VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Köves István versei (Jelek a Kim Ir Szen reptéri beszállókártya hátoldalán, Indulás a repülőtérre)
JELEK A KIM IR SZEN REPTÉRIBESZÁLLÓKÁRTYA HÁTOLDALÁN
Van úgy, hogy a költő egy villanásra belelát, többet tud meg a szükségesnél, többet az ajánlatosnál, ott áll kábán a phenjani múzeumban, egy szöveget bámul, a kísérő megismétli: jól értette, igen, 80 000 jellel – háromszáz évvel jó Gutenberg születése előtt egy ismeretlen, nevét megjegyezni sem érdemelt koreai mester nyomtatta gondolatait az életről, szerelemről – ott áll a költő Phenjanban, a múzeumban, s szégyelli magát, idézőjelbe csúszott tudását, magabiztosságát, egész dezodorált kultúráját, lesomfordál hát a lépcsősoron, aztán „hazahajtat” európaisága alá rendelt Volvóján a szállodába, sietve összecsomagolja a bőröndjét a hosszú hazaútra, gondosan külön a szennyest és az ajándékokat, törölközőbe bugyolálva a flaska kígyópálinkát, lássa mégis a szomszéd, nem olaszba vagy spanyolba volt, ő megjárta a csodás keletet, nem magyaráz, hogy ez egy másik kelet volt, nem a piramis, nem a tevehát, hallgat, mint aki többet tud a szükségesnél, koccint, némán, mint aki többet az ajánlatosnál, mint a költő, aki a világ kútjába egy villanásra belelát.
INDULÁS A REPÜLŐTÉRRE
Van úgy, hogy a költő azt gondolja, tudna élni máshol, akár pagodában is, hisz végül: itt is csak emberek élnek, jók, rosszak, sőt, ezek szeme tele mosollyal – ám egy ólmos hajnal Phenjanban is ébren leli s hiába hegyek, folyók, kilométerek ezre, valahol a 33. és a 43. északi szélességi meg a 124. és a 131. keleti hosszúsági fok között akárcsak otthon: bámul az utcára bénán, egyedül, nézi a kirakatnélküli sugárút szédítő egyenesét, a kendőbeborult, tipegő lányok nyomában peckesen kopogó katonákat, a kanyargó kerékpárokat, az anyjuk hátára púpozott csecsemők alvó ringását, tömött trolibuszokat, suhanó Volvókat, ezüst Mercedeseket, a kék zubbonyokat és a lila masnikat, a metrólejáratban csoszogó sok száz tornacipőt, s e hajnali balett-bemutató karmesterének, a rendőrnő barna botjának kimért, büszke táncát – míg érzi, hátára hűlt az átizzadt ruha, nem érdemes már visszabújnia, lassan egészen megvirrad, kilobban a láng a csuhcse emléktorony csúcsán, ő is nyújtózik egyet, indul az új nap, udvariasan jó reggelt kíván magában mindenkinek, ellép az ablaktól s mosolyog a gondolaton, hogy tudna máshol is élni, nem csak otthon, de minek.
Megjelent: 2019-10-03 14:00:00
|
