Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


Czékmány Sándor: 81 sor

 

 

 

81 sor

 

1

már régesrég nem játszod a szereped, pedig még mindig

ugyanazt az álarcot viseled, változatlan vagy, csak az ár-

nyékod lett kisebb, sokkal kisebb, az idő annyira el-

koptatta, hogy ha szeretnéd sem tudnád maholnap meg-

különböztetni magadtól, járóképtelen lett, akárcsak a

gondolataid, benne elképzeléseid a világról, ahol rönk-

ként úsztatod magad a sarkáig, és ha visszafordulsz

már nemigen látsz a nyomodban senkit

 

2

persze ez a te hibád is lehet, soha nem próbáltad meg for-

mába faragni magad, gyenge voltál beismerni az igazad

mások hazugságaival szemben, határt kerestél folyton, és

mindig magadba ütköztél, ez is egy olyan gondolat, amin

megint csak leállsz percekig töprengeni, hogy van-e képe

értelme a szónak vagy megint csak üres provokáció, ahogy

a tekintetek is folyton elfordulnak, mikor színpadra lépsz

holott nem szerepet játszol, egyszerűen csak megpróbálod

önmagad szerepként elviselni

 

3

nem mondhatni, hogy hagyomány lettél, másolat vagy, egy

saját arcról készült szánalmas másolata a magadénak, és

még csak nem is sejted, hogy az eredetit, hol, milyen körül-

mények között hagytad magára, elképzelésed ugyan van

de a bizonyíték már rég nincs birtokodban, pontosabban

másokra hagytad, hogy játszanak el téged, és  szomorúan

tapasztalod, hogy ezek a mások is te voltál, és ideg-

enként keresik az átjárót önmagukhoz, és még csak nem

is sejtik, hogy soha nem voltak, csak vannak

 

4

előfordul, hogy valaki emléke eszedbe jut, aztán szét-

hullik, porvihar lesz belőle, amiben árnyként kavarogsz

vagy vánszorogsz benne, mint amikor kivertek, és

csendben, a legutolsó pillanatig vissza-visszanézegetve

méregetted az egyre tömörebb távolságot, tanulmányozod

közben a csend titkát, ami szintén te, de idegen a belőle

kiszivárgó sötét, mintha por lenne az is, napon átütő

rozsdafolt, valamit folyton kérdezni akarsz tőle, mert

biztosra veszed, hogy volt közöd hozzá, de már nem tudod

 

5

mikor

létezésed megpróbálod rögzíteni, elhalványodik a köréd

kapart árok, ugyanúgy mégy el, ahogy megérkeztél

november lesz akkor is, tökéletes pontossággal mellőzve

a felesleges évszakokat, jelentősége csak a hullámzó

sorokba zárt vesszőknek lesz, amik talán az árnyékaid is

voltak, egybezárva és elválasztva a fény hamis kész

tetéseitől, néha-néha felriasztott álmaid között próbáltál

szövetségest találni magad ellen, aztán felhagytál ezzel is

 

6

hogy a végén újra a helyére kerüljön minden abból a sok

hiábavalóságból, amiket egyszer magadba terveztél, falak

lettek mind, átjáró és kapaszkodó nélküli gyűrődésként

állítva, hogy akkor mégiscsak én, mert kicsit magam is

benne felejtve, mintha a szomszéd utcából tartanék haza-

felé, de elfelejtettem, hogy merre kell befordulnom

és kedvem sem, hogy eldöntsem, érdemes lenne-e még bár-

merre is, lehet-e ennél mélyebbre, ahol már töltésként

viselkedik a fal, védelmet nyújt, de sejtelmed sincs, mitől

 

7

útközben persze rájössz, hogy már rég maga alá temetett

sőt, te maga vagy a fal, ahogy az utazásod is, szótlanná

vált együttlét mélységgel és magassággal, elhagyott szavak

amiknek már nincs, de talán soha nem is volt értelmük, de

néztél velük, világokat láttál bennük, vendégként és be-

fogadóként egyaránt, túlfokozott bizalommal néztél át

másokon, ettől néha azt hitted, szabad vagy, pedig csak

folyamatosan visszatértél oda, ahonnan elindulni is kép-

telen voltál

 

8

ki kellene menni néha a parti sétányra, szilárd talajt

fogni a talpam alá, elfelejteni ezt a bukdácsoló együtt-

létet a hullámveréssel, ahol talán a szél sem, csak az üres

hányatott bizalom, kevés kék a horizont ívében, és máris

himbálod magad előre-hátra, és újra, és újra felméred

mintha számítana is valamit a mérlegen, hogy mennyit

mocorogtál rajta, néha érintetlenséget érzel, és

magashegyi havak sivárságával töltöd fel a horhosok

repedések, sziklaélek  kiáltványait

 

9

aztán lefújod őket, mintha ott sem lettél volna, túl közel

voltak a széphez, de ettől a tekinteted csak homályosabb

lett, túl messzire kerültél az igazságodtól, de az is lehet

hogy túl közel, a saját nézőpontod itt már nem számít, a-

hogy mások nézőpontja is csak, mint bolygók az igazság

körül, de lényegében nem tud vele mit kezdeni, álarccá

gyűri hát a megérzést, valami tévedhetetlennek hitt eszme

kötőanyagába áldozva fel a maga hitét, hogy időt állóvá

tegye a falat, ami talán nem is kellene, hogy ott legyen

 

  
  

Megjelent: 2017-11-25 08:00:38

 

Czékmány Sándor (1936) költő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, a Górcső rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.