VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Czékmány Sándor: Czék
Czék
„a hiány hiányának mérlegelése”
**
valamikor házat rajzoltam neked sebezhető tákolmánynak látszott kívül semmi belül is csak annyi hogy ne féljünk mikor keresni kezdjük egymást
szavakkal töltöttem meg eltéveszthetetlen látomásokat idéző szavakkal színeinket viselték amikben megtaláltuk egymást mikor nem találkoztunk
azóta mindig máshol voltam mint ahol vagyunk néha kiütközik rajtam a félelem és idegen véletlenekkel kacérkodom
talán jobb gondolatok nélkül átlapozni a csendet hogy ne írjak semmi másról mint hogy hallgatok
**
sokszor volt úgy hogy felállok és eljövök szó nélkül mintha véletlenül ültem volna az asztalodhoz talán nem is köszönnék most így utólag belegondolva az ilyen helyzetbe biztos hogy nem köszönnék el átsétálnék az utca túlsó oldalára és várnám hogy talán utánam jössz de te persze nem jönnél azt nem tudom miért nem mint ahogy azt sem hogy én miért hagytalak ott de várnálak sokáig várnék rád remegve hogy odajössz megérintesz én meglepődve visszafordulok és elhinném hogy ez így volt rendjén nézd megint összeöltöztünk mondanád és még bátortalanul hozzátennéd ez nem lehet véletlen belémkarolsz visszasétálunk
a semmi következményeit latolgatom magamban ami valóban így nézhet ki közvetlenül a hiány hiányának mérlegelése utáni utolsó pillanatban
**
akkor éppen mentünk át a téren talán eső is volt emlékeimből félve matatom ki hogy hol és merre jártunk
hideg volt igen hó és eső pergett most élesedett bennem mintha fájna minden csepp mi akkor este ránk hullt
én ötven múltam te talán tizennyolc néztél amíg átértünk én féltem hogy megcsúszol és nem tudlak elkapni
én beszéltem közben és nem tudtam miről te is mondtad amit éppen mondtál és éreztük hogy ez most így a legjobb
felszálltunk a trolira és akkor nem láttam mást mint szilánkosra kopott kabátod alatt meg-megborzongó bőröd
hogy gyerek vagyok hogy óvom még magam s mert nem tudom mit és hová kell tennem beburkolózom egy óriási csendbe
aztán a másnap a félmaréknyi köpeny alól villanó törékeny test és bennem a félelem hogy nem tudlak megóvni
azóta hiszem messziről jött megtaláltak voltunk egymást elsiettük te pedig lekéstél
**
valahol budapesten a hungária és a thököly sarkán várakozok egy volt kolléganőmre úgy érkezik meg hogy észre sem veszem megszoktam régebbről a polgárpukkasztó ezt meg azt rajta és a farmert de most valami rózsaszín lebegés érkezett közli velem hogy jé összeöltöztünk utalva ezzel a rózsaszín ingemre amit a feleségem vásárolt egy férjfiatalítási rohamában megunva az évtizedes szürkén a fekete változataimat vonzó vagy így mondta mikor elköszöntem tőle remélem megszabadulok tőled csak ne mosolyogj még véletlenül sem rá mert nincs az a fiatal lány aki elhinné hogy a szádból az a harminckét villogás a sajátod untasd kicsit legyél olyan mint egy kimerült aranybánya tele csodálatos de már megismételhetetlen legendával szóval tegyél úgy mint egy papucsférj aki kalandot keres feltétlenül menjetek be valami lepusztult csehóba még mindig lúdbőrzik a hátam az izgalomtól amikor ja az nem is veled volt na járj szerencsével és most itt toporgok összeöltözötten valakivel akit jóformán alig ismerek megpróbálok titokzatosan viselkedni de érzem benne az improvizációs hiányt így feladom és csak érintőlegesen foglalkozom magammal meg hogy itt van mellettem egy gyönyörű fiatal lány akit el kellene kábítanom a dumámmal de érezhetően nem akar kisimulni bennem a kezdeti gyűrődés távoli világokon vánszorgok keresztül amíg belém karolva megállíthatatlanul mondja mondja hogy miket látott érzett míg elvoltam és mennyire szerette volna ha mindezt együtt éljük át miközben folyamatosan kicseréljük élményeinket a fiúja most katona délután megy elé a reptérre nem nem nem szerelt még le alig várja hogy láthassa sok volt ez a félév nagyon sok annyira de annyira nehéz volt kivárni sokszor gondolt rám is ezért is telefonált hogy mi lenne ha újra bebarangolnánk addig együtt a régi lelőhelyeinket és úgy örül hogy ráérek és itt vagyok teljes és csodaszép lesz ezzel a napja és meséljek
**
letagadsz most is letagadsz pedig úgy nézek rád mintha félnék attól ami bekövetkezett ismeretlen lettem számodra újra felhívtalak azt mondtad igen és most itt vagyok és látom letagadsz mozdulataiddal homlokomon a ráncok szemedben ismétlődnek távol és közel este van két arc közeledik egymáshoz fehér a hold árnyéka kínos mésziszap derengés a két arc remeg mögöttük a megszűnt képzelet
**
amikor verset írok többnyire éjszaka van és eső valahogy szeretem az esős éjszakákat főleg a nyári zivataros esőzések a villámlás becikázó fénye az ide-oda gördülő dörgés megállítják bennem az önkereső kitárulkozás kényszerét és monoton intenzitással szinte az eső zajával gépelek be bármit ami szavakká hígítható belőlem hömpölygő hárs és esőillat keveredik a kert nehéz iszapszagával montázsszerű félálom ébrenlét amiben sápadt emlékfoszlányok kavarognak rímtelenül néha egymásba kapaszkodnak de aztán elhagyják a ragaszkodás végtelenre csupaszított módját és csak néznek véreres szemekkel ahogy most én is
**
szeretném úgy leírni azt a napot amikor éppen nem találkozhattunk már amikor először erősödött fel bennem a sejtés hogy talán már soha
mérlegelném szavaimban mozdulataid gazdagságát és a felém taszított hiányból azt ami mindig mindenegyes találkozásunknál ott volt
mentünk a körúti bútorboltok festményeit nézegetni és ha beleszerelmesedtünk valamelyikbe egymásra néztünk és puha ecsetvonások rajzolódtak ki rajtad
és láttam ahogy vetkőztet a távolság mintha zuhannál a formálhatatlan térben de sosem tudtam ha feléd zuhannék el akarnál-e lökni
zuhog a nyári eső csendben kilépek vigyázva nehogy árulkodjon a zárnyelv csattanása kerülgetnek a lépőkövek tócsáiban az utcalámpák
a fehérre sápadt tükrözésben átrajzol a víz a házakon szeretném úgy leírni azt a napot
Megjelent: 2018-06-20 04:48:56
|
