Szépirodalom

Mostanában
egyre többet alszom.
Gyakorolom a halált.

Tömöríteni kellene.
Többet mondani -
kevesebb szóval.
Hogy ne lehessen nyírni
a verset ollóval.

Beren ritkán beteg,
inkább hiperaktívan egészséges.
Most beteg volt
egy hétig,
s akkor nyugalom volt a
bölcsődében.

 
Egyszer sétálgattam a nyolcadik kerületben. Csak úgy, szinte céltalanul. Aztán váratlanul hasra estem. Amikor  magamhoz tértem, nem volt körülöttem senki.  Megvolt a pénztárcám is. Döbbenten ugyan, de tovább mentem. Jobbra néztem, ott egy ház volt. Balra néztem, ott is egy ház volt. Szinte el se hittem, hogy ez a nyolcadik kerület. Házak minden felé. Én meg csak sétálgatok itt, mintha nem lenne jobb dolgom egy másik kerületben. Például.

Annak idején Belgrádban,
vagy inkább Zimonyban
volt egy tévészereplésem.
Verset olvastam valami akkor
megnyílt új „pláza” előtt.
(Mercator?)
Másnap kellett bevonulnom
„katonai szolgálatra”,
egy évre,

 
Alszik a Zea,
alszik a Zea,
csak szuszog a pici
és nem sír
(már most irigylem a majdani férjét).
Nem tudja még,
hogy hamarosan kosárba ültetjük,
lefotózzák és
odakerül a többi unokám mellé
kiragasztva az ajtóra.

Felolvasó est,
a csendes ember megnyílik.
Elmeséli minden gondolatát,
bizonyos keretek között.

Pár nap múlva telefonon hívnak,
hogy a János Kórházban van.

Közeleg a jövő, s egyre

távolabb az éden

új világról hiába írt

dalt az Iron Maiden.

Kaleidoszkópban tartasz.
Szétesem, megforgatsz,
Picasso-i látomássá
állok össze újra.
Fülek helyén karok,
lábak kitekeredve,
azt mondod, így
jobban tetszem neked.
Megalázva?

Jézusom,
feszült figyelemmel
követem sasszárnyként
kitárt karjaidat,
szöges ellentétben adósoddal,
júdással,
aki egy zsák pénzzel lóg.

Emlékszem,

mikor anyám az ágyamra ült,

és felolvasta a kedvenc mesémet

lefekvés előtt.

Aztán, ahogy múltak az évek,

az élénk álmok együtt fakultak

anyu újra- és újramosott pólóival.

gyere már, hagyd békén a kutyát
apa nincs itt, dolga van
ne egyél annyit, megfájdul a hasad
ne nyúlj hozzá, nem játék
tudom, hogy fáj, de szükséges
gyere gyorsan, mert jön a kocsi
most sietünk, máskor nem szabad
apa jön, csak orvosnál van
hozz kenyeret a boltból
váltsd ki a gyógyszereket
öltözz, meglátogatjuk apát
most erősnek kell lenned
apa többet nem jön haza
ne sírj, mindenki minket néz

Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Ő volt az erős, én a fontos.
Szeretek a fontos lenni.
Anyu nem értette, mit játszunk.
Csak szólt, hogy kész az ebéd.

Az idős bácsi felkelt, felöltözött, megkente kicsit a nyakát a pacsulival, amit még a fiától kapott Karácsonyra. Kivett a harmadnapos kenyérmaradékból két szeletet, jó vastagon megkente margarinnal, hogy ne legyen olyan száraz, kolbászt aprított közéjük, egy alig használt szalvétába becsomagolta, betette a kabátzsebébe, és elindult dolgozni.

Kiveszem egy perce a fülhallgatókat,
hagyom hogy belémigya magát
az elavult város zenéje,
ahogy a kereplő teherautók ritmusára
szólózik a nyikorgó villamos,
és vén koldus vokálozik
egy korhadó fapadon.

A férfi mosolyogva ébredt fel. Kimászott az ágyból, felvette puha köntösét, a gázrezsón meggyújtotta a cigarettáját, és miközben ízlelgette a füstöt és jókedvűn dalolt, feltett egy kanna teavizet forrni. Ludmillára gondolt. Ma végre kinyírja azt a büdös kurvát.

Egy idős néni lép be a hentesüzletbe, a kerekes bevásárlótáska nagyot csattan a metlakin, ahogy áthúzza a küszöbön. A kapkodó eladó szinte rá se néz, de ezért igyekszik kedves hangon üdvözölni.
- Szervusz drágám! – szól a néni – Abból a kacsacombból kérnék kettő nagyobbat.
- Nem lesz az magának kicsit drága? – kérdez vissza a hentes.
- Nem nekem lesz, drágám, a fiam jön át látogatni az ünnepek alatt. Neki akarom megsütni.
A hentes kiveszi a combokat, leméri, szoroz a számológépen: 775 forint.
- Egy ötszázas lesz, ha nem lesz más.

Munkából hazafelé tart az örök gyerek, gyalogol a villamostól hazáig, és közben azon gondolkodik, hogy mennyire unatkozik. Ha most otthon lenne, éppen valami filmet nézne, vagy játszana a számítógépen, vagy bármi mást csinálna. Most viszont minden tevékenysége abból áll, hogy egyik lábát a másik után teszi le a földre, de mást nem tehet, mert mielőtt bármelyiket tehetné az előbbiek közül, haza kellene érnie.

A férfi álmosan betotyog a konyhába, kivesz a szekrényből egy csészét, és teát tölt magának. Zavartan néz körül, majd kiordít a nappaliba.

– Vettél?

– Mit? – kérdez vissza kiabálva a felesége.

– Olyan izét.

– Mizét?

– Ami ebbe kell.

– Mibe?

– Gyere már!

Hej, kutya sors, te szeszélyes, gunyoros, csupán rajtad áll, hova pottyantod fiaid, s mivé teszed őket, így van ez jól, ki merne rajtad számon kérni logikát. Zavaros, változatos, sokszínű ez a mi nagy színházunk, beletörődött éhenkórász vagy elégedetlen módosként is tévelyeghetünk porondján, fájdalmunk és örömünk, bánatunk és közönyünk szőtte cifra ködmönünkben, de hát ebben rejlik egész létünk lényege. Engem épp nem kímélt ez a csélcsap végzet, amiért is hálával tartozom neki, mert oda helyezett, ahol ritka érdekes színjátéknak lehettem főhőse.