Keresés a honlapon:

Csorba Piroska versei (Holtak háza, Enigma, Mint mozgó kriptában)

 

 

 

 

HOLTAK HÁZA

 

Szilvakék ég.

Fehér sírkövek nyája a buja földben.

A lelkek párája fölfelé száll,

aztán elenyészik.

A lélek nélkül maradt árva test

a földbe rejtve bomlik tovább.

 

Így válik el könnyű és nehéz,

mi összekötve az ember nevet viselte.

 

Haldokló virágok.

Halhatatlan műanyag koszorúk.

Önemésztő gyertyák.

Fejfák.

Sírkövek.

Síró kövek,

az emlékezés kavicsai.

 

Az idő folyója hömpölyög.

Az emlékezők követik azokat,

akikre emlékeztek.

 

Pár évszázad, és az emlékezőkre

sem emlékszik már senki.

Milyen lesz a nemlét?

Milyen, ha van, a feltámadás?

 

 

 

ENIGMA

 

Napfény ne érje,

kíváncsiság tüze ne verje –

felszínre nem hozom.

 

Maradjon bontatlan, messzi mélyben,

tudattalan felsejlő ködében

talány előttem is.

 

Éveim tükörfalában hiába nézem,

nem vagyok azonos

senkivel, aki voltam,

azzal sem, aki vagyok.

 

Én ott vagyok, rejtőzve, mélyen,

– árnyékban csöppnyi fény –

félénken, imbolyogva

a kimondatlan küszöbén.

 

 

 

MINT MOZGÓ KRIPTÁBAN

 

Mint mozgó kriptában

viszem magamban

halott apámat, halott testvéremet.

 

Bennem fel nem bomlanak.

Bebalzsamozta őket

az emlékezet,

hiába láttam a hullafoltokat

a morbid smink alatt

s a vértelen kezet.

 

Nővérem arca megpihen.

Most, hogy mozdulatlan,

nézhetem.

 

A mozgó élet

zavart ebben a tűnődésben,

a tárgya-nincs figyelemben,

amelybe nemléte után

révedek.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-06-19 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.