Tóth Csilla versei (mint ez is, Tények, (háromszor))
mint ez is
(n-nek)
a porban ül, figyeli a szemcsés árkokat,
rajzol, elnagyol, feszülten figyel,
mintegy mellékesen mégis,
tudja, hogy görcsösen jelet várni nem lehet,
érvénytelen és nevetséges is
ma nem mozdulok ki a fejemből,
a játszótér nyújtotta menedékből,
jó itt nekem, gondolja, vallja is,
próbálja érteni a hinták bűvöletét,
a szél dolgát az emberek hajában, pulcsiján,
s hogy egy tágabb körben autók dudálnak,
megcsörren, fogcsikorgat egy zsalugáter, kitár,
arrébb szanaszét dobott csikkekkel babrál
ugyanez a szél,
a lábujjain a homokszemek terjednek, mintha
tengerbe lépne, vár,
nem szól, nem nyilatkozik
láthatatlannak vallja magát, s ez jó
ez a passzív ragyogás,
akkor még nem tudja, hogy mindez végleges,
s ha megcsillan rajta a Nap, örül,
hogy néha összetéveszti magát vele,
bólint rá, ám legyen
a homok már az ágyékáig ér, himlő, már érti
a test és lélek bonthatatlan voltát, boldog
torkába dobbanó méhkas lesz a szemcsék rengetege,
a haláltudat acélossá teszi, istennel társalog
később lábnyomokkal, homokvárakkal,
vizesárkokkal keverik majd össze
akkor már tudja,
hogy sosem értette a macska nyávogását,
lába az ajtóhoz szorult,
s hogy a menstruációs sokkon kívül is van élet,
átélte, de nem tapasztalta meg
a bezárt ajtók előtti csendet, a benyitás kockázatát
s hogy kihagy a szív, céltalanul dobog ilyenkor,
aztán visz tovább, mert el kell jutni a legutolsó falig,
hogy onnan érvényes legyen a visszafordulás
legmélyebb önmagunkig,
és hogy Isten talán csak azoknak üzen,
akik nem kérdezik egyáltalán,
minden más csak társalgás önmagunkkal,
unalmas közbeszéd
Tények
Az nem lehet Herta, hogy semmiről semmit sem tudott, Ön csak gépelt,
vizet hozott, aprósüteményt, miközben imponált Önnek a tisztek közelsége,
az nem lehet, hogy nem tudta a pohár remegését,
– az asztalra csattant– , a tekintetek vérvonalát, a makulátlanra vasalt egyenruha alatt megfeszülő izmokat, a mosolyt, ahogy arcát a szemükkel végigsimítják,
hogy abban szunnyad az embertelen, abban benne kellett lennie a kinti sikításnak,
a joviális mosoly is lehet hátborzongató, a kisfiús frizurák ráncbaszedésében,
de a mozdulatban biztos, abban biztosan, nem mérhetően, de valami visszás súllyal megjelenhetett, a csizmacsattanásban, az illatban kellett, hogy legyen
valami, valami más, taszító, ahogy egymáshoz szóltak, a hangban legalább,
az elárul, még ha mégoly fegyelmezett is, vagy épp azért, valami mély
kétségbeesésnek ott kellett lennie, hogy megtettük, és mégis isszuk a kávét, félelmetes, hogy innentől már minden könnyen elviselhető,
hogy háború van, és hogy ez ép ésszel fel nem fogható, odakint emberek halnak és hogyan, annak ott kellett lennie, a bútorokban, ahogy egymásra néztek, amikor benyitott, a nevetésben, az elhallgatásban,
az illatban akkor, kellett, hogy legyen valami, a hangban legalább, az elárulja, hogy mi zajlik felszínen túl, s hogy a borzalom nem a koncentrációs táborokkal kezdődik, hanem mindig legbelül.
(háromszor)
és háromszor kiáltom ki a szélnek
és összegyűjtöm a lehulló levéllel
és felfogom, mint esőt a kezemben
és hallgatom, mint hallgatsz engem távol
és figyelem, hogy minden együtt mozdul
és engedem, hogy feltárj mint egy holtat
és eltűröm, hogy kimoss önmagamból
és nem bánom, ha hangosan kimondod
és háromszor kiáltod ki a szélnek
és megtartasz, mint esőt a kezedben
és figyelsz rám, mint én figyellek távol
és beljebb engedsz, ahol senki nem járt
és figyeled, hogy minden együtt mozdul
és engeded, hogy meglássalak végül
és onnantól csak örökké a szélnek
/és nem futok el, nem tudok hova
körbenőttél, mint önmagát a fa/
Megjelent: 2019-04-11 06:56:18
 |
|
Tóth Csilla |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
