Keresés a honlapon:

Czipott György versei (Kelléktár, Léggömb, Ellenpont)

 

 

Kelléktár

 

 

lógnak tapsrend után,

tegnap leköpött szögein

kivénhedt, afrikbélű bábok.

málló diszleten

nyí kicsapott kuvasz,

döglött fényű fejlámpák

árnyán megfeszül.

hogyan simítsam immár puhává

szálkás, szíjácsánrepedt hitem?

júdáscsókokat miként jegeljek?

szakadt inakkal akasztva

minden kellék torzidővé alvad,

holt évekként szitál belőlük

fűrészfogmart öröm.

vendéglátóslámpák

sercegnek megtartó zárlatot

és vaskos, felejtett poharak alá

rabcirkliket izzad remény,

hogy lehet…, nincs múlandó…,

hogy talán vastaps edzőhevén

megtartóvértűvé keményszik

jutalomelőadás.

agg törvényt mímel csak

hatás, ellenhatás...

menny klórmeszes falán

lógnak kivénhedt, afrikbélű bábok.

éhénvakult kutya

bakszénné göndörül

strandszolgálatos isten

ugarrászálzó szurokárnyán.

tapsrend romokban,

s miként angyalcsókot sem soha –

bérszalagos istent sem lopok.

fonnyadt szívemen röhögnek

kocsmabádogbaégett

csillagok.

 

 

Léggömb

 

 

égből pernye száll,

bakon bandi, gyurka billeg,

pej s almásderes hátukon

ciándicsőség bicsaklik,

szódáskocsi előtt

hámba becsejácintúr feszül,

csillagoldaton habzó felhőkre

sarka kénszikrát csihol.

 

nem éghetnek be már soha

időkarmolta negatívok –

vérfény dagad körteillatú emlékezet

befalazott sötétkamrájában,

előhívott hiábavalóság hártyabőrén

ezüsthalpikkely szíksó virágzik,

zsinórról csüggnek pállott démonok

akárha megannyi zokni nagymosáskor –,

kőoroszlános gyermekkor magából

sosem szabadulhat.

 

égből fénypernye száll,

kocsonyává hűdik csiganyálvaló

sánta szív kubikgödreiben,

remény beszögelt zsalutáblák alól

hímporvesztett lepkeként

csillagok közé kalimpál.

 

számban kávé, cigaretta keserűje.

fönn tiszta, máriakékbársony égbolt –

elpattanásig feszült léggömb belseje.

bűnmosott kézzel szellőt cirmolok.

menthetlen nem tudom,

minden miért volt.

 

 

Ellenpont

 

   No man is an island,

   Entire of itself,

   Every man is a piece of the continent,

   A part of the main.

                                   John Donne

 

 

torokban szögek.

vedlünk Őstennel szemben,

mind foszló, elcsapott lelencsziget,

szemünkön megaverzum fénye rebben

és sose szebben,

emberin vágyni, kérni se…,

csak hullámvágta..., virágvasárnapmise.

 

szögek torkomban,

pőrén magam félem.

azért sem!…

aztán ezerszer újra, csakazértsem…,

számolhatlan őskaréj előtt

sarcokkal kitelve bérem –

miért hát, hogy nyomban

porrá hűdik rőtcifra vérem?

árny idővé miért robban

ősigpőrén mécseslángnyi létben…

 

torkomban tükörcserép.

hétcsillag fogatlan vekkerkerékké avul,

fölöttem emlőfellegek.

Őstentől messzi mélyben, alul

virágzik minden nemlehet.

tört tengelyén lóg égi gép.

 

semmire fűzött lelencsziget –

mindenségláncos sorban

silány valóság.

gyökeréntépve jóság és gyilok.

nincs jajgatni lélekharang,

brong feketefényéle hang.

csontigpucéran szerelmet hurcolok,

árnyammá semmi torpan,

gyalázó habbá forrnak csiholt hitek.

 

*

 

Megpihent csikóhaldíszes, vakrevepikkelyes öntöttvas padon, maga mellé képzelte a holdfénymosolyú postáskisasszonyt. Viola, feslő gyolcsokat terelt tömjénfüstből köréjük az alkonyi szél. Jobb is így – mondta Lajos –, sosem hazudnék vitorlákat virágzó távolóceánról…

Kénsárgán vegyült kiégett szemhatárral a csillagtalan, kebelformán csüngő ég, cipője orrával egymást sebző köröket karcolt a porba.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-06-25 07:00:36

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.