Fűri Mária versei (Van Gogh, Amikor szerettelek)
Van Gogh
Holtak szájában aranyfog
Aranyfoguk kiveszik
Képek azok. A bakancsok
Szék koporsó meg parasztok
Virágok meg napraforgók
Holtuk után megveszik
Kétharmaduk eltűnik
De az egyharmad is oly sok
Akik tudták leperkálták
Teltek vele módos porták
Mostmár nem szét-, összehordták
Gyarapodtak vagyonok
Mitől lett egyszerre híres
Pénzt ért nem is keveset
Kellett a kép de miért
A módosnak mért csak most ért
Tengernyi kincset, aranypénzt
Akad erre felelet?
Egy öngyilkos, kettő őrült
Életüknek vége lett
Festőnek és mecénásnak
Fiai az éjszakának
Új célt látnak
Nem ijesztő rémeket
Már nyugodtan gyalogolnak
Befelé a sötétségbe
Kifelé a sötétségből
Egy szellem lesz kettejükből
Ahogy két virág egy tőből
Belelépnek a képbe
Amikor szerettelek
Amikor szerettelek, mondhattál bármit
Nem kértem hivatalos igazolást
Nem ellenőriztem dátumot, pecsétet
Nem hívtam fel az orvost, ott voltál-e valóban
Szavaid (meg)álltak, mint Badacsonyban a bazaltorgonák
Amikor szerettelek, mondhattak bármit
Elhessegettem a szavaikat
A dolgoknak mindig a színét láttam
Sose a fonákját
Ha elítéltek, kéznél volt mindig a felmentő ítélet
Aláírtam mindig a kegyelmi kérvényt
Vagy benyújtottam, pozíció szerint
Amikor szerettelek, hibáid szépnek tűntek
Minden embernek van hibája, mondtam
Minden embernek kell, hogy legyen hibája, mondtam
Hiba nélkül nem is ember az ember mondtam és gondoltam
Hibáidba szerelmes voltam
Hibáid eltakarták az én hibáimat
De elszivárgott belőlem a szeretet
Elnyelte valami víznyelő
És már nem mondhattál semmit
Megjelent: 2019-10-09 14:00:00
 |
|
Fűri Mária |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
