VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Tóth Csilla versei (Ismerlek, nyár, Retroballada, Közösségi monológ)
Ismerlek, nyár
Hajlik az út, amerre járok, mélységes nyár van, szédülök, nem a távolban, csak itt előttem, játszik velem, a nyár kölyök,
elindultak a fák, a lombok, messzire lépnek, ha fordulok, kapaszkodnék az árnyaikba, játszik velem, a nyár konok,
ismerlek nyár, a sokadik lettél, ismerlek régóta, vártalak, emlékszem, mikor a karodba vettél. s én beléd olvadtam, mint a házfalak.
A nyár születés, csillaghullás, odahajlás meg elmúlás, emlékszem arra a pár kölyökre, barnára sültre, ördögökre,
a víz illatára, fűre, padra, az álomba zuhant tűzfalakra, a forróságban álltak a fák, az égig nyúló földi csodák,
a tornyukat néztem s most szédülök, lám ebből a nyárból is eltűnök.
Retroballada
itt vagyunk, az éjjel tömött zsákja kibomlott és ömlik a világra, visszhang benne Gilles lihegése, ezegyszer visszajött, ahogy megígérte, hogy ismerős vidékre ért velem, rajtunk kívül nem jelzi semmi sem, a limlomon a seprő átseper, az utcán már nem ismerne fel,
a fenyőfák szétszakadt törzsei, az égnek támaszkodó koronák, csak ők tudják, hogy jó-e odaát, de idelent, ki Gilles elé letérdel, nem találkozott még semmi széppel, átnéz rajtam, megfog, ideszól, egy kutya ugatott fel valahol,
álom helyett, mert az nem akad, úgy tör ránk a régi bűntudat, mint az álom, amit elfeledtünk, egy halvány jel, hogy egyszer bűnbe estünk, a férjem, Anton, a gyereket vigyázza, az éjjel meghűlt, lement-e láza, hogy jövök-e már, várja, kihajol, a párnánkon a Holdfény araszol,
emlékszel Gilles, ott a faluvégen, azt az asszonyt könnyen megítéltem, Mihály-napkor láttam öregen, egy rés csupán a macskaköveken, a sámlin ül és bambán énekel, «csak az a bűn, mit nem követtem el"
hajadban a megtört szalma szála kinyújtott ujjaim folytatása, a padlóban a szú, a csöppnyi féreg elhallgatott, és én hozzád érek, nem siratom, elmúlt, ne papolj, csak egy kutya ugatott fel valahol
Közösségi monológ
A fejtetű, ha fehér lapra koppan, nézzük csendben, mélán, vontatottan, amit látunk, alig hihető, játszótér melletti temető.
Megdermedünk, ez valaki mással esik meg, egy másik folytatással, másokkal, de sohasem velünk, szédül rajtunk a fertőzött fejünk.
És hallgatunk, és hosszan eltekintünk, és minden marad ugyanaz felettünk, míg szemlesütve, sötétben külön, a tincseimet kenem, fésülöm.
A kövér urak, gyászba öltözöttek, hidegen a lapra rápörögtek, alig fontos, kinek a haja miatt enyém már a más baja.
Hogy belőlünk él ez a valami, lehetetlen erről vallani, mert nem a miénk, nem követtük el, de rajtunk van, mint Káinon, a jel.
És ott vannak és lelketlen nyüzsögnek, és nincs szívük és koromnak, üszöknek ha lába lesz, a szégyen öntudatlan terjedt tovább rólam, és én hagytam.
Ha együtt vagyunk, alig hihető, hogy ne legyek részes magam is, hogy nem játszótér, hanem temető, rothad a hús, már a szavak is,
csendben lenni, eltitkolni, várni, hallgatni és nem vonódni be, vállat vonni, megtörténhet bármi, az ember áll és néz a semmibe.
Megjelent: 2017-08-02 07:00:00
|
