Balázs F. Attila: Elhajított kő viszi a kéz melegét
Elhajított kő viszi a kéz melegét
megtanultam tudatosan lélegezni
mint aki ura a bonyolult gépezetnek
melyet bőrén belül hordoz
sokáig ösztönösen
majd egyre céltudatosabban
egyre szervezettebben
egyre szigorúbban
az aszkézis határát is átlépve
néha az önsajnálat
összegabalyodott fonalait
szabályos gombolyagokba tekergetve
tiltott és titkolt gondolatok gyűltek
mint fű a fűnyíró tartályába
ledöglesztve a fulladozó motort
megállítva
a zöld vértől nedves
forgó késeket
akkor is
amikor ruhád mint
hirtelen jött eső
hullt a hűvös padlóra
majd törött szárnyú gerleként
melltartód is mellé zuhant
a bugyit hagytad
hogy én fejtsem le rólad
eléggé sután
türelmetlenül
kissé remegő ujjakkal
mintha a bőrödet
próbáltam volna lefejteni
oly nehezen ment
oly szűk volt
az a műanyag ruhadarab
aztán hirtelen ott álltál
mint hideg szobor
idegenül egy pillanatig
sejtenként hódítottam vissza
finoman remegő testedet
mely kigyúlt
mint rózsaszín lámpa
egyre forróbb lett
lüktetett vonaglott
aztán
már csak sejtjeimmel láttalak
behunytam szemem
érintésed csak általad érzékelhető
hangokat csalt ki
felhangolt testemből
megértettem
mestere vagy a zenélésnek
a közönség nélküli koncert
nem tudom hogy ért véget
mert meghaltam kicsit
belealudtam önző módon
kikapcsoltam tudatomat
reggel
ezt meg is jegyezted finoman
érintésed nyugodt álmot hozott
a bennem síró csecsemőnek
és beletörődést
a magányát szégyellő
befele síró fiúnak
gyümölcs húsából kiváló mag
volt ölelésed
testtől elváló érzés
testen kívül áramló vér
szelíden permetező
piros eső
a körénk húsosodó csendben
akár az óriáskígyó lassú szorítása
mielőtt végleg eltűnsz
a szerelem sötét
és hűvös melegében
úgy mentél el hogy hiányod
vákuuma felszippantotta
hangulatomat
a magány szomorú dajkaként
vigasztalón és óvón
zárt kérges tenyerébe
melyben határozott vonalak
mutatták az irányt
mint aszfaltra festett csíkok
a forgalmas repülőtéren
az elhajított kő viszi a kéz melegét
de sosem tudod meg kinek
adja át
a leheletnyi energiát
a parányit
mely mégis
hegycsuszamlást
lavinát
villámlást
szivárványt idéz
mint áramütés
mint műszív
mely a szeretetet próbálja
keringetni
azokban
kik a semmibe kapaszkodva
nem emelik fejüket
a repedéseken beszivárgó
fény felé
Megjelent: 2018-05-11 06:33:00
 |
|
Balázs F. Attila (1954) költő, műfordító |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
