Keresés a honlapon:

Kosztolányi Mária versei (egy mozipénztáros emlékére, Feljegyzések a Bányabekötő úton, Mese a gyárról)

 

 

 

 

egy mozipénztáros emlékére

 

azon a nyáron sokan lejöttek a Duna-partra

egész nap hangszóróból szólt a zene

és elkészült végre az új mozi

 

plakátok kerültek a villanyoszlopokra

Bözsi néni nem ment többé az utcára piszkos

kötényben és rétesközepét se vitt a tiszteletesnek  

egymás után derültek ki a huncutságok hogy ki

kivel és mikor  

a tanácselnök levetette a piros zászlókat

valakik lopták a téesz disznait és jól megfenyegették

a pletykás vén banyákat de hiába

mert addigra garabonciásokká nőttek a változások

 

sokan lelepleződtek akkor nyáron

mindenki másra figyelt és fáradtan keltek

a filmek miatt

eközben felverte a gaz a paprikaföldeket

 

a házakra lassan leszállt az Amerikai álom

rózsaszín teddy bundát öltött reggelente

és a leghülyébb gyerek is tudta a színészek nevét

nagyokat kurjantottak ha csókolóztak a vásznon

s mikor az öreg Gál bácsit hazahozatta közpénzen a falu

mindenki tőle akarta hallani az indiános kovbojos

történeteket

 

szerettem volna elmenni a tengeren túlra én is

megnézni a Grand Kanyont és venni egy napernyőt

olyat amilyen Gréta Garbónak volt a Kaméliás Hölgyben

vagy az Anna Kareninában már nem emlékszem

de Zsófi nénire igen

ott ült a plexi mögött mérgesen tépkedte a jegyeket

mintha onnét ellátott volna egészen Amerikáig

 

Feljegyzések a Bányabekötő úton

 

Mondták, hogy lovakkal kezdték, a régi bejárat

szűk volt és nem akart válni a kő.

Azt hitték halottat őriz a mély, de nem,

csak később, amikor omlott a tám,

akkor vetett áldozatainak fekhelyet a kapzsiság.   

És minden nap imához gyűltek a föld alatt.

 

Épült a város. Szállt a híre szerte,

egy ország figyelte, ahogy kinőtt a Bakony alatt.

Hol ez e hely?  és mit bír az ember,

a csákány, a ló.

A szárító alig győzte, mert óriást álmodott a párt

s mikor acélpajzsokra cserélték a régiket

a termelés egekig ért. De sosem volt elég.

 

Most a csend is sok.  

Ott volt a szivattyúház és a csillepálya,

szaladtak utána hidak és utak,

fel a városig. Ma tó van itt,

és a járatok felett mindent benőtt a nyár.  

Csak az aszfalton várnak a gépnyomok.

Én még láttam a szénporos virágokat,

az utolsó leszálló titánokat

mielőtt végleg bezárt.

 

Mese a gyárról

 

A szövőnők végül mindig megsüketültek - ezt anyám mondta,

aki a gyárban dolgozott, ahol asszonyok voltak a gépek

és a gépek vasasszonyok. Szakmányban edzett küllőkön jártak

hajnalsötétben. Zsúfolt buszon dacos műszakok keservét ették,

s ha lejárt, akkor is dolgoztak tovább, hogy Sztahanov eszméjén

szálljanak fel a mennybe.

 

Anyám csak felírni járt oda naponta kétszer. Nem vette észre,

hogy fülében lepkékké váltak a szavak. Most nem tudom, sír, vagy

boldog és nevet, de számokat sorol a csendben. Lehet ilyenkor

mégis hallja magát. Felírom neki az utolsó gépállásokat ide:

hétszáznyolcezer ötszázhetvennégy..

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-01-10 17:00:59

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.