VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Tönköl József versei (Lábtól a hajadig, Az eső úgy folyik végig, Az ember igazán nem is tudja)
Lábtól a hajadig
Sárvár felé egyszer csak a nap megtorpant fölöttünk, a döggyár szagát a szél behozta a buszba, mintha semmi sem történt volna, pedig ugyanakkor az elszökött tél tért vissza a hegyközség házai közül, a muzsikusok lábnyomait hiába keresem a fűben, fák alatt, rettegéstelen leveleken, a csárda helyén egyetlen igazi hangok támadnak, mintha sóhajtozna valaki, mocorogna, fázósan hallgatná, hogy cimbalom sötétül a gyászban, nem talál többé ismerős névre, dülledt babócsra, esik az eső a Herpenyőre, megismered a fehérségét, jázminos kerteket viszel az Isten asztaláig, templom tömjénillatát, az őszi versenyt nyert agarat, régi kincses kalendáriumok ódon szagát, vajon mi jót csináltál? viszed a fontos dolgokat, bögrét, kanalat, gyűrűt, kelő nap sugarait a folyóból, ahol legmélyebb a víz, de estére majd azzal a fohászkodással alszol el, bár többet föl nem ébrednél, ujjal a homokban kotorva, mert olyan fehér vagy lábtól a hajadig, mint a hátad mögé hullott hegedűk, mint húsvétra az újra kifestett szoba, mint egy sikoltás, mint decemberben a háztetők, kazlakba szúrt vonyogók.
Az eső úgy folyik végig az ablaküvegen, mint az én életem, mint az asszonyok könnye, mintha erre járna apám, anyám, összerándul lábuk alatt az országút, a legázolt vetés, bögréből hársfateát hörpintenek, hajnalig nem fogyunk ki a szóból, mondjuk az ősvilágot, nádast, vadjárta mezőket, ami éppen eszünkbe jut, galambot és olajágat, énekesnőket és táncosnőket, a tátongó Óceánkút végtelenként táguló kanalait, mielőtt még a nap az égre érne, a kertet, ahol tavasszal bodzafák illatoznak, melyek mögött már a szétdúlt alsópáskom ostorai, botjai, mindent, ami most kezdődik el hullámló tengerrel, mindent, mi szép volt és mi szép lesz, csak énekelünk, hang nélkül, mind ilyenek vagyunk, hiszünk minden hihetőt, elképzelünk minden elképzelhetetlent, sötétséget, éjszakát, magzatvízben magzatot, kőszigeteket a Ság körül, már nem utazunk szekéren egyik faluból a másikba, nem tesszük kezünket a kilincsre, valóban nem tudjuk már a dűlők nevét, talán nem itt voltak, már nem tudjuk átkártyázni a végtelen teleket, amikor egerek rázzák a száraz diót a padláson, szagolgatjuk a ködöt, de amikor a Császlóra fut, hogyan ismerhetnénk fel benne saját képmásunkat, ma csak az évszámot látjuk, az egy szálig kiirtott erdőt, sóhajtunk a forró kávéillatba, és nem kérdezzük egymást, hogy miért nem felejtjük el az időt és a helyet, éjszaka és hajnal között a templomtér hársfa-alagútját, a keresztfára kötözött cselédeket, bérest, kanászt, kocsist, azt a fiút a kazalhoz dőlve, szinte a szalmába vésve, ahogy dalolt, nem is dalolt, csak magára maradt szorongva, a majort, azok könnyű lépteit, akik innen messzire mentek, s olyan tisztelettel kísérték a csillagot, mint a háromkirályok.
Délben a gyorsvonat továbbvitt a hegyaljai város felé, de ott is kanca-kepéket láttam, elvadult kerteket, bukó nap porát, ahogy elhintődik a kazlakon, épp hetvenéves voltam aznap, homályos volt minden, mint az ablaküveg, az ember igazán nem is tudja, hogy a lányok hajának olyan illata van, mint a virágzó cseresznyefának, hogy hirtelen úttá lesznek a folyók, árnyékok, szavak, fácán gyújt fel aranyló rétet, hogy szólni ne kelljen a derekadra spárgával odakötött tokmányról, amit tudtál, csak azt tudod, a sebet, amely éget, aztán a háborút, tábori képeslapot, bélyeges papírost, földi dolgokról beszélsz, szederajkúakról, hogy egyszer a fenyők is álmodoztak az utcákban, a vacsoracsillag, lámpafénnyel a haján, befüstöli a tányérokat az asztalon, a majori világot, amit szerettünk, a lakókat, akik a karácsonyt várták, az üstököst, amint süvítve megáll az istálló fölött, de hát – mivégre emlegessem a Kisjézust? amikor az eső és a szél szétroncsolja a jászolt, és nem lesz egyetlen angyalhaj sem, hogy világítson, akár habkarika a fenyőfán, s vonulnak csak a pásztorok, megfeledkeznek a tegnapi, behavazott páskomról, hol alkonyatkor, a kivilágított akácok fölött az utolsó csorda vonul el, feltárulnak feketén a kolompok, egy szőlő, egy pince, öt üres hordó minden örökséged, a bogár zümmög egyet, talán olyan nyelven, ahogy Krisztus körül kiáltoztak, mikor az szenvedett, mintha egy öregasszony szólalna meg ágyában, amit láttál, csak azt hiszed, sápadt kezét, az összefogdosott tücsköket, a gramofonlemezt, a táncra perdített ostort, amely sudarát elveszítette, nekünk mégis ez a világ, mintha csak éreznénk, hogy köpködő kölyökistenekkel benépesül a páskom, hogy fülünk halló porcával halljuk valakik csukló sírását.
Megjelent: 2018-05-27 05:36:31
|
