Markovics Anita versei (Kalandra hív, Meghagyom másnak, Úgy hívlak)
Kalandra hív...
( Egy Pascal Campion képre )
A spenót már az asztalon gőzölög,
anyu annyira vár, hogy siettében félre kavarta,
s az abroszon most ott a zöld foltú hiány.
Félre szól a kakukk is, nem lehet, hogy már este kilenc,
a repkény még vadul langyos, de
a tűzfalakon csorran már a lassú est.
Mi még a bodzásban, fa kardunk ellenséget nyiszál,
szembe is jön Kampókéz, egy medúzán lovagol,
utunkból méz-hajórajok ágyúi iszkolnak vakon.
Annyira jó a játék!
Levágva minden rossz, s a sok "hurrá" a bozótban visszhangot ver!
Bár sejtjük a hiányt,
játsszuk még, hogy kalózok vagyunk s várjuk
a homok felől érkező sosem volt tengert.
Vacsoránál a kanalat egy pillanatra még mint evezőt forgatod,
összenézve fülig ér a száj.
Jóval később majd anyu puszija
alvó homlokunkon fekete vitorlát bont.
Meghagyom másnak
Megtartom csöndjeim ólmos súlyát.
Tág írólapok hómezejét, a verset.
Forró betűket nyelvvel írni nyakpihéiden - más fog.
A bármerre indulásokat, ahol minden szél csak szembe
vág.
Pedig lehetnének végtelen séták ott, ahol
ujjakat lenne jó összekeverni ujjakkal.
Ketten nyalni egy vásári nyalókát, fagyit.
Dombra mászni és szabaddá tenni a papírrepülőket.
Aszpirint és mézet vinni, ha beteg a nagyid.
Tudod, fagyöngy alatt fázik már nagyon a huzat.
Hulló levelek útjába nem állok, ha ott más áll.
Neked más valaki, nekem a kopár szoba marad.
Hogy ragozzam szebben: elárultál?
Menekülnek már a varjak is,
tinta szárnycsapásuk befertőzi
és málló feketeséggé duzzasztja
a vacogó éjszakát.
Úgy hívlak
...mintha már sosem jönnél.
Veled végleg összegabalyodtam.
Nem tudtalak szitává lőni szeretettel,
ezért rád nagyon megorroltam.
Ott hagytalak. Ahol voltál. Egyedül. Csillagokat nézni.
Pedig bennem puha vagy,
csak játszottam a keményet.
Vatta-szívemben porcukor minden erényed.
Ó, te Őz. Megfagytam, ahogy az idők távolából nézlek,
s most már örökké feléd fordul szemem.
Lényem egyetlen súgás a szélben,
minden sejtem imamalom,
megpörgettél egy hajnalon,
s most már perpetuum mobile a hála.
Őz vagy, gyöngéd barna Őz, akit
belehajtottam a gondoskodás áramába.
Megjelent: 2018-10-04 04:08:11
 |
|
Markovics Anita költő, újságíró |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
