Bíró Rudolf versei (Létgyónás, Menet(t)rend)
Létgyónás
Meztelenül nézem a felkelő Napot,
pedig ekkor van a leghidegebb.
A horizont lázas, míg kezem fagyott,
s vagyok magammal egyre idegenebb.
Balkonládámban pang az erjedt múlt,
megöntöztem sokszor - de minek.
A felejtés mára már divatjamúlt,
gardrób-lelke van mindenkinek.
A múlt tizenhat évig hordott ki,
hogy a jelenem világra segítsen.
Lelke felsírt - mondta a doki,
csend visszhangzott a váróteremben.
Mert hazugság rágta cserepes ajkuk,
másnál hallották meg a szótlanságot;
kiterített lapokból állt póker-arcuk.
All-in-t dobtam, ők boldogtalanságot.
Játszmájukban ketten maradtak,
kiesett fogak lettek az élet sliccén.
Hiába húzták fel magukat - megakadtak,
mint egy homlokhoz tapasztott migrén.
Megszokás és kötődés egyszerre,
akár nyáron a nyakig takaró:
jó alatta, de szenvedsz mellette,
pedig a horkolás már nem zavaró.
Létmagányukat elhúzták az ablakon.
Kívül álltam. Átláthatatlan volt ez a szatén.
Az eldobott szavakat visszaverte alakom -
itt gyorsabban terjedt a hang, mint a fény.
A családiház gyorsan vált árvaházzá,
de csak a düh és büszkeség volt befogadva.
A kertben minden úgy sorvadt csontvázzá,
akár a libabőr, a hátamon megkopasztva.
Úgy bántották egymást, hogy egy simításban
száz hazug szó jajgatott az igazáért.
Gyerek-fejem értette nyersfordításban,
hogy itt mindenki küzd, de csak önmagáért.
A Nyárfa utcában laktam egykor,
irritált a virágzása a lakásban.
Világba elszórt pollen-gyermekkor,
egy túlzottan allergiás családban.
Menet(t)rend
Azt mondják a fájdalom az,
amitől a vers VERS lesz.
Akkor a múltam termékeny,
a jelenem meg terhes.
A továbblépés is csak egy séta:
a körforgalomban balra index.
Hiába ragadod meg a pillanatot,
ha levedlett bőrödben sziszegsz.
A bőröndbe tömheted, ami még van,
s hátra hagyhatod, ami már nincs.
Tudod, hogy a baba-naplódba
ott lesz a beragasztott tincs.
Csak próbálom magam beilleszteni
a falra szegelt összképbe.
Hol találhatók család-jegyek
a rám festett arc-térképbe?
Sóbálványokat ölelek félszegen,
s nézek az égre, hátha esni fog.
Eltűntek a régi érintések,
és a köztünk lévő szinapszisok.
A papírt is csak nyolcba lehet hajtani,
a kilencedik éle(t) már hazugság.
Szó-csomók gyűlnek a garatban,
gyomromban tetőzik a tanúság.
Üvöltenek bennem a megjegyzések,
míg csendem légüres térben terjedő.
A hangerőszabályzón miért csak én
látom, hogy balra is tekerhető?
Mennyi vissza-el-megfojtott probléma.
Újabb állomáson állok. Visszaforduljak?
De már csak annyi időm maradt,
hogy elkésni tudjak.
Megjelent: 2019-12-06 14:00:00
 |
|
Bíró Rudolf (Hódmezővásárhely, 1992) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
