Videó

A fugabudapest csatorna videója




Keresés a honlapon:


Rigó Béla versei (Tanyasi iskolás, Halotti beszéd és könyörgés)

 

 

Tanyasi iskolás

 

Kukoricaszárral füstöl a hajnal

boglyakemence alól.

Villog a vályú oldala. Zajjal,

éhesen ébred az ól.

Alszik a szél. Fagy búj a csapásra,

mordul a talpak alatt.

Két pisze csizma, egy teli táska

mérik a messze utat.

Lesve a távolt barna-verandás,

vén, komoly iskola vár.

Tejszínű csöndre tarka zsibongás,

fagyra a szénszagú nyár.

S könyvben a képek. Ott a tanító

sem komor, ott mosolyog

jól kipihenve. Járnak az autók,

csengnek a villamosok.

Zúg a huzal fönt. Telefonálnak…

Vágtat a hang. Ki beszél?

Rossz hír. A dróton reszket a bánat.

Pár kopasz ágon a szél.

Holt cinegék. Két csöppnyi csipongás

hangtalanul a havon.

Megmerevedtek, mint a mosolygás

kék fogú hajnalokon.

Kurta nyomokba törve a távolt

tétova lába keres.

Míg okosan lép, arca kifáradt,

és szomorú, öreges.

Lépdel… Amíg a reggeli fény átvérzik

a vatta-ködön,

két szeme fáj. Mint sok kicsi gyémánt,

csörren az útra a könny.



Halotti beszéd és könyörgés

 

–„Látjátok, feleim szümütökkel” – idézem az Írást.

Mondjuk el együtt: – „…mik vogymunk, isa por s homu vogymuk”.

Elment testvérünk, Földes Péter. Bejegyezzük

dátumait. Kifakult kötetek sorakoznak a polcon.

Árvult művei most ott várják, készül a leltár.

Por? Hamu? Jaj, Péter, beleporlik az arcod a műbe.

Már Anonymus vagy, hisz az ô titkát te kutattad.

Mért bujkált? Mit üzent a sorok közt? Sorban utánad

állunk – erre hiú – anonymus-ságra jelöltek;

még várólistán, de hamar leperegnek az évek,

s arctalanul pihenünk odalent. Ezalatt amit írtunk,

sorra belepheti majd a porunk. Gyönyörű ez az egység

író s műve között! Te se tudsz jobbat kitalálni.

Mesternek mondott P.! Mondd, mi a kulcs, a tanulság!

Honnan tudtad, hogy valahol csak azért igazat szól

minden krónika, mert belerejtik a szende hazugság

gyorsan felfeslô szövetébe a lényeget ôsi

mestereink. Mindegy lehetett nekik, érti-e más is.

Ôk csak a „megmondom s megmentem a lelkemet” elvhez

tartották magukat míg diktáltak nekik egyre

írásellenes, ám rafinált írónyomorítók.

Oly gyönyörű volt pont az igét odavágni fejükhöz!

Történelmünket mindig újra- meg újrairatták.

Szájuk íze szerint magyaráztuk a múlttal a szűkös

kis jelenünk, s a jövônk üres álmához kitaláltuk

mind a meséket, míg közben a krónikaírók

ôsi szabálya szerint megüzentük, amit meg akartunk.

Jaj, mért nem mehetünk egyedül sose harcba ügyünkért?

(Jó Stromfeld Aurél bevonul Kassára, de közben

hallja, a háta mögött mi’csinált Kalocsán Szamuelly.)

Bármilyen is lobogónk, odaállnak az aljasok is, hogy

gyôztesek ôk legyenek, te meg elviszed értük a balhét.

Mesternek mondott P., rejtett krónikaíró!

Voltál nagypolgár cicomázva vörös lobogóval.

Nincs jó választás, csakis az ha szerencsés

korba, családba tudunk beszületni, ahonnan idôben

elmehetünk mielôtt belefájdul a bôrbe a bélyeg.

Ó! O, tempora, o, mores! Hisz az áldozat is csak

mocskos lesz valahogy, ha nem ég el idôben a máglyán.

Nyolcvannyolc év! Szép szám. Négy kör. Benne a kódolt

végtelen ôs jele is. Magyarázhat a hajdani jegyzôd:

mért pont ennyi az út? Miben alkudtál meg a sorssal,

mesternek mondott P., most már bölcs Anonymus?

Hol van a jel, mit üzensz? Hol van a Gesta-szamizdát?

Péter, amíg keresünk, te is élsz bennünk, ma te mondod:

–„Látjátok feleim szümütökkel…por s homu vogymuk”

Merre a „mennyi miloszt”? Csak a jelben, az ôsi igében.

 

  
  

Megjelent: 2017-05-10 07:00:12

 

Rigó Béla (Kolozsvár, 1942 - Budapest, 2017) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő, forgatókönyvíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.