Hepp Béla: A bajvívó magánya
Nem harcolok már, fekszem a porban
mellemen horpadt vértem verte lyuk,
azt sem tudom hogy a lovam hol van...
ki nagyúrral harcol s bukik,
e sorsra jut.
Az este balzsamos
idáig elhatol a kocsmazaj
új bajnokot avatnak régi talpnyalók;
egyik talán padlóra köp nevem kimondva
reggel dalolva vitte zászlóm –
most már talán az is szeméten.
Szajhám tudom, ma más karjába dől,
érzem párája édes illatát
és vágyom élni izzó ajkait...
Megvan a ló, amott legel
a liget mellett a sárga fűben,
okos szemével kérdőn néz fel, látod, itt vagyok...
Hogy vágta fejét a harsonaszóra,
rúgott ki, szállt, mint húrról a vessző
súlyommal mit se törődve,
szemével vitte kopjám hegyét!
Megállt, ahogy elveszett a terhe,
értetlenül, zavartan nézett
vissza fetrengő istenére
Úgy húztak félre, mint egy farönköt
sátram mögé a porond úri porából
trágyára, póri mocsokba
– Még ... – mondta az egyik
– Hagyjuk – így a társai – vége...
az Úr kettőbe tépte –
s rohantak vissza a győztest ünnepelni.
Most csend van már, csak a tivornya
hangjai jönnek még néha
át a felettem reszkető tölgykoronán.
Még egyszer, csak egyszer,
hogy értem üvöltsön a felajzott tömeg,
hogy zengjék nevem, a bajnok nevét
koszorúk, fáklyafény, villanó szemek,
még egyszer csak,
addig nem lehet, ne még...
Íze sincs már a hűs levegőnek –
felröhögnék, az Úr fellökött,
elvette nevem, elvette erőmet,
de szabad leszek ma,
páncél és test se köt.
Megjelent: 2014-08-02 19:02:28
 |
|
Hepp Béla – aLéb – (Budapest, 1961) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
