Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Tóth Olivér: Kerámiakomor

 

 

 

 

 

Kerámiakomor



Sosem faggattad az utakat, a falakat, a tetőket, a kövektől elvakult,
farkasfogúvá csorbult abalakokat éhségükről, árvaságukról,
nem érdekelt és nem volt rá idő hogy tiéddel azonosuljanak, a vérből, sárból mért lépcsőre állva, melléd,
hol egyetlen küszöböd, belépni az Istenhez arcod volt kezed,
feszült bőrben ínszalagokkal díszített udvarló kosarad,
túlnyíltál a romoktól cirádás, csipkézett mindenségen,
kinek egyetlen fekete- fehér égbolt hajolt fátyolként fején,
szűkölködése tiltott, becsméretlen erénye, lábatlankodása, 
a visszaverődő tépett fények sokaságában táncot lejtő törtsége, 
reccsenő, roppanó havakban lettél asszonnyá menyasszony,
ágyékodat megjárta minden eső, minden szél, takaratlan volt,
avarrá énekelted a mát, leveleidet szerte hordtad a földeken,
legyen névtelenné és pecsétlenné a szeretet minden népeken,
vizet és tejet fakasztva sziklaemlőidből csillaglik, porlik kéjes kívánságod,
bárcsak sose lettél volna út, fal, tető, ablak, hulló, múló manna a testnek,
úgy, mint akit folyton akarnak de sohasem szeretnek, 
fáidnak mégis, elég volt testmeleged, tavaszi, nyári, téli suttogásban,
közel jártadban elherdált kincseik lábad alá adták,
kérgességüket beléd nőtték gyökerestől, tovább ne bandukolj,
magadhoz öleltél minden áthidalhatatlan rögök közötti rést,
én zárt szemekkel megértettem a csöndet, terített kendőd színességét,
hervadtan is élettelt vir-ág-almaidnak szótlanságából mért iszaptakaróban,
kikötve, hogy magadba szívj és új rügyet, ágat, eret bocsáss a semmibe,
míg magadból kivetkőzve engem, feleszmélsz bennem,
fájdalom, éhség, vágynélkülivé égetem ereimben elhalásod, 
évente, vagy másodpercenként kerámiakomor szépséggel, 
amit belőlem kiégettél új vulkán tüzeknek adjam,
Amazoniai hamuban tálalt helyemre vadjaid korhadt ízemre vadászva 
gyűjtsd markodba könnyed, hűts ki, mielőtt újra és újra felégetlek,
mint szolgasorsra fogott esti, nappali cafatnyi fénycsorda,
nászéjszakára elszántan jön hozzánk, elvetélni, hogy gyönyörködhess bennem,
szemed, szíved, lépted elmetélem, köldökzsinórom lánggal metszem el,
hajlataimba mérem lélegzetvételed, s a rab nyelv mely torkodig unszol, majd lenyel,
Ismeretlen haláltusában emleget, végül esővé leszel ismeretlen szavaik között,-
bordáimból faragott csónakra szállj, szádba végy mohazöld szelídséget, partot találj, 
majd tagadj meg minden állat előtt, mielőtt befogadnak,
adj, engedj a hullámoknak, ikra-szikráim nyeljék el, legyek őszi köddé, ha magányomban jársz lebegjek, remegjek, feletted, körötted örökké.



 

  
  

Megjelent: 2019-09-01 14:00:00

 

Tóth Olivér (Miskolc, 1982) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.