Keresés a honlapon:

Petz György versei (Az ember életútjának felén él... Egy nagy sötét lő. Erdőbe jutottam., Figyelj, Kant!, Mikor születtem)

 

 

Az ember életútjának felén él... Egy nagy sötét lő. Erdőbe jutottam.

Az élet végülis bizalmi kérdés, 
és reflexek sora; 
Isten függönyök mögött csöndben figyel - 
nem lát, nem is akar; 
tudja: a figyelem a fontos, nem más... 
vidya - fordítás 
szanszkritból, döcög még a nyelv, nem vitás: 
mondjuk éberségnek 

Célkeresztbe ki vett, sose tudom meg, 
ő lát engem, én nem - 
se magam, se őt, tán torkolattüzét, 
mint fényt, vagy csillagot, 
de nem kiút, ha pontban rám gondolt, 
mert "előbb vagy utóbb 
mindenki megtér: ki a golyóhoz, ki 
a vadhoz"; döntöttem. 

 

 

Figyelj, Kant!

 

A tengerparton játszó

Kisgyerek vagyok,

Kantáros Istenváró

Sós víz ujjamon.

Mennyit sírhattak itten,

Ennyi só maradt,

Bánatra mi ok volna,

Napfölkelte van.

 

A hideg vízben állok

Nem vonz a kaland.

Egy nagyobb utazásért

Vedd búcsúszavam,

Hegyen és vizen túlra

Magamban megyek,

Szemembe már beszáradt

A napfölkelte.

 

 

Mér' okosabb a zsidó,

Mint a keresztény?

 

Ha volt az Úr már,

Hogy lehetsz ilyen?

 

S ha várod, akkor

Csak azért rendes,

Mert félsz, majd egyszer

Eljő, s akkor jajj...

 

Lásd, aki bölcsebb,

Tudja, nem jött el,

S akire mondják,

Botrány, mert mi más;

 

Csak az idea

Mi tökéletes,

Mert nem lehet az,

Ki újra próbál,

 

Elsőre miért

Nem ment megváltó

Műve szekerét

Megülnünk szívvel;

 

Egyszerűbb kaftán-

Szaggatásaink,

Feszítsd-megjeink

Örök valója.

 

Zseni nem lehet,

Mihez közöm van,

Nincs egész, ha én

Is ottan vagyok,

 

Vesztésre játszom,

Ha időbe búvok,

Nem körülmetélt,

De kasztrált vagyok.

 

Ó, idősb, s ifjabb,

S unokatestvér,

Mely fanatizmus

Áll legközelebb,

 

Mondjátok - Hozzá?

 

 

Mikor születtem

 

Szegény Didé, lehetett volna hetven;

Attila ötven mindössze;

és aki öttel volt több nálam,

és bátyánknak mondta Kosztolányit –

 

jaj, hol vannak mind;

keresem magamba-épültük,

mert ilyen a legtöbb találkozás:

 

az ember megtalálja testvéreit

az elcsúszott időben,

 

szerelmetes brátim, ki lenne

egyedül, ha tudná: a halhatatlanság

adottság, veszettségünk ellenszere,

nyugalmat ad a nyughatatlanságban,

értő befogadót – a sírban,

nevetőt a zokogásban –

hisz a vigasztalóban,

 

ki magunk vagyunk,

voltunk, leszünk;

csak el kell követni hozzá

életünket – kétfelől nemléttel szegve,

de mennyi fény a rengetegben közben,

vagy vonatra nézve – mennyi fülkefény,

nem csak a csillag odafönn.

 

Immanuel, kavicsok az égben,

játszó gyermekeid vagyunk

Kantáros csikók a nagy futás előtt,

mi mindenre hittük, mienk lesz,

akarás rabszolgái, aztán képzetek

teremtői, jaj, hol a nekünk való

sebesség, a meghajlások méltósága

és a felsegítés, sursum corda… ad astra.

 

Nem rács, kapaszkodó a szellemnek,

játéktér az elmének, én például

paradoxonokkal edzem,

hogy fitt maradjak,

mert mindent tudok,

azt is, hogy mér’ nem,

amit bárkivel megosztok,

hogy több maradjon nekem,

pedig sejtem: akinek fantáziája van,

minek is annak megszületnie.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-02-05 11:30:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.