Keresés a honlapon:

Köves István: A bölcsesség gyémántjának rejtelmesen zsongó csöndje

 

 

 

 

 

A bölcsesség gyémántjának rejtelmesen zsongó csöndje

 

meditálva Kvannon lepecsételt szobra ölében

 

 

Mikor a költő fölmegy a hegyre, pontosabban:

amikor elhatározza, hogy fölmegy a hegyre,

egyszeriben minden lépése könnyebbé válik, szinte szökken,

s gyöngykagylót feszítőn hasít szemébe az igéző rózsás hajnal.

 

Mint egy életre szabadító, jó éjszakai alvás

a kiterjedés nélküli, párálló sivatagban,

vagy akár nyirkos téli éjszakán, amikor mégis

elég meleged van a pihetollal tömött tibeti hálózsákban,

akkortól kezdve a süketítő csöndben jól hallod füledben

saját véred ütemét doboló verőered lüktetését

a bölcsesség gyémántjának titokzatos zúgásával elkeveredve.

 

Gondolatban a tengerparti homokot pergettem az ujjaim között,

aztán belegázoltam a vízbe és úsztam egyet az óceánban,

majd kis tüzet raktam a hullám barázdálta fénylő fövenyen,

konzervet melegítettem, kenyeret szeltem otthonosan,

aztán békés tele hassal kiballagtam a pályaudvarra,

s föllendültem a Santa Barbara-i hosszújáratú tehervonat

elém gördülő utolsó vagonjába, a fékezőfülke homályában

útnak eredve oda, hol csak surranó sármánypintyek

és viduló vörösbegyek fenyegetik gyapjúba burkolódzó

csöndek közé szorított, vacogó némaságomat –

 

mikor is a költő végre rászánja magát, hogy fölmegy a hegyre.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-07-29 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.