VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Pál Marianna: Turányi Tamás és a Csontreál, avagy Veranda-est novemberben
Vágtatok végig az Arany János utcán, rendőri készültség az Akadémia melletti parkolóban, mindenki pont szembe jön velem, mintha egyedül csak én mennék amarra. Higgadt, céltudatos, józan arcok. Fiatalok, idősebbek, szinte mindenki vállán kis hátizsák. Hosszabb menetre készülődnek? Kapok néhány vizslató pillantást, akkor te másfele? Méghozzá sietősen. Megígértem a beszámolót. Késésben vagyok, így hát kapkodom magam, muszáj odaérnem. Fölpattanok egy trolira, valahol a Vörösmarty utcában kell megtalálnom a helyet. Szedem a lábam, már hat óra elmúlt. Le ne maradjak az elejéről! Akkor hol is lehet a Csonterál? Valami kivilágított helyet keresek, neonfényreklám, vagy legalább valami, ha nem is éppen cicomás helyet várunk. Hát itt bizony sehol egy neon, se semmi fényár, de még csak egy kis pislákoló fény sincs, kiírás nulla, plakát pláne. És már el is hagytam a kérdéses házszámot. Sehol semmi élet, se világ. Sötét hátán sötét. Akkor most a kétségbeesés újabb fokozata: a fontolva haladás helyett a rohanás, és közben bevetem ősi módszerem, minek alapja az a meggyőződés, hogy mindig a helyieknek van legnagyobb helyismeretük. Csodálkozó, elképedt arcok: senki nem tud semmit. Sose hallották, hogy volna itt vagy bárhol is ilyesmi. Méghogy Csontreál. Itt? Itt aztán biztosan nincs ilyen. Vannak, akik nem ilyen biztosak a dolgukban, nyilván ők azok, akik már meglepődtek néhányszor. Hogy tudniillik amiről azt hitték nincs, egyszer csak kiderült, hogy mégis van. Sose hallottam ilyenről, fogalmaznak óvatosabban ők. Csonterál? Az meg mi, néznek rám mások: Ez valami vicc? Na, ne már, hogy itt van egy olyan hely, amiről én nem tudok! Berontok egy közértbe. Különben is éhes vagyok, kérdezem a kasszás nőt, néz rám, hogy mit akarok ilyen sietősen, hát először is a Csontreált, hol is lelhetném fel én azt? Nem vagyok idevalósi, szabadkozik. ÁÁÁ, egy rendőr, kis harapnivalót vesz ő is, alighanem szolgálatba megy, nem tudja véletlenül rendőr elvtárs, hol lehet ez és ez a hely? - kérdezem bátorító mosollyal. Széttárja a karját: passz. Sose hallotta. Ha még ő sem… Futólépésben tovább, végig a sötét utcán, alig néhányan lődörögnek a rongyolt falú épületek mellett. Itt aztán nincs semmiféle szórakozó hely, itt nem járnak szórakozni, itt talán nem is élnek, legfeljebb ha laknak, éppen hogy megvannak, meghúzzák magukat a sötét falak mögött, itt nem vicc az élet, hanem komoly. Odébb egy kis mozgolódás, rendőrök igyekeznek a kisbuszaikhoz, viszik a cókmókjukat, készen legyenek, ha menni kell. Már egy térnél járok, kisgyerekes anyukák játszótereznek az utcalámpák hideg fényében, nem is kérdezem őket, nekik ez itt a csontreál. Néhány fiatal lány álldigál a járdán, színházba vagy operába öltöztek, furán festenek itt, mint a tökfőzeléken a csokibogyó. Kérdezem őket, zavartan pislognak, mint az iskolában, ha olyat kérdez a tanár, ami nem is volt feladva, először vannak itt ők is. Végre nagy, kivilágított üvegablakok, mögötte egy férfi mered a monitorra, az ajtó fölött hatalmas betűkkel biztatnak: Hajtás Pajtás! Felcsapom az ajtót, félhomályos helyiség, nagy belmagasság, egy csomó bringa lóg lefelé a mennyezetről, mint a denevérek, csak éppen katonás rendben, ők biztos tudják, mi merre, néz rám az ember, mi járatban vagyok errefele, nézi készségesen a monitort, főnök lehet vagy diszpécser, már mondja is a címet, ugyanazt. Jó, akkor vissza, még egy kör. Az ajtóban összefutok egy rackás hajú fiúval, kézben hozza befelé a bringát, de előre enged. Futólépésben visszafele, hátha valamit nem vettem észre, hátha ott van az orrom előtt, ahogy ott volt eddig is, csak látni nem lehet. Mert valami nem engedi látni. A megszokás vagy a nem akarás. Nem látszik itt a van és a nincs se. Hiába a szemünket veri ki az igazság. Mi van, ha úgy van ez, mint a nyelv és a tudattalan. Hogy ott a jel, csak nem látjuk, mert nem gondolnánk, hogy éppen az lenne az, amit észre kellene venni. Mi lenne, ha látnánk, hol vagyunk, és mivé lettünk benne mi magunk. Látnánk, hogy ez az egész itt az, csontreál. És ott van a kód is, a maga fizikai valójában, ott a jel, az a hely, ahogy az ellopott levél áll a komódon mindenki szeme előtt, de nem látják, mert aki nézi, nem tudja észrevenni. Imígyen hívom segítségül az elméletet, ha a gyakorlat csődöt mond. De hiába, sehol semmi. Nézem a lakók listáját. Hátha ott lapul, amit keresek, egy lakás, vagy egy belső udvarról nyíló hely. De csak nem engedi látni magát. Valami okot sejtek, amit nem ismerek, de jobb lesz engedni neki. Azt hiszem, most van az, hogy feladom. Elindulok haza. Kijutok a Podmaniczky utcára, itt valahogy több a fény, eszembe jut, hogy ez annyira nem oké, hogy megyek itt haza dolgomvégezetlen. Ennyi. Akkor most a telefonos segítség. Ha már végképp nem boldogulok, felhívom a férjemet. Női módszer, mondhatnánk. Mondjuk. Nézi is a gépén, azért megjegyzi, hogy az új telefonomon is van helykereső, csak be kéne üzemelni, illetve kellene tudni használni, ha már van ilyenem. Amúgy meg igen, ugyanaz a szám, nincs más. Na, jó, adok még egy esélyt a tudattalannak. Hátha ráismer a jelre, amitől megmutatja magát a valóság. És akkor meglátok pár embert beszélgetni az utcán, dohányoznak, olyanformák, akár oda is tartozhatnak. Kérdezem, hogy mit tudnak, hát azt, hogy pont ez az az ajtó, ami előtt állunk, ez a semmi különös, ez itt a bejárat a Csontreálba, ők is nehezen találták meg. A kis csoportban ott áll Turányi Tamás, bemutatkozik, készségesen megvárja, amíg veszek még egy kis elemózsiát a közértben, nem, még úgysem kezdték el, nem rohanunk sehová, én meg éhes vagyok, egész nap a könyvtárban, most meg ez az izgalom, nem csoda. Meredek lépcsőn, kapaszkodva ereszkedek le a mélybe. Elmerülök a Csontreálban. Mi kell hozzá, hogy megtaláljunk valamit, ami ott van a szenünk előtt? Ezúton kérek elnézést Turányi Tamástól a hosszadalmas felvezetésért, akinek ismét visszaéltem a türelmével, mint akkor, ott. Miután azt is megvárták, hogy beüzemeljem a diktafonom, oldottan kezdetét vette a novemberi Veranda-est, a beszélgetés nem a szabadban, nem is nyitott ablakok mellett, hanem abban a bizonyos pincehelyiségben esett, ahol a kékesszürke falon egy metró kocsiból kihajoló nő hatalmas kebleinek előterében üldögélt Turányi Tamás és Csengődi Péter, utóbbi Széll Zsófia betegsége miatt ugrott be a moderátor szerepébe. És ezen a novemberi estén kezdetnek mindjárt idehozta Turányi Tamás a Balatont meg a nyarat ebbe a félhomályos pinyóba.
Igaz-e, hogy harmincöt évesen kezdett verset írni, indította a beszélgetést a moderátor. Megtudtuk, hogy ez is csak bizonyos tekintetben igaz, mert írt ugyan versnek szánt szövegeket, de azokat ma már nem nevezi versnek. Azzal az őszinte hittel követte el ezeket, hogy egyszer majd lesz belőlük valami. A fordulat pedig akkor állt be, amikor találkozott Nyilas Attila költővel, akinek megmutatta írásait, és ő talált bennük néhány sort, és biztatta, hogy ne hagyja abba, próbáljon ezeken elindulni. A vers keletkezésének mikéntjéről, hajtómotorjáról, alapvetően ihlet voltáról beszélt Turányi, ugyanakkor bevallotta, hogy egyik vezérfonala ebben a kérdésben egy Marno Jánostól származó gondolat: nem az a fontos, hogy te mit akarsz, hanem, hogy legyen meg a vers akarata. Amikor személyes dolgokról ír a költő, amikor nagyon alanyi a költészet, megvan a veszélye, hogy lényegében megmarad „terápiás írásnak”. Csak amikor sikerül eltávolodni a saját személytől, és írja magát a vers, akkor lesz sikeres az alkotás. Két ember is volt a mai magyar irodalomban, akinek megszívleltem a tanácsát, hogy ha csak primeren leírom azt, ami belőlem következik, leképezem magamat, az sajnos amatőrizmus, ha pedig hagyom a verset működni, akkor történhet valami egészen érdekes, ami rajtam túl van. Engem igazából ez érdekel, amikor a vers elkezdi írni saját magát. Ez rettenetes tehetetlenség érzés az elején, mert feszültség keletkezik köztem és a megírandó anyag között, de amikor elindul, annál nincs jobb érzés, hogy tehát nem magamat kell írnom, hanem lesz egy szöveg, ami nem én vagyok, de működik, és mégiscsak belőlem következik. Akik hatással voltak rá: különböző korszakai voltak, egy időben Szabó Lőrinc Tücsökzenéjébe szerelmesedett bele, József Attila költészete megterhelte, folytathatatlannak érzi, Marno Jánost említi még a magyar költészetből, pedig lehetne még sokakat, vallja. Irányadó volt számára az amerikai költészet, abból is Sylvia Plath, William Carlos Williams, Wallace Stevens enigmatikus, rejtélyes vagy akár érthetetlennek tűnő verseiben megfogta valami. Nagy hatással volt rá, emlékezik Turányi, amikor meghallgatta Plath saját előadásában Az apa című versét.[1] Az alkotás további intim részleteibe is beavatott bennünket Turányi Tamás. Elárulta, hogy írógéppel szeret írni, szereti hallani a kopogását, és már kettő is van neki. „Van bennem sznobizmus” - vallja be kedves töredelmességgel, ugyanis látott egy képet Hemingwayről, amint állva veri az írógépet. Azt szereti az írógépen, hogy nincs rajta delete-gomb, és ez koncentráltabb állapotot hoz létre. Emellett – meglepő módon – még ceruzával is szeret írni papírra. Ezt követően prózai kísérleteire terelődött a szó, elmondta, hogy úgy véli, közel vannak a próza és a vers szabályai: a vers mértékegysége a sor, a prózáé a mondat. Az az álláspontja saját prózájával kapcsolatban, hogy egyelőre tanulja a „szakmát”, ahogy általában az írást. „Az a véleményem, hogy először jó szakembernek kell lenni.” Általában szabadverseket ír, hol dől el, kérdezi a moderátor, hogy egy vers kötött lesz-e vagy szabad, és egyáltalán vers lesz vagy próza? A próza felé akkor billen el, ha van a fejében egy történet, a vers pedig alapvetően a nyelvről szól, hogy mit tudunk kihozni a nyelvből. A mai kortárs költészettel sokszor nem tud azonosulni, vallja be Turányi, a legnagyobb problémája vele, hogy nem igazán idézhető, és személy szerint őt költészeti paradigmája sem mozgatja meg. A hová tudná sorolni saját költészetét kérdésre, és hogy mennyire tudatos választás az, hogy nem a kötött versformában ír, ezekre a kérdésekre nem kapunk kategorikus választ. Nem tudatos döntés eredménye, hogy nem kötött versformában ír, a kategóriákat egyébként is óvatosan kezeli, ismeri a kötött versformákat is, használ belső rímeket, ritmusa van a szövegeinek. Idáig megjelent három kötetével (Édesgyökér [2001], Kerek szeptember [2006], Benzinkút [2008]) kapcsolatban[2] elmondta, hogy kis példányszámban, mindenféle marketing tevékenység és terjesztés nélkül jelentek meg, az ilyenfajta kiadásokat illetően persze felmerül a kérdés, hogy érdemes-e, ugyanakkor a szerző számára mégis fontos egyben látni, és önmagáról leválva kézbe venni a verseket. Magánéletéről szűkszavúan nyilatkozott a költő, annyit árult el, hogy van családja, három gyermeke. Fizikai munkát végez egy gyárban, ezt nagyon fontosnak is tartja, hogy tehát legyen polgári foglalkozása az írónak, ami a megélhetést biztosítja, mert mint mondta, az irodalom ma nem piaci realitás. Az est folyamán a fent említett gondolatok között és után Turányi kedvesen és egyszerű modorban felolvasott még jó néhány verset, többek között a lánya születésnapjára írott Lili 21, a Platán vasárnap és a Gondor helytartója[3] címűt. Közben el is felejtettük, hogy kint és bent mi van, hogy ez itt a csontreál.
[1] https://www.youtube.com/watch?v=6hHjctqSBwM
[2] Turányi Tamás Kerek szeptember című kötetére Váradi Péter is hivatkozik A kortárs líra születése című cikkében, ahol megállapítja, hogy több versében a tragikus hangütés felé közelít. Az Egészrész antológiában megjelenő költők közül Mándoki György, Bajtai András és Varga Zoltán Tamás költeményeivel rokonítja Turányi költői szemléletét és beszédmódját, amelyet a kritikus szerint egzisztenciális unalom és tétovaság jellemez:„Mintha írásaik egy végtelen, egytónusú belső monológ kiszakított mozzanatai lennének. E stílus, látásmód sajátossága, hogy akkor érvényesül, ha elég messzire tolják ki határait.”http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2008/XVII.-evf.-2008.-szeptember/A-kortars-lira-keletkezese [3] http://holdkatlan.hu/index.php/irasok/vers/905-turanyi-tamas-gondor-helytartoja
Megjelent: 2014-12-05 17:00:00
|
