Keresés a honlapon:

Olcsó Könyvtár és Holdkatlan

 

Olcsó Könyvtár és Holdkatlan

 

 

Törökülésben ülök a könyvespolc előtt és turkálok. Biztosan van erre szebb kifejezés, de találóbb aligha. Ha az olvasni vágyó nem ismeri az írókat, nem ismeri műveiket – talán itt kell bevallanom: a betűket se nagyon –, akkor nem válogat, hanem turkál a könyvek között.

A polc alsó sorában piszkos-barna borítójú, kisalakú könyvek, talán helyesebb így: könyvecskék sorakoztak. A lapok sárgák, nem az időtől, hanem azért, mert rossz minőségű, durva tapintású, rongyból készült papírt használt a nyomda. Talán azért, mert az értékesebb, fenyőből készült papír, röviddel a háború után másra kellett, talán azért, mert így a könyv sokkal kevesebbe került. Ez volt a könyvsorozat neve is. Olcsó Könyvtár. 1954-től jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. Engem ezek a könyvecskék tanítottak meg olvasni. Ami azt illeti, látni is, mert amikor elolvastam Karinthy remekét, és az iskolánkban röhögött az osztály, természetesen röhögtem én is, de más máson és másképp.

Törökülésben ülök az ágyon, hátamat a falnak döntött párnának vetem és felnézek, amikor anyám benyit. – Mit csinálsz? – kérdezi, én pedig azt válaszolom: – Olvasok. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne egy mandulagyulladással ágyba parancsolt hétéves esetében.

Olvastam mindig és mindenhol. De akkoriban csak ezeket az olcsó könyveket. Ha leültem a könyvespolc elé, mindig a legalsó sort vettem szemügyre. Feljebb voltak persze szebb, vastagabb, magukat kelletőbb kötetek is, de azokhoz nagyon sokáig nem nyúltam. Itt, a legalsó sorban jól megfért egymás mellett Gárdonyi és Romain Rolland, Tamási Áron és Cooper, Wells és Kipling, Fekete István és Zola. Nyilvánvaló, hogy nem értettem mindent, sőt, sok esetben semmit. Ilyenkor más könyvet választottam. De megjegyeztem, amit nem értek. Így került várólistára Stendhal Pármai kolostora csakúgy, mint Balzac Goriot apója. És természetesen kérdeztem. Aztán anyám vagy válaszolt vagy nem. Mert mit is válaszolhat egy anya második osztályos gyerekének, aki nekiszegezi a kérdést: – Mi az a nyilvánosház? (Hunyady Sándorral ismerkedtem éppen.)
Valamivel később, az én nagy olvasási szenvedélyem szemet szúrt nagyapámnak is. Ha jól emlékszem, Móricz novelláit böngésztem éppen, nagyapám pedig megkérdezte, tetszik-e? Én meg mi mást válaszolhattam, mint az igazat: – Nagyon!

– Csak az a kár – tettem hozzá sajnálkozva –, hogy ezek a könyvek nem olyan szépek. – Fejemmel a polcon sorakozó többi kötet felé intettem. Nagyapám akkor kivette a kezemből a könyvecskét, megforgatta, alaposan megnézte.

– Nem az ám a fontos, kívülről milyen – mondta. – Mert, látod, ez a kis könyv is olyan semmilyen se. Kívülről. De nem ez számít, mondom. Hanem az, hogy belül mi van. Ha ott ragyog, az ember nem bánja, ha kívül kicsit szegényes.

S hogy mindez miért jutott most eszembe? Nos, azért, mert épp ilyen az a folyóirat is, amit most kínálunk a kortárs irodalom és művészetek kedvelőinek. Meglehet, hogy jelenleg kicsit szegényesnek hat, kívülről. De belülről ragyog.

Jó olvasgatást kívánok mindenkinek

Farkas Molnár Péter

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-10 18:57:23

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.