Keresés a honlapon:

Gerle Kiss Éva versei (Napi rutin, Aznap, Hiába ültettél)

 

Napi rutin

 

Muszájból vagy valahol,

a mozdulat, a gesztus, a száj

mellett futó ránc haptákba vág,

a lélekkel együtt a test is

megadja magát, beletörődik,

hiába minden, hiába lenni.

Nem old fel semmi.

Monoton neonfény

arcod árnyéka a számítógép

monitoron az egyedüli tény,

zavarba ejt a látvány.

Ott vagy, látod, bár önmagadon

kívül, ahogyan élsz.

Minden nap lépések

és az ostoba remény,

hogy valahova érsz, elszáll,

ahogy a táv egyre csökken,

lakás és munkahely között

szűnik a tér, fekete lyuk,

mint ott fenn, a világűrben,

a tág lét tűnik el itt lenn.

Kezedre tekerted a köldökzsinórt

és az égre tapasztottad

az anyaméhet, bízván,

valami viszony, kapcsolódási pont

csak lesz, az éter, a föld,  szilárd

és a folyékony, levegő és a víz

meg ami ezen felül van

egyszer közelebb kerül,

és nem  fényévekre, akkor érzed

a bőrödön, a hajadon, szemeden

kel fel és nyugszik a nap, s szíved

vele ver ütemre kihagyhatatlan

ritmusokat, azután ezt is

megszokod majd,

mint fák suhogását az erdő.

Aznap

 

Aznap apró szemekben hullt,

különös fényektől alakult

az ég, világosból lett sötét,

majd mint az

agyon mosott fekete ruha

kifakult.

Lett azután esőből hó,

hóból víz,

ahogy a földre ért.

És a sár, a latyak

lábamra tapad

az emlék,

minden szavam

törmelék.

Mondataim félkész

építmények, összedőlnek

hamar. Csak nézlek.

Pulóvered alá bújok,

hátha így könnyebb lesz,

de labirintust rejtesz ott,

nem találok ki belőled.

Húz a feszült ég fejünk

felett, s benne a Nap,

a gyújtópont. Kettőnkért tűz,

mégis eltűnsz, nem talállak.

Térkép nélkül, szaglás után

megyek utánad.

Kihozlak bárhonnan,

ahogyan magamat

akarom belőled

kivágni, erővel, gyökerestül.

Mégis minduntalan magot vetek,

az elhagyott kertbe fát ültetek,

ágat nézek és keserű lombot,

csak a letört gallyakat gyűjtöm

egybe. A leveleket hagyom.

Kifújja őket úgyis a szél.

Hiába ültettél

Hiába ültettél paradicsomot

a balkonra, nem pirosodik,
pedig már hónapok óta
várod, hogy lássam én is,

ahogy az apró levelek

közül kibújik és vörössé lesz,

akár a vér.
Ez a hiábavaló várakozás

adta életünk ütemét,

a történés nélküli mindennapok
gyér tüzét, szénszínű hajnalok

váltották. A párkányon
hagyott hamutartóban
maradt az egyetlen nyom,
amit majd a szél a levegőbe

hord, mint vihar idején kavarog
por, kutyaszar, lazán eldobott csikkek
egy halmaz lesz minden,

és megkülönböztethetetlen
mi miből vétetett, s hogy ide jutott

kettőnk napjainak emléke is,
profán arculcsapás a létezéstől.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-10-13 07:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.