Keresés a honlapon:

Tönköl József versei (Gödröt ás bennem a hó, Pedig álmatlan farkasvéremmel, Melegítsen fagyott méheket)

 

 

 

Gödröt ás bennem a hó

 

Gödröt ás bennem az emléktelen hó, mint egy kőkútba,

lemegy a sötét, fényes bóját húzogat dombról és tóról,

eltöri, repeszti ketté, sodor még magasabbra a vödör,

közben kisírom magam, el, el, súgja valami, el a nyártól,

pogányságtól, istálló falához csattanó villanykörtétől,

szilánkokra hasadt üvegek zizegnek borjúlábak előtt,

futnak át udvarokon, futnak föl s a páskomon elvesznek,

akár talpamtól az elhordott hegyek, loboncos nádak,

megráncosodott zsombékok, rontott fészkek,

az ajtó mellett ágsöprű, hólapát,

csak harapom a nyelvemet, ha már nincs kihez szólni,

mert berepült fejembe a tél, harangjaimra havat hint,

elsuttogott mondókára, ráolvasásra, mesére, imára,

tüdőmre, hályogzöld szememre, derekamra,

görcsös kiáltás hull ki a mennyből, elsápadt számból,

páskomról mennek a háromkirályok, hogy Betlehemben

érje őket az este, és bazsalyognak a jászolra, az állatokra,

kötnek Jézus csuklójára babonás-piros pántlikát,

nehogy a szaggató ördög beteggé tegye, igézet fogja,

már azt szeretném, hogy az új évet megérjem,

határtalan türelemmel bábaasszony és hegybíró őriz,

és nő a halottak haja, emelkedik lassan e magas domb

meg a major, kifeszített ónezüstös drótja fölött a felhők,

púposodó csorda, duzzadó kolompját hideg rágja,

mintha tehenek csülkéig érne a sár, lépkednék

vékony kötélen, nem ismerve semmilyen szomorúságot,

és napsütötte falak közt tartanám vállamon a gyerekkort.

 

Pedig álmatlan farkasvéremmel

 

Nem vagyok én az oka semminek, csak a szívem fázik,

mintha az Atyaisten verte volna meg,

a tenger kagylóit kalapálva rajta, üllőjén hideg kaszát,

és nem azért jut eszembe éppen ő,

nem azért, mintha kövecses utcától félnék,

hanem attól, hogy összecsapódik mögöttem a páskom,

futamodnak tehenek, hangtalanul, fenyegető némán,

ide látszik bogarakat virágzó szemük,

a szél lapátján körös-körül varjú-tollak, halott levelek,

egy fénykép túlsó oldaláról kilép fácáncsapat, falka lúd,

de ez nem biztos, lehetséges, hogy csupán

hömpölygő vadlibák négyelik föl égtájak hófúvásait,

vesztőhelyeket, kopár égitesteket, óceánokat,

a Jóisten tudja, mi lesz belőlem, elbúsulom magam,

az erdőbe menekülés maradt számomra, semmi más,

és úgy érzem, hogy már ezer nyár óta vagyok itt,

várva a pásztorra, aki nem érkezik meg,

az esteli homállyal kifut a csorda az elveszített tájból,

kolompja megfagy, szegény szege kihull, ennyi maradt,

a következő sarkon mindenki azt gondolja:

újszülött lucskos inge világít,

pedig álmatlan farkasvéremmel a hó,

megroggyant néma palánknál, megdőlt majorkapuknál.

 

 

Melegítsen fagyott méheket

 

Alszom-ébredek: fekete szárnycsapás a pillantásod,

hová szállt el az a múlt? mi volt, mi nincs már?

fecske, istálló, anyám, nagyanyám dagasztó keze,

te miért maradtál itt, miért e hűség,

mint összekötözött vessző, ajtónak döntött söprű,

mit őrzöl világra jöttödtől halálodig?

kaszáló kezeket, kapanyeleket, szerszámok nevét,

hová vágtattak el közelünkből a megpatkolt lovak,

zabláik, gyeplőik merre pattantak szét az égen,

mint a tejút ólomfehér szíjai,

elfordult tőlünk a nap, kihez hajtott a szerelem,

milyen csillagon élsz fölvirágozva, akár a bagoly,

hol a véred? az árnyékod? tenyeredből a simogatás?

rád gondolok, hogy segíthetsz bárkin, bármiben,

s számolgatom, hány napot kell aludnom karácsonyig,

tavaly ilyenkor még pásztorok kolompoltak,

hittünk a találkozásban, kérhetem-e azt, ami nincsen?

hogy ostor sudarából lobogjon a láng, mint a fácán,

az árkot követve, az árkot követve egész úton,

aki szeret, csontjáig meztelen, ujjai csalántól illatosak,

fújjuk a kürtöt, hogy égő ragyogás közepében

istengyermek szelíd szíve melegítsen fagyott méheket.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-11-30 08:00:14

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.