VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Köves István: Lőjetek sort Kalligarónak
LŐJETEK SORT KALLIGARÓNAK
Letaroltatott és megszáradt, mint a fű, az én szívem (102. zsoltár)
Még írni vagy beszélni egyre megy, hiszen ugyanabban a történetben vagyok a csetlő-botló figura, türelmesen kivárok hát bármit, ha szórakoztat, hiszen csak mulattat, ha valamire nem emlékezem. Írok ezt-azt, inkább, mint aláírok, megyek vígan bokázva a tollam után, koccintok, ha van kivel, kézfogás helyett is, élvezve marasztalom a bennem terpeszkedő unalmat.
Még kíváncsi vagyok, s nem csak arra, amit látok, olvasok, hanem arra is, és főleg(!), amit magam írok magamról, mert a világörökséghez tartozónak szeretem gondolni magam és az erről váratlan előgördülő míves szavaimat, vigyázok, nagyon ügyelve, hogy ne írjak le olyasmit, amiről vélhető, csak egyszer érdemes elolvasni, inkább válogatok a meszesedés alól előkotort emlékeimben, hol egy kokárdát, hol egy rózsaszín masnit.
Még vonz a hullámverés, a ringva közelgő kalózhajó, úrlovasnők szívemben visszhangzó patkócsattogása, s abban a hitben, hogy tűrhető mítoszgyártó vagyok, nyújtózom a jövőm felé, néha óvatlanul is tán, nekilódulok mindennapos klaviatúra menetgyakorlatomnak, ha tehetem, lomb szűrte napfényben írok, félárnyékban terelgetem a megfegyelmezett sorokat a listán, s élvezem a túléretten rothadó vörös-szilva édeskés pálinkaszagát.
Még ki-kiszököm bélelt odúmból hangversenyre, titkos találkára, olykor könnyedén csusszanok fel, lazán, a könnyen billenő bárszékre, kihúzom magam, keshedt vállaimat hátrafeszítve, ha hölgytársaságba lépek, gyönyörűség minden lélegzetvétel, a váll emelkedése, a bordaroppanás, s tudok lábujjhegyen, hiányt hagyva, szótlan lelépni onnan, ahogyan jó szívvel el tudom engedni a tőlem menni készülőket, törzsvendég vagyok a boldogságkimérésben, maradóbb, mint bárki más, igaz, már gyakrabban eltanyáznék, ha rám vetül a délutáni árnyék.
Még kitartó vagyok, akár egy koszlott dzseki a rángatódzó szögesdróton, tüntetni már nem járok, igaz, de nem is hagyom magam kitüntetni, nem fogadok el senki kezéből fényes érmeket, karvalyos érdemrendeket, díszfityegők nélkül is jól elvagyok, izmosodik bennem az önérzet mosolyogva, s van okom örülni, rengeteg, örvendek minden erényes múltamat dicsérő szónak, a számítónak is, a fölöslegesnek is, mely ringat, mint fecsegő-locsogó csónak, elégedetté tesz, könnyebb leszek, ha adni tudok, bárkinek, bármit, amit áhít, s naponta fogadok az apokalipszis négy lovasának kimerevített célfotójára.
Még parádézhatok a futószáron, dobrokolhatok hörrenve, patkójavesztett paripa, gondolva, van értelme is, nem csak célja, ennek az egésznek, bármily lázas a világ, hiszen most nem öl a hatalom, csak veszni hagy, mindegy neki, hogyan, ha érte vagy, az alattvalók országa már nem haza, csak pállott szoknyával szolgáló szajhák hada. Édesanyámról le merem írni: édes anyám, s közben keserű könny fut a szemembe, szülőföldemről: magából kitaszító édes hazám, szívbéli anyácskám, ölelésed oda, soha nem hordtam lúdtalpbetétet, pedig az olyan stabil, állampolgárilag megnyugtató, látod, józan és tisztességes vagyok ma is, csak azért, mert olyannak szeretnék látszani.
Még emlékszem mindenre, amiért hálásnak kell lennem, mielőtt el kell mennem, felelek minden jó-rossz döntésemért, megbánt bűneimért, megnyerek minden vak tendert, életem palettáján az ég kékje, a nárciszszirmok sárgája, a rododendron vöröse ég, néha titkon pipaparazsamra szelídítek egy csipetnyi, inkább csak morzsányi vadkendert. Lám, ha előtolakszik egy rím, többé nem fékezem, hagyom, perdüljön be az ajtón, így ténfergek az Úr színe előtt, a nekem hagyott kicsinyke résben fellampionozott kerti bál, de minden nap, minden órán éberen várom a hívást, bokázok érte szívszakasztón, remélve, hogy a nyálcsorgató elhülyülés majd előzékenyen, fájdalommentes halálba invitál.
Megjelent: 2019-12-30 14:00:00
|