Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Tóth Csilla versei (Ismerlek, nyár, Retroballada, Közösségi monológ)

 

 

Ismerlek, nyár

 

Hajlik az út, amerre járok,

mélységes nyár van, szédülök,

nem a távolban, csak itt előttem,

játszik velem, a nyár kölyök,

 

elindultak a fák, a lombok,

messzire lépnek, ha fordulok,

kapaszkodnék az árnyaikba,

játszik velem, a nyár konok,

 

ismerlek nyár, a sokadik lettél,

ismerlek régóta, vártalak,

emlékszem, mikor a karodba vettél.

s én beléd olvadtam, mint a házfalak.

 

A nyár születés, csillaghullás,

odahajlás meg elmúlás,

emlékszem arra a pár kölyökre,

barnára sültre, ördögökre,

 

a víz illatára, fűre, padra,

az álomba zuhant tűzfalakra,

a forróságban álltak a fák,

az égig nyúló földi csodák,

 

a tornyukat néztem s most szédülök,

lám ebből a nyárból is eltűnök.

 

 

Retroballada

 

itt vagyunk, az éjjel tömött zsákja

kibomlott és ömlik a világra,

visszhang benne Gilles lihegése,

ezegyszer visszajött, ahogy megígérte,

hogy ismerős vidékre ért velem,

rajtunk kívül nem jelzi semmi sem,

a limlomon a seprő átseper,

az utcán már nem ismerne fel,

 

a fenyőfák szétszakadt törzsei,

az égnek támaszkodó koronák,

csak ők tudják, hogy jó-e odaát,

de idelent, ki Gilles elé letérdel,

nem találkozott még semmi széppel,

átnéz rajtam, megfog, ideszól,

egy kutya ugatott fel valahol,

 

álom helyett, mert az nem akad,

úgy tör ránk a régi bűntudat,

mint az álom, amit elfeledtünk,

egy halvány jel, hogy egyszer bűnbe estünk,

a férjem, Anton, a gyereket vigyázza,

az éjjel meghűlt, lement-e láza,

hogy jövök-e már, várja, kihajol,

a párnánkon a Holdfény araszol,

 

emlékszel Gilles, ott a faluvégen,

azt az asszonyt könnyen megítéltem,

Mihály-napkor láttam öregen,

egy rés csupán a macskaköveken,

a sámlin ül és bambán énekel,

«csak az a bűn, mit nem követtem el"

 

hajadban a megtört szalma szála

kinyújtott ujjaim folytatása,

a padlóban a szú, a csöppnyi féreg

elhallgatott, és én hozzád érek,

nem siratom, elmúlt, ne papolj,

csak egy kutya ugatott fel valahol

 

 

Közösségi monológ

 

A fejtetű, ha fehér lapra koppan,

nézzük csendben, mélán, vontatottan,

amit látunk, alig hihető,

játszótér melletti temető.

 

Megdermedünk, ez valaki mással

esik meg, egy másik folytatással,

másokkal, de sohasem velünk,

szédül rajtunk a fertőzött fejünk.

 

És hallgatunk, és hosszan eltekintünk,

és minden marad ugyanaz felettünk,

míg szemlesütve, sötétben külön,

a tincseimet kenem, fésülöm.

 

A kövér urak, gyászba öltözöttek,

hidegen a lapra rápörögtek,

alig fontos, kinek a haja

miatt enyém már a más baja.

 

Hogy belőlünk él ez a valami,

lehetetlen erről vallani,

mert nem a miénk, nem követtük el,

de rajtunk van, mint Káinon, a jel.

 

És ott vannak és lelketlen nyüzsögnek,

és nincs szívük és koromnak, üszöknek

ha lába lesz, a szégyen öntudatlan

terjedt tovább rólam, és én hagytam.

 

Ha együtt vagyunk, alig hihető,

hogy ne legyek részes magam is,

hogy nem játszótér, hanem temető,

rothad a hús, már a szavak is,

 

csendben lenni, eltitkolni, várni,

hallgatni és nem vonódni be,

vállat vonni, megtörténhet bármi,

az ember áll és néz a semmibe.

 

 

  
  

Megjelent: 2017-08-02 07:00:00

 

Tóth Csilla

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.