújvár helyét adta a Moldvából tovább menekült betelepülőknek, és azok az orosz Szentpétervárral egyidőben felépítették Európa másik – bár jóval kisebb – körzővel-vonalzóval megtervezett barokk városát. A város első örménykatolikus templomának alapító donátorai között ott szerepel egy Kabdebó is. Nem is az V. Ferdinánd idején talpasi előnévvel vett nemességre, de a magyar-örmények hazaszeretetére vagyok igazán büszke, hiszen az aradi tizenháromból ketten örmények voltak, Budapest várostervezője pedig egy talpasi Kabdebó, emléktábla hirdeti érdemeit a Nagyvárad térnél – mi ugyan nem ismertük a család ezen ágát, de a Dublin mellett élő Kabdebó Tamás közeli rokonságban állott vele.

Különben Örményországban, Nagy Konstantint megelőzve a világon először lett a kereszténység államvallássá.]

Keresztény? És mi, keresztények? Elemi iskolában első áldozásra készülünk. Szalay Iván barátom, naponta hol náluk, hol nálunk együtt vagyunk, de ő evangélikus. Természetesen nem jár katolikus hittanra. Gyermekes gúnyolódással kérdezi: „gyónás, az mi, olyan mint egy szúnyogcsípés?” És a karomba csíp. Én meg szent felháborodással pofonvágom. Épp ekkor lép be református igazgató-tanítónk. Verekedtek, kész, kiállít mindkettőnket a sarokba. Következik a hittanóra. Eldicsekednek Orosz Árpádnak, hogy kedvence büntetést kapott. Miért? Meghallva ezt, egy szentképpel jutalmaz. Átélhettem a mártírium dicsőségét. Nagy esemény, mert nyáron anyám névnapjakor, július 22-én, Magda napon a szokásos „kerti mulatságon” ő is a vendégünk. A rossz gyereket ezzel lehet napokig fegyelmezni. Mert én komisz gyerek voltam az elbeszélések szerint. Árpád csak rövid ideig tanít Gyöngyösön, hamarosan visszahelyezik Miskolcra, ahol egész életében köztiszteletnek örvendő szellemi irányítója volt a mindenkori ifjúságnak. Még öntudatos ateistává lett, Moszkvában diplomázott újságíró tanítványa is nagy elismeréssel emlékezett valahai lelki vezetőjére és életútját elindító tanácsadójára. És életreszólóan meghatározó jelentőségű tanára lett Miskolc egyik polgármesterének is: összekötő kapocs lehetett köztünk, a város rendszerváltás utáni vezetője és az egyetem karalapító dékánja között.

D. M.: És az utána?

K. L.: Anyám mondta: apám ritkán szokott dicsekedni, de amikor a képet kivilágította, a politikai tiszt azt mondta, összehívva a város vezetőit: ez az ember nem csak beszél, de cselekszik. És megköszönte.

D. M.: Lett ennek valamilyen következménye?

K. L.: Akkor már tudtam félni. És ez az aggályosság azóta sem hagyott el. Féltem, amikor a városparancsnok elvitette apámat, és Szibériával fenyegetőzött. Apám ugyanis karácsonyra csodát tett. Vizet fakasztott és világosságot teremtett. A semmiből. Gyöngyösnek nem volt saját erőműve. Lőrinciből, a Mátravidéki Centráléból és Barcikáról kapott áramot. De hát a háború folyamán hová lettek a vezetékek? Később is, amikor már megépültek újra, részeg katonák autókról célba lődöztek a kerámiaszigetelőkre. De volt egy öreg gőzmalom, a Bühler Malom, épülete még ma is áll. A gőzgép szíjai a Sárhegy oldalában voltak elásva. A szíjat mindenfajta katona szerette, övnek, cipőtalpnak, meg kereskedni vele. Orosz katonai biztosítással kiásták, behozták, és megindulhatott a masina. Nappal vizet adott, éjjel villanyt. Emlékszem, régi hentesünk, a Nigrinyi küldött anyámnak húsféléket, hogy mielőbb sorra kerüljenek a vezeték felújításakor. Apám, ahogy megtudta ezt, visszaküldette, és megfogadta, hogy az elkövetkezés sorából is kiveszi őket. Ő már ilyen ember volt. De hát az egyik későbbi városparancsnok felesége éjjel akart fürödni. A kis gép dupla teljesítményre nem volt alkalmas. Ezért lett szabotáló a városi mérnök. Mentek processzióban a pártok képviselői. A kommunista, a szociáldemokrata (az a később politikusként feltűnő Szurdi István volt, nem is tudtuk, itt dekkolt valahol a városban), a kisgazdapárti polgármester. A városparancsnok megkérdezte: milyen párt tagja apám. A nemleges válaszra elzavarta a pártokat, idegen emberért minek ácsingóznak. Ekkor jutott eszébe anyámnak az NKVD-s tiszt. De az valami motorbiciklivel éppen fejreállt, nyakig gipszben feküdt a kórházban. Anyám hóna alá kapott, orvos barátaink bevittek kettőnket a beteghez. Az végighallgatta, majd felkapta az ágyához szerelt telefont – ma is látom, hallom – és rekedtes hangon erélyesen lekiabálta a városparancsnokot. Menjenek csak haza, nyugodjanak meg, amikorra hazaérnek, otthon lesz a férje. Ha Gyöngyösön járok, mindig megnézem a házunk udvari kapuját. Annak a kitámasztója olyan nyújtóformán tornáztatott engem. Kínlódva türelmetlenkedtem ott, míg nemsokára hazaért apám.

Különös emberek voltak ezek a városparancsnokok.

Az elsőhöz, ezredesféle volt, az új városi vezetők koszlott ruhákban mentek el. Ő rájuk nézett, és nem akart hinni a szemének. Közölte: maguk urak, a város vezetői, tessék ennek megfelelően viselkedni, öltözködni. Méltósággal. Egyszer, valami lőszerláda pakolás következtében begyulladt apám keze, utóbb arca is kisebesedett. Kesztyűben járt, nem borotválkozhatott. Be kellett mennie az ezredeshez. Előzőleg megkérte a tolmácsot, magyarázza meg elhanyagolt külsejének az okát. A tolmács nagyvonalúan legyintett volna, de apám ragaszkodott a magyarázathoz. Ő már ilyen régi vágású úr volt. A parancsnok megértette, és ekkortól alakult közöttük bensőbb kapcsolat.

A következő városparancsnok román tiszt volt, részeges, mulatós. Megörült, hogy apámmal tud anyanyelvén beszélgetni. Naponta hajnal előtt sohasem engedte haza. Néha üzent is, ne izguljunk, csak későbben jöhet. Igenám, csakhogy apám kákabélű volt, egész életében vizsgálgatták a gyomrát, az italt nem bírta. Otthon már várta a lavór, ami előbb be, akkor ki is jött belőle. Ezt a parancsnokot követte a fürdeni akaró asszonyság férje.

D. M.: Az ostromot a pincében kellett tölteni?

K. L.: Szépen megácsolt fekvőhelyekkel berendezett borospincében laktunk egy építész házában (halálhírekor hosszú gyásztáviratot írtam özvegyének, ott fogalmaztam a Moszkva téri postahivatalban, a kilencvenes évek elején, már pécsi professzor koromban). A gránáttalálat csak a külső falat érintette, bent észre se vettük. Csak azt, hogy egyszerre bejöttek az oroszok, a szépen felakasztott kézilámpákat és órákat módszeresen leakasztották, a nőket fel-felvitték lakásra. Így hát átmentünk menedékért a szomszéd házba, ott oroszok laktak, a nagy pincében biztonságban lehettünk. Onnan meg a jóindulat küldött el: a parancsnok közölte, sok a gyerek, nem egészséges számukra a pince, most már megkezdődik az élet, menjünk fel. Visszaköltöztünk a pince nélküli lakásba, a későbbi Bán Imre professzor, ekkor gimnáziumi tanár lakásába pedig lőszerkezelők telepedtek. Imre bácsiék ezért hozzánk költöztek. Védve voltunk, ha védettség az állandóan ágyúval célzott lőporos hordó tetején élni. Különben az emberséges, gyerekszerető parancsnoknak igaza lett. Anyám az ostrom előtt vastag, nehéz, bélelt szövetbundát varratott nekem, abban voltam vagy egy hónapig éjjel-nappal. Amikorra feljöttünk, kezdték mondogatni: húzd ki magad. Még a papagájunk is ezt kiabálta később, Egerben is, ma is fülemben Muki oktató-nevelő hangja: „Lóránt, húzd ki magad!” [Utóbb Szigligeten Radnótiné, Fifi néni megveregeti a hátamat: húzza ki magát! Kezdem mesélni neki a történetet. Közbevág: Ne haragudjon, szeretetből mondom ezt, Miklósnak is rossz volt a tartása, neki is mindig mondogattam. Barátaink hirtelen körénk gyűltek, gyorsan másról kezdtek beszélni, a Miklós nevet hallva féltek, hogy vitatkozunk valamiről, alkotóházi legenda volt ugyanis, Fifi nénivel mindenről lehet beszélni, csak Radnótiról nem. Én vagyok erre a még élő cáfolat.]

D. M.: Mindig is erről a városról készültél írni.

K. L.: Majd egyszer. Erről a köztes pillanatról. Az építés és városvezetés ideális esélyéről.

D. M.: Ami hamar elmúlt.

K. L.: Apámat rá akarták beszélni, lépjen be a kommunista pártba. Ő attól tette függővé, ha a kisgazdapártba belépett fiatal polgármester megmaradhat tisztségében. Azaz, ha a város megmaradhat polgárvárosnak. Ezt a naivitást. Aztán újra félni kezdtem. Egyik este vihar volt (ilyenkor már vacogva féltem különben is, amikor a rádió kikapcsolt, hogy Budapesten az adó felett elhaladó zivatar miatt szünetelteti adását, már előre felkészültem, félóra múlva felettünk dörög-villámlik), a lámpák kialudtak. Cseng a telefon. Mátrafüredről az AVO-sok telefonáltak (mit tudtuk mi még, hogy ez mit jelent), mikor lesz már világosság. Apám a szakember tapasztalatával magyarázta az okokat, majd a kérdésre, mikor lesz már fény, azt találta mondani: a jó Isten tudja. Majdnem megismétlődött a fürdeni akaró városparancsnok jelenete. És elhangzott – már hazai szájból – a gyanakvó kirekesztő szó: szabotázs.

D. M.: Berendezkedett az új rend, a bolsevizmus.

K. L.: Nemrég adtam át a gyöngyösi Mátra Múzeumnak apám iratait, Gyöngyös város víz és energia dokumentációját. Átnézve találtam egy utána küldött káderlapot: uraztatja, mérnök úrnak szólíttatja magát. Emlékszem az eredetére. Apám sohasem engedte, hogy főmérnöknek vagy igazgatónak szólítsák. Mondta (hiszen tapasztalta, évtizedekig volt egy tábornok veje az igazgatója, akinek legfeljebb „tánc- és faiskolája” volt, ahogy mondogatták a társaságban) hogy az bárki lehet, mérnök pedig csak diplomás ember. Nála a mérnökön volt a hangsúly. A közvetlen az ostrom előtti igazgatója, az már valódi mérnök, a hadifogságban meghalt, nemrég itthon újratemetett Deseö tábornok bátyja, aki nyugatra menekült, az visszatérve, okosabban, sztahanovista lett. És belehajszolta az országot egy akkor megvalósíthatatlan vállalkozásba: völgyzáró gátat kezdtek építeni; amit elzártak nappal, elfolyt reggelre. Akkor apámat kérték, oldja meg ismét a Mátra vízellátását.

D. M.: De ez már nem gyöngyösi történet.

K. L.: Az új rend a természetet is átalakította. Apám, amikor az első háború után frissen végzett mérnökként elhagyta erdélyi családi otthonát, ott akart letelepedni, ahol hegy és erdő van, és azért ment a városhoz, hogy ne kelljen állást változtatnia soha. 1949-ben „szétszedték” a várost. Megmaradt egy kis vízmű, megint máshova került a kisvasút, a villamosság központja előbb Eger lett, azután Miskolc. Egert még megszerettük. Miskolc idegen várossá terebélyesedett. Benne akkor elvesztette önmagát a polgárváros. Idegen világba kerültem. Kerültünk. Pedig öregedve, megkeseredve, még inkább elhájasodva meg-meglátogatta a családot a valaha ifjú városházi titkár, mondogatta évekig, évtizedig: „Nagyságos asszonyom, már csak egy kis idő, bemondta a rádió, jönnek az amerikaiak – guggolva is kibírjuk”.

 

 

 

 

1 Részlet Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt 1944 kötetéből 54-64 old. (Bíbor kiadó, szerkesztő Kabdebó Lóránt, ISBN 963 9466 22 0. A részletet a szerző engedélyével közöljük 2022. december 09-én megtartott Kabdebó Lóránt emlékkonferencia kapcsán.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-12-09 14:00:00

 

Dobos Marianne (Miskolc, 1942) író

 

Kabdebó Lóránt (Budapest, 1936-2022) irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.